Bejelentés


Szentkereszti Andrea oldala Honnan fogom tudni, ha elfogy a láthatatlan tintám?











a lét peremén


az őrangyalod leszek, ugye elhiszed?
minden gondban, bajban veled ott leszek.
leszek az oltalom, védelmező árnyék
őrzöm minden lépted, hisz’ annyi minden vár még!
leszek majd a csönded, ha félelem ölel,
leszek a nagy kaland, mi soha nem jön el…

…a könnycsepp is leszek fáradt arcodon,
s ha letörölni őket soha nem tudom…

…érezlek, érezz a lét peremén,
őrizlek, óvlak, ott leszek én…



https://youtu.be/fqrjxcL798g









takargat a kezed


soha nem sejtettem ,
a lélek ha szeret,

…de álmomban éreztem, hogy takargat a kezed…

kalandnak hittelek,
hittem így gondolod…

…s ha elfelejteni többé soha nem tudod…

…tovább ezt akkor sem álmodod…

örök titok voltál, szabad, vad közöny…

..s ha abban a percben fénybe öltözöm…

…kettőnk szerelméhez akkor sincs közöm…

…és nem néztél úgy rám…

talán sohasem,
nem gondoltam soha,
hogy ez szerelem,
nem ígért nekem
semmit a szemed…

…de álmomban éreztem, hogy takargat a kezed…


https://youtu.be/NZlObOnS0Wc






lélekcsere


azt mondod furcsa változás, azt mondom titkos állomás,
a vonat egy percre ott még megállt…

…s valaki kérte a szép halált…

a vonat akkor még ott megállt,
felszállt valaki, más leszállt…

…s egy idegen nézte a rohanó tájat,
a visszatükröződő szemet, a szájat…

…gyökeret eresztett a gyenge, szédült testben,
és boldog volt hogy élhet a létízű-cseppben…

…egy dalt is hozott neked, mit hallott odaát,
a messzi végtelenben, mert ő még odalát.

tört testben tört lélek, de akkor egybeolvadt,
s újra kettészakadt, mint tegnap és a holnap…

…csak szeretni jött el, csak testbe zárt lélek…

álmodta a dalt is, ha álmodott szépet,
fény nélkül csak test volt, s várta őt az élet.


https://youtu.be/QTVqaNB5m3Y






végem a jégen:)


még fúlnak a tóba a pesti zsiványok,
már olvad a jégcsap a házak előtt.

de látod amottan, a ló odalátott,
már hó takará el a kocsmatetőt.

még lobban az agyban lángsugarú mák,
de ötletnek megint ez túl meredek.

mindenki kérte, ne lépj a jégre,
túl vékony, szerintem ez berepedt.

ne készítsd korán az özvegyi fátyolt,
még most is élek, és van ügyelet :)



Eszköztelen



Nem érdekel, hogy ki vagy, azt sem tudom pontosan, én ki vagyok.
Semmi más nem számít, csak te meg én.
Szerepek nélkül.
Nincstelenül, a szerelem kincseivel.
A vers is csak szó, és mint ilyen, nem sokat ér.
Önmagáért szép.
Virágcsokor.
De azt hiszem most nem virágot szeretnék érzés helyett.
Az igazi szerelem eszköztelen.
Egyszerűen csak van.
Önmagáért.
Mint a vers.
Ott lüktet egy furcsa dimenzióban, egy életen át érzékeljük a létezését, mégsem lépünk be ezer apró ok miatt sohasem.
Nincs ott semmi más csak a szerelem.
Szerelemtől vibrál a levegő egészen addig, amíg ránk szakad az ég.
Apokalipszis.
Mersz velem jönni?




csapong


csapong az árnyék
reggeli fényben,
vibrál a lépte,
lélekbe égve,
messzire kéklik
a depresszió.

„reszket a hold még a tó vizében”
nem ezt akartam
és nem ezt kértem,
dobban a dalban,
elhalkuló.

izzik a vágy is,
harcol a fénnyel,
dac betakarja,
őrzi az éjjel,
valóság robban,
csend-zivatar.

villan a ködben,
eltűnik végleg,
nem tudja senki
a szív mit akart?

borzong a pára,
hitet találva,
jegesen sóhajt,
csontig ható.

lélegzet hívta
halálos vágyba,
csillanó álma
csak illúzió.




https://youtu.be/O8X-TT5Nkr4











csak


álmok vak szemérme tűz-korbáccsal megvert,
fájdalmamban ázva nem láttam az embert.
de felderengő ködfolt az égre szegezett,
amikor elhittem a múlt betemetett,
vért sírt fel a hajnal, égi könnyeket,
és tudom már a szív csak egyszer szeretett.




Mesebeli magány



H. Christian Andersen (Odense, Dánia, 1805. április 2. – Koppenhága, 1875. augusztus 4.) ,




Úgy tartja a mondás, álmodozás az élet megrontója. De valóban így van ez? A boldogtalanság, és magány kompenzálására megteremtett vágy- manifesztáció, amely egy napon fájdalmas sóvárgássá dermed a szívben, ok-okozati összefüggésben állhat-e azon kiváló táptalaj létrejöttével, amelyen virágba borult a legnagyobb meseköltő-géniusz Hans Christian Andersen egyedülálló tehetsége?
Kedvezőtlen külső adottságai minden bizonnyal hatottak a személyisége kialakulására, ám a csúnyaságból adódó félénkség, és leküzdhetetlen magány önmagában nem lettek volna elegendőek géniuszának kifejlődésében, hiszen Benedek Elek pl. határozottan fess férfi volt.
Mégis ki merem jelenteni hogy Andersen tehetsége kedvező körülmények között nem bontakozhatott volna ki, vagy esetleg a műkedvelő irodalmár szintjén megreked, hiszen a kisebbrendűségi érzések, az emberi lét hibáit kiigazító álmodozásba torkollottak, így fantáziagerjesztő hatásuk elvitathatatlan. Egy zseninek pedig kétségtelenül a pokolra kell mennie, hogy a lét kínjai előcsiholják a személyiségében rejlő kimagasló értékeket.
A tehetségre vonatkozóan általánosítható paraméterek nincsenek, ahogyan Kosztolányi is fogalmazott.



„Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több, és most sem él,
s mint fán se nő két egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló…,
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát ujólag megteremtse.”


A külső adottságok, környezeti hatások egymástól gyökeresen eltérő vagy éppenséggel ellentétes eredményeket is hozhatnak. (pl azért nem foglalkozik a gyerekével, mert vele sem foglalkoztak gyerekkorában, vagy éppen ennek bánatából okulva ezért foglalkozik valaki a gyerekével.)
Kijelenthető tehát, hogy a meseköltő túlérzékenysége, személyiségjegyei, külső körülményei nagy szerepet játszottak a „mesés siker” hátterében, de elsődleges tényezőként kell kiemelnünk Andersen veleszületett adottságait, tehetségét.
A többi tényező fontos „katalizátorként” gerjesztette annak a különleges mesevilágának kialakulását, amely később a meseírók fejedelmévé emelte a szerzőt.
De a mesék törvényei a meseköltők királyának nevezett Andersen életére nem vonatkoztak. Bár életrajzában így emlékezik meg életéről:
„Szép mese az én életem, gazdag és boldog mese. Ha ifjú koromban, amikor szegényen és egyszál-magam nekivágtam a világnak, egy mindenható tündérrel találkozom, s az így szólít meg: „Válassz utat és célt, képességeidnek és értelmednek megfelelően, s ahogy ezt az evilági bölcsesség megkívánja, én őrizlek és vezetlek azon az úton” – ha így szólt volna hozzám az a tündér, akkor sem élhettem volna boldogabban és jobban.”
Furcsa, szépnek nem igazán nevezhető, esetlen, marionettszerű kisfiú volt. Szembeszökő csúnyasága kóros túlérzékenységgel párosult, ami szinte elviselhetetlenné tette a gyerekkorát.
Magányossága már a gyerektársaságba való beilleszkedési képtelenségben meggyökerezett, szobája félhomályában bábokkal vette körül magát, és már 7-8 éves korában meglepően fantáziadús történetekkel lepte meg édesapját.
A megálmodott mesevilág nyújtotta a kisfiúnak a gyermekkor különös világát, ahová felnőttként is gyakran menekült.
Beteges irtózása mindennemű társadalmi kapcsolattól, vélt csúfsága olyan fokú szorongással töltötte el, hogy ez megakadályozta mindenkori házassági terveit.
Bár többször is táplált plátói érzelmeket, utoljára a híres svéd énekesnő, Jenny Lind iránt, aki számos versének volt az ihletője.
De szerelmei folyamatosan beteljesületlenek maradtak. Egyes források szerint szexuális kapcsolata sem volt soha.
Beteges túlérzékenysége számos pszichés betegségnek képezhette alapját, ez lehetett az okozója legendás hipochonderségének is.
Andersen neuraszténiája egy utánozhatatlan, és csodálatos mesevilágot hozott létre, ahol az álmok átvették a szerepét az olykor nagyon is komor valódi életnek.
A kedvezőtlen körülmények, a boldogtalanság, mintegy megágyaztak egy egyedülálló tehetség kibontakozásának.
Mesevilága szerencsésen találkozott egy jelentős társadalmi igénnyel , így 1843 karácsonyára csodálatos mesegyűjteménnyel lepte meg Dániát.
És feltartózhatatlanul kezdetét vette egy kiemelkedő irodalmi karrier, amelynek sugárzó fényei a napjainkig meghatározóak.
És a rút kiskacsából gyönyörű hattyú lett…,






titok, különleges, elmondanám, csend, hiányzol, értem



sóhajtás az égbolt. titkát meg nem értem
rejtjelekbe rezdül súlyos földi létem.
különös hangon szól, és a szívbe tér,
itt kering a létben, ha a vágy zenél,
s elbűvölt szavakat hord a szél,
álom az álommal éjjel összeér.

a légbe sajdul, és ott rezeg,
küld nekem sok ezer rejtjelet,
mit lángra lobbant a képzelet,
nyakamba csókolja a végzetet.

…s akkor elmondanám…

de nem mondhatom,
hogy hiányzol,
te vagy minden gondolatom,
a csendek valósága hűs hajnalon,
a felvirágzó pára tört ablakon…

…egyszer majd talán elmondhatom….

…s ha elfogynak egyszer a nagy szavak,
elcsitult csodákban alszanak,
a dallamban dal leszel, ha álmodom…

…azt hiszem egyszer majd elmondhatom…




https://youtu.be/_PKTU1goGxI










édes, múlik, árnyék, suhanás, asszony, göncöl-szekér


ezer fénytől ragyogott a göncöl-szekér,
ezüst lángját szórta karcsú holdkaréj,

…hiszem és elhittem, a titkom ma elér…

hozzád száll az érzés, halk suhanás,
lelkemtől lelkedig……simogatás…

…s a szemedre csókol elvarázsolt álmot,

borzongató árnyat, mi szerelemtől áldott.

bűvös ihletet hoz, szédült pillanat,
s lelkedbe rajzolja szerelmes vágyamat.

forró csókot vetít, asszonyölelést,
gyengéd érintést is, soha feledést.

földi érzést ígér, csak…szívdobbanást…

…el nem múló vágyat…s a nagy zuhanást…

borzongató hitet, ha hajnal pirul,
amikor az érzés a szívbