Bejelentés


Szentkereszti Andrea oldala Honnan fogom tudni, ha elfogy a láthatatlan tintám?











karácsony


karácsony éjjelén.
fogd meg a szív kezét
lélekre ölts ruhát,
Istennek halld szavát!

Krisztusnak hű ölén,
embernek szép helyén,
öleljen át a fény,
meghittség, új remény!

vezessen Égi Jel.
szeretet jöjjön el
hívd meg az ünnepet,
Megváltó született.

szeretet hasson át,
Áldott Szent éjszakát!






csillag vagy tövis?


felragyog az égen, csillag vagy tövis?
de véresre karcol, ne érintsd meg mert szög is.

lelke fényben lángol, ne nézz rá megvakít,
veszélyes varázslat, összerak, szétszakít,

…a feneketlen mélybe hirtelen letaszít…

ne érintsd, fájni fog, jeges tűzzel éget,
ne vágyódj ha látod, kegyetlen ígéret.

…a szív álomba réved…s közel az ítélet…

csodálatos kristály, csak a télre vágyna,
sohase gondolj őrá, mert csak neked fájna,

…s eltűnik a lángban, mert az olvadása….





szavak


percek sértenek,
összetörtelek,
csak a képzelet,
szép játékszerek,
szíven ékszerek.
féltelek.






valaki más


régen a szívemre alvadt a véres géz,
de keres még a szem, a kéz,

…hazug a jövőnk, és nehéz…

tavasz van még, és itt a tél,
végtelen idő. megítél.

láng ég fájva, érint a füst,
bújik a hold. nézd, színezüst!

tested ma éjjel mást talál,
felismer magányod, ha arra jár.

…és hajnal jő vöröslőn, álomtalan,
szíven szúr a csend. még bizonytalan…

a gondolat halkan a múltba néz,
nincsen jövő, vagy túl nehéz…




hullajózan


a remény szembejön nagy sokára,
felismer, megint nem köszön.

„reszket a hold a tó vizén” még,
befoghatná, ha tündököl.

„színezüst lángját” szórja széjjel,
szerintem megint nincs kire.

éjjelbe koppant rózsaszín álmot,
de mellé éget, és nincs miért.

érfalon kattan ezer darabban
negédes átok, de meg nem öl.

színvonal esés, lehet még kevés,
minden oly’ mesés, én nem jövök.






tarts meg engem


tarts meg Uram, kérlek!
nem ítéltem, hát ne ítélj meg!

mutasd meg felém legszebbik arcodat,
hogy ne adjam fel most a harcomat.

átutazó vagyok, meglehet céltalan,
ne mondd még nekem, hogy máris vége van!

tudom csak egy test a zord börtönöm,
de szerethettem nagyon, és megköszönöm!




a barát


csöppség volt egyszer,
de benne a lelked,
szereted, gyereked, felnevelted.

valamikor csöpp volt,
átölelted, és
bizalmadat benne lelted.

mindig szeretni fog, mást nem tehet,
amikor elhagynak az emberek,
egy kutya ő, csak így lehet.

öröm a szemében hogyha lát,
ilyen az igazi, hű barát.





legyen hó


tiszta és illan,lélek ha csillan, szikrázó álom,
lehull a hó.
hópehely táncol, útra kel százszor, vízcsepp a nyárból,
hótakaró.
arcomat éri, szívemet kéri, zúzmarás éjfél,
megnyugtató.
vágy sugarában, felizzó gyémánt, hópihe száll most,
felragyogó.
zúzmarás szélben, ihletett télben, csipkevert érzés,
álmot ígér.
csillámos égbolt, mennyire rég volt, csendes az este,
most hófehér.
karácsonyt súgna, valósult álmot, elolvad reggel,
mennyit is ér?
éjszaka őrzi didergő ágon, kell hogy az álom egy percig álljon,
fehérre vágyom, add legyen hó!





rád gondolok


emlék gazos sírján kinőtt színes álom,
rád gondolok újra, kicsi vadvirágom.
megőriznélek, a szívemre téplek,
és álmodom újra a gyönyörű képet,
amikor öleltél, a csókod volt az élet
s zöld szemedben csillant az élet-ígéret.
szerelmünk sírján nőtt új szerelem,
e kis virág te vagy most, és emlékezem…
amikor enyém volt a tested, a kezed,
és arcomba hullott a lélegzeted,
s azóta nem tudom, mi van veled?
elvitt tőlem a messzeség,
csak egyetlen percem lenne még!
részegült érzés, eltántorog,
könnyek a szememben, és rád gondolok.





őrizz meg!


régóta hordasz, mint súlyos keresztet,
mennyire szerethetsz, az egész tested reszket!

derekamra olvad félénk, hűs kezed, nyakba csókolt vágyad,
most a képzelet, soha nem mondtam még, hogy jó veled.

lelkembe ölelted izzó vágyadat, egyetlen varázsos pillanat,
az enyém vagy most már, a szív szabad,

álmodja veled az álmodat, szeret majd, és érted megszakad.
fogj kézen, jöjj velem, elviszlek! álmodj még, ölelj át, őrizz meg!




csömör


álmodnék még, de nem lehet,
takarnak poshadt fellegek,
poshadt arcok és poshadt ágyak,
undorra méltók, már nem fájnak.
tiszta és szent dallamon,
vágyak kezét még megfogom,
de csak száll az undoron,
hova tűntél? ezt nem tudom.









igézet


szikra ha pattan, szívbe a katlan,
kiolthatatlan dimenzió.

ébred a lélek, benne a fények,
sorstól ígéret, illúzió.

hallom a véred, halld az enyémet,
csillan a percben a nyárutó.

álomba toppan könny-ízű pára,
cikázó lángok, hűti a láz.

szem sugarában, a tegnapi mában,
fészkel az érzés, megbabonáz.

ólom a paplan, kimondhatatlan,
káprázat zuhan, a megalkuvó.

harcol az érzés szemben az ésszel,
vérezve vész el, és meglakol.

éjbe zavarva, a múlt betakarja,
egyetlen édes pillanat.

névtelen bánat reggelre felkel,
felhő az égen, és meghal a szó.











ősz jött


kabátját veszi és elsiet, kávét rendel és nem fizet,
ott hagyja mondván, hogy jéghideg, álmait nyújtaná, de nincs kinek.

festett haja már rég lenőtt, nem számolja most már a tűnt időt,
gallérját felhajtja, zúg a szél, tegnapi nyárról nem beszél.

szél rázza deres üstökét, lefogná szikár csontkezét,
ha nyárnak fényképét tépi szét…s akkor az ősz még megáll…

szétnéz a nyárból mit talál? párákból ködöt komponál,
pucéran reszket most a táj. nyárra vár, élni, csak élni fáj.

csókot ad, hideg-heveset, fényt ígér mára, de csak keveset,
szépséget szór, színes levelet, azt amit a nyárról tegnap levetett…

…amikor a nyár a napba szeretett…

sárgába olvad most a táj, hiába szép, gyenge már,
rőt avar lett a múlt ruhája, vihar tépte, most hull a sárba.

… és dalol az ősz egy régi dallamot, átlép a nyáron, ki már rég halott…











kísértés


hol van már a tavasz, meg ez, meg amaz,
na meg az emez, a nyár is lelépett,
rég lejárt lemez.

őszbe fordult lassan a lét-színű kocka,
fészbukon ha nézed,
még túl vidám a posztja.

az álmok alszanak, reménybe hullanak,
már meg sem hallanak, nem szabad,
nem szabad!

valóság illan, a holnap elmarad.
magányból kőfalak,
épülnek, omlanak…

…az ami összeforrt, tegnapra szétszakad,

elmarad, elmarad,
védenek omlanak,

álmodni nem szabad,
zárkózz be, védd magad!

nem szabad, nem szabad,
megmondtam védd magad!

…megint túl gyenge vagy…











hat nap


hétfő. köd a köbön.
felszálló érzés, füst az öröm.
kedden nincsen már kő a kövön,
csak fagyott álmok, a rózsatövön.

szerda. a sors orrba ver ma.
széthullom, megint félbetörök,
utánam mi marad? …a csend az örök…
…álmodj édes! és visszajövök….

aztán névtelen csütörtökön,
összeszedem magam, és felöltözöm.
pénteken születtem, ma elköltözöm,
a szombat csak fáradt emléközön.










ezt most csak neked szerelmem :)


hallod most te is az igézet csendet?
szeretsz, szeretlek, átölel a lelked.

ne mondj semmit édes, ne írj nekem verset,
megérezni téged, csak ennyire tellett.

ne félj, szeretlek! csak álmodlak téged,
de amikor vágysz rám, engem is eléget.

nézd ott a kályhában, hogy lüktet a láng!
amikor elhamvad, gondol-e ránk?

lesz még lobbanása az izzó parázsnak?
éled-e még tűz a szép varázslat?

lángodban meghalnék újra kicsit én,
látod? pislákol még egy kicsi fény.

…szeretlek nagyon, édes kicsikém…











a köd leszáll


leszáll a köd, csak tejfehér nájlon.
képed tűnik álmaimból, szívemen csak lábnyom.

hogyha múlik, ha vége már, nem kell hogy ne fájjon,
nem jön hozzám soha többet, hiába is várom.

érzés ölel, suttog halkan, karjaival átfon,
kék szemednek tiszta fényét csak csendedben látom.

összetartoztunk. mint gomb, meg a gomblyuk,
álmaink ha szálltak néha, nem volt sosem súlyuk.

eltűntek a sűrű ködben, és ha veszni hagyjuk,
nem látjuk már viszont őket, mi már meg nem kapjuk.

…talán most ezt tudjuk…

csak szél rajzol fel az égre, végső verset ír,
felhő rezzen bánatában csak befelé sír.

megfojtja az ősz kegyetlen,
szór most zöld diót,

...csalt hitéből neked írna, néhány talmi szót…

falevélbe rejti csendben a tél ígéretét.
viharból fon álmot, felhőt, a szív kísértetét.

leszáll a köd. bánat-felhő, ősz a téllel paktál,
surran a nyár annyi vággyal, amit benne hagytál!

amit neked adott volna, amit neki adtál...
…ami csak álom volt, de sokkal több annál…






fogy az idő


koppan az estbe, ábrándba ejtve
emléked képe, a csend a falon.

álomba rejtve alszik az érzés,
felébred reggel, ha úgy akarom.

alszik a vágynak megfáradt teste,
hangtalan éjjel, még betakar.

életbe zárva, névtelen dráma
dobban a szívbe, még nem adom.

rőt színű hajnal robban az égbe,
részegült fejjel, eltántorog.

zuhan a sárba, lét-pocsolyába,
élni kell újra, a föld ha forog.

jeltelen létbe lézengünk égve,
álmot remélünk, a csend csikorog.

elfogy az élet, versekbe zárva,
szerelmet vágyna, de nem talál.

elhisszük egyszer, tündöklő reggel,
felizzik újra a csorbult idő.

múlik a vágyunk csendedbe égve,
taszít a mélybe, oly’ messze már!

hullik a titkunk a lét peremére,
álomba ébred, és nem feledünk.









A delphoi jóslat szerint Danaé gyermeke fogja megölni Akriszioszt, így az uralkodó a leányát egy ércszobába zárta el, ahol nem érhette el semmiféle udvarló.
Azonban Zeusznak megtetszett Danaé, és a tetőn keresztül arany eső képében kereste fel az argoszi királylányt. Ebből a találkozásból született Perszeusz.

Danaé álma


távol most a hajnal, s a cella oly’ sötét!
egy magányos csillag fényét szórja szét,

érzést hint az éjbe, remények tüzét,
de erős rács zárja el a vágyak börtönét.

Danaé álmodik. megcsörren a lánca,
álmában egy férfit, a férfi-Istent látja.

fény borítja testét talpig színarannyal,
érinti egy árnyék, Isten ő vagy angyal?

s meztelen álmot szór bűvös hajnalon,
csillámporból vágyat a titkos hatalom, .

… és akkor ledobja magáról könnyű fátyolát,
aranyszínű fényből ölt fel új ruhát,

meghallja még egyszer a szívek dallamát,
s a balzsamos percnek testét adja át…

a halk szavú érintés, sikoly most a létben,
falevelek tánca hűvös őszi szélben..

…és surran az árnyék, simogató,
nyakba csókolt álom, borzongató…

szerelem csorduló, ébredő,
kimondhatatlan fényeső..

igézett pillanat. villanások násza...
titkos férfi-Isten. ő Danaé álma.







álmon túl


gyűlik a csontban névtelen méreg,
vágyakból megfont tűnő idő.

hiába kérlek, nem ad meg az élet,
a csodákat mindig elkerülő.

nélküled volt úgy, azt hittem élek,
álmom elérem, ha úgy akarom.

álmot ha láttam, hiába vártam,
ébredés jött csak, illúzió.

hangtalan reggel, csalódva ment el,
a valóság érzem, nem nekem való.

aztán a vágyat magamba zártam,
jön-e még egyszer, nem tudhatom.

mit érzel kérdés, mennyi az érzés,
gyúl-e a vágyad, ha én álmodom?

kúsznak a csontba szívtelen évek,
színlelt remények, nem álmodom.

álmokba zárva, benne a mába,
azt hiszem élek, még valahol.

dobban a szív még, elmúló nyárba,
halkul a hangja, nem zakatol.

álmokon túlra, toppanunk újra,
fázunk a csendben, és nem álmodunk.







árnyékra vetkőztünk


árnyékra vetkőztünk, mint a fák,
vágyakból öltöttünk új ruhát,

együtt álmodtunk egy új csodát,
ihletett varázsos éjszakát.

vártuk a fényt, de szépen tündökölt!
árny voltam akkor, a fény megölt.

nem maradt más, csak gondolat,
az éjszaka, mi elhozza arcodat.

árnyékra vetkőztünk a fény alatt,
öleltél, édes a pillanat, öleltél,

…s akkor a film szakadt…

csókodba suttogtál könnyeket,
szívembe rajzoltál vers helyett,

…eltitkolt halálos végzetet…

árnyékra vetkőztünk, a fény sikolt,
a tűz voltál, amit a perc csiholt,

árnyékod vagyok, de a fény kiolt,
gyémántragyogással, mit a vágy csiszolt.

árnyékra vetkőztünk, a fény alatt,

csak öleltél, öleltél…

…és a film szakadt….

tudom csak álom volt, reggelre itt hagyott,
emlékét ölelve, a varázsos illatot…


…és ott az égen egy magányos csillagot…










van az úgy


van az úgy, hogy valami eltalál,
szilánkokra tör, és újrakomponál.
a szél szárnyára hajít, messze repül,
a napba zuhanunk, és elmenekül.

magunkra maradunk. én és a félelem.
a mellkasomra térdel, mint azon az éjjelen,
mikor belém markolt, s valamit kitépett,
elvitte az álmot, és vitte a szépet.

…a keze véres volt, mert a szívem vérzett…

mégis szeretnék most szép szemedbe fúlni,
és amikor félek, a lelkedbe bújni,
szeretni téged, s szerelmet tanulni,
árnyékodban árnyék, a csendedhez simulni.

…de megint csak a levegőt markolom…

…emléked szívemre gombolom, s álmunkat tovább álmodom…









a kék


a háztetők bádogján csillanó kékek,
álomba ébredő csorduló fények,

…távolba izzó, tűnt szerelem….

füstgomoly rajzolna képet az égre,
valahol tűz ég, már nem keresem.

halk szavú álom kúszna a csontba,
pusztítva, rontva, hitet remél.

kék színű pára robban a mába,
lehet hogy álom, de nem hiszi el.

szemedbe égve, fentről a mélybe,
hangtalan létbe taszít az ég,

…de messze még…mint a kék..mint a kék…

pofoz a reggel, pedig már nem kell,
szájba csap durván, és felszakad.

valóság toppan rossz ízű létbe,
a tegnapi álom, most elmarad…





az én vétkem


bűnös vagyok újra, én Istenem,
tengernyi a hibám, a kísértés végtelen,

mindig megbocsájtasz, gyakran nem megy nekem,
de legnagyobb vétkem, most a szerelem.

én harcolok hidd el, küzdök ellene,
de szívemben látod, lennék csak vele!

túl nagy az érzés, és túl gyenge vagyok,
csak álmodom róla, de hozzád futok.

lázas homlokomat hűti hűs kezed,
emelj magadhoz, mint ki nem vétkezett!


… embert imádtam tudom Helyetted, a keresztet rólam, mégis levetted…















…”szól a csend, el kell menjek, koporsón szeget vernek, lesz ne félj, hold ma még”……



szól a csend


lobban a lélek, és dobban a szív.
halálos álom messzire hív.

vágy viharában széthullom lassan,
szilánkos éjjel, a csend zakatol.

itt vagy a légben, eltörött létben,
nem tűnő ábránd, a szív meglakol.

hűs ködbe veszve, zajtalan este,
zokog a hitben, lüktet a vér.

sorsomat kérem, véred a vérem,
ne hidd egy szavát sem, álmot ígér.

szél csap a húsba, de ez is csak múzsa,
napodat dúlja, táncol a fény.

hűs zivatarba az ősz betakarja
reszkető lelkünk, és eljön a tél.

zúzmara, pára, csendedbe zárva,
ablaknak csattan, színtelen vér.

hallom a szíved, halld az enyémet,
csodákra várva szüntelen ég.

csodákra várva lobbanna lángra,
hajnali fátyol, és dörren az ég.


…”de lesz ne félj, hold ma még”…






őrizd


még őrzöd a szíved, a sors nekem adta,
még hangulat, érzés, és messzire jár.

lét-zivatarba a szív bezavar ma,
észérvek dőlnek, de túl nagy az ár.

gyermeki lelked még félne a tűztől,
nem ura a szívnek, mi itt térdepel.

valaki jön még, mély hittel hidd el,
jobb lesz majd nálam, s megérdemel.

szemben a sorssal, vágyaknak háttal,
reszket a szív még, és ül diadalt.

vélemény éke, kékkel az égbe,
s nem látja senki, a szív mit akart.

nem vállalt érzés toppan a létbe,
lehet hogy vesztes, de nem hiszi el.

mosoly a vágy még, megroppant árnyék
tépi a hajnalt, és megtizedel.

…felzokog némán, a csend simogatja, biztatja sírva, de nem viszi el…





ki álmodja tovább?


ki álmodja tovább álmunk,
ha rájuk többé nem találunk,

amikor majd odébb állunk,
és megfakult köddé válunk,

…helyettünk…?

ki gyűjt kincset szép szavakból,
épít falat akaratból,

ha nem leszünk ott, éppen akkor?

ki sző álmot gondolatból,
tovatűnő pillanatból,

amikor majd elmegyünk,
s egymásnak már nem leszünk...

…csak elmúlik az életünk…?

ki csókol meg minden álmot,
az összes percet, ami áldott,

ki ölel még egyszer újra,
szerelemtől megvakulva…

s ki lesz az, ki jobbá tehet...

…aki szeret, aki szeret…

…helyetted?...

ki verhet rám rabbilincset,
hogy hordjam, mint ritka kincset,

ha szerelmünk már elfogyott,
álmodlak, s te nem vagy ott…?

…nem leszel az őrangyalom, és nem lesz rá soha többé alkalom…




álmodj még


amikor láttalak indulni téged, még visszanéztél,
ez annyira fáj.

semmit sem kértél, álmaim adtam,
álmom az álmod, hogy megtalálj.

szavam a véred, ha kéred eléred,
szívedbe robban, a szívembe váj.

vigyél el innen, te légy az ingem,
egyetlen kincsem, álom ha vár,

…még megtalál…

…vigyél el álom-szárnyadon, szíved dobbanását ott meghallhatom…




a vágyaknak háttal


sajnos, nincs már mit mondanom!
vonta meg vállát a fájdalom, és elrepült álom-szárnyakon.

felejtős, hiába várom, ez csak egy szerelmes álom,
és nem lesz többé a párom.

szűkölve riad fel megbántott reggel,
hajnalba robban, és recseg a vekker,

álmodni akarlak, de mégse, nem kell!

nem kell ebben az eltorzult korban,
nem sírok, csak a szememben por van.

tegnapi álmot szór még az ősz,
szerintem, ebből majd idővel kinősz!

ébresztő! nincs álom! itt van a reggel!
és itt van az érzés, az, ami nem kell.

csak állunk szótlanul, leszegett fejjel,
ha nem kell, hát nem kell, elhiszem nem kell!

csak állunk szótlanul, vágyaknak háttal,
mellettünk néhány jó baráttal,

nem számoljuk már az éveket,
és mindegy már nagyon, hogy akkor ki is tévedett…

…és mi lesz majd a fény helyett?

nem álmodunk többé. alszunk egész éjjel.
és gyertyát is gyújtunk akkor, mikor fény kell…





add rám új ruhám


ágyon hagyott gyűrött paplanom,
ólomsúllyal még itt lóg a vállamon.

nehezül kicsorbult álmokon,
rázuhan tegnapi bánatom.

ébredek. mint az elmúlt hajnalon. fáj még.
még mindig fáj nagyon.

rohannék emlék-lábnyomon,
indulnék feléd, hogy hova? nem tudom.

csattan az igazság. a szívembe mar.
lelkem férce foszlik, még lelkedhez varr.

levetkőzlek lassan, mint létem fátyolát,
most itt állok pőrén. adj rám új ruhát!

selyme legyen csendből, nem baj, ha rám simul,
és adj hozzá érzést, egy napon elcsitul!

reményt is szőj hozzá, csak csillogó szálat,
had’ hordjam kicsit még ezt a forró vágyat!









szakíts, ha bírsz


szoríts magadhoz! ájulok.
felejts el! és nem vagyok.

ne engedj el! torpanok.
ne engedj el! zuhanok.

kincsem kavics. vérzik a száj.
csókod felsebez. mennyire fáj!

nincsem megkarcol, sodor az ár,
egyetlen percbe szédül a táj.

varázslat, tűnjön el, pokoli báj!
mennyire, mennyire, mennyire fáj!

szoríts magadhoz! fulladok.
szoríts magadhoz! lobbanok.

szoríts magadhoz! indulok.
szoríts magadhoz! meghalok.

szakíts, ha bírsz! roppanok.
megzavarsz, élni nem tudok.

őrizz meg, engedj el! elfutok.
őrizz meg, engedj el! olvadok.

…szakíts, ha bírsz, messze jársz, szakíts ha bírsz, már nem találsz…








álmodik a hold


fényes ma a hold, s az éj milyen sötét!

fátyol takarja el a vágyak fellegét.
fáradtan teríti felhő-köntösét,

…és álmodja újra régi kedvesét…

szerelmet álmodik, és életet,
és álmodik törvényt, torz ítéletet,
mely’ összetör, kifoszt, és mindent elvehet.

álmodnak az árnyak, és álmodik a hold.
álmodtam egy férfit, de nem tudom ki volt.
árnyék teríti rám bánat-köntösét,
és álmodom újra a hazug szép mesét.

esőt hord az éjjel, szórja permetét,
a tegnapi álmok csalt ígéretét,
de megkérte az ősz már a csalfa nyár kezét.

álmodik a hold még, és zokog most az ég,
csendes éji zápor könnyét szórja szét,

…mint aki álmodja régi kedvesét…






epilógus

álmokat karcol rossz ízű hajnal,
zajongva törnek szép ideák.

fekete felhők dörögve gyűlnek,
megölve tegnapok napsugarát.

valóság hullik, pernye a légből,
borítva mindent, de a szív odalát.

ébredő árnyék, a tegnapi vágy még,
hitem rajzolta körvonalát.

köznapi csendben álmot reméltem,
képzelet festett, nem létezel.

rebben a nyárvég, de fénye vár még,
megőrzi híven a szív viharát.

holdfény a nem lét, kitalált emlék,
szülte az álom, prózai csend.

szó hevítette, szirmait bontva,
óvta az érzés, vad képzelet.

eltörött szárnyán messzire vitte súlytalan terhét,
mi nem létezett.






veszekedés




szavak rohannak, hívatlan szavak.
ajtót törve száguld most az indulat.

ne szólj semmit, nem szabad, nem szabad!

robban a düh, lobban, hogy fájhatna a jobban?

letaglóz, fejbe üt, mérgezett,
ne szólj most, senki nem kérdezett!

így nem lehet, nem lehet, nem lehet!

érzések jajongnak, törnek nagy viták,
álmokat zúznak őrült szócsaták,
haragból gördülnek vad szólavinák.
csokorba gyűlik a sérelem-virág,
felfénylenek régi, bocsájtott hibák.

hajított sértés. messze repül,
a szívbe zuhan, és ránehezül.

jobb lenne, jobb lenne már egyedül!

összetört csend. mit kívánok.
de sebeznek, fájnak a csend-szilánkok.
eltűnök, inkább hallgatok,
eltűnök, de érezd, hogy itt vagyok.
nélküled inkább meghalok.

nélküled élni nem tudok.





furcsa lány



lehet nagy űr, vagy hiány is,
a furcsa lány, teljesen antiszociális.

ki akkor is szeret, ha nem szeret,
nem érdemel könnyeket.

nem kér és nem ad, nincstelen.
birtokot vet túlvilági kincseken.

vétkes, és nem vétkezett,
érzés, de nem létezett.

szavát megtartja, tiszteled,
találtad egyszer , s többé nem leled.

álmod csak ő, s az ébredés.
óriási tévedés.

lelked szüleménye, egy gondolat,
tűnik végleg, és itt marad.

sokszor vagy vele. álomba záródott,
elképzelted, és manifesztálódott.

szakít rajtad fájdalmas sebet,
hidd azt, hogy téged, csak téged szeret.

és hidd azt is, hogy nem lehet.
pedig ő nem létezett.

mindent elvett, közben csak adott,
csodákat rajzolt, az égre a napot.

csak álom volt, és soha nem kapod.

de neked adja a képzelet,
és nem lesz sohasem a végzeted.

... s ha megadja néha az ég neked,
a tied volt mindig, de ez csak a képzelet...








zárlat


kattan az agyban,
zajtalan lárma,

semmibe fordul,
banális dráma,

hittem, ha hittem,
ébredek már.

imbolygó híd és,
alatta láva,

ennyi az élet,
zuhan a táj.

vénába robban,
mielőtt fájna,

elfogy a szépség,
életbe zár.

szép szemed kékje,
felszálló pára,

emlék, csak emlék,
annyira fáj.

üvölt a csend is,
a szívembe égve,

kékkel az égbe,
semmi se vár.

csattan a hajnal,
a tegnapi jajjal,

tűnik a kép,
a szívembe váj.

csend sugarában,
a tegnapi tájjal,

omlik az ég,
és tágul a föld.

hiányod lobban
tört pillanatban,

csúszik a tér,
és meghal a szó.

dörren a nyárvég,
megriadt árnyék

toppan a létbe,
börtönbe zár.

szó letaszítja
az eget a földre,

vércsepp a kőre,
múlik a nyár.













még…


még most is szeretlek. bármi állt közénk.
megyek utánad, a bánat fellegén.

még mindig szeretlek. jobban, mint bármikor.
nem érdekel semmi. mindegy, hogy bármi volt.

emléked átölel, és újra átkarol,
mint napfény feldereng , felhőn áthatol.

akadály nem lehet köztünk semmi, semmi.
erő nincs a Földön, mi el tudna venni.

ítélet fogadd el! szívtelen végzeted,
napjaid nélkülem már nem élheted.

hétköznapba bújnál, de többé neked nem kell,
álomból ébrednél, szíven szúr a reggel.

örök kísértés. bárhogy ellenállsz.
a percben, a csendben, mindig megtalálsz.

de jó lenne az éjtől titkaidat csenni,
szeretni téged, és szeretve lenni!

megcsókolni téged, szeretni, szeretni.
lélegzetedből lélegzetet venni.

megsimogatni, a bőrödhöz érni,
csak tehozzád bújva, érintésben élni,

szeress kérlek még! nélküled elveszek!
szeress kérlek még! a mindened leszek!

leszek fehér felhő létednek kék egén,
leszek a napsütés bánatod reggelén.

leszek végtelen víz, vágyad alkotása,
magányos szívednek minden dobbanása.

de csak szó vagyok. óvnak éjszakák,
simogatják csendünk minden jajszavát.



…s ha néha az éj álmot komponál,
neked elhiszem, hogy sohasem bántanál…









https://youtu.be/tFdlhlmQ-ek














Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!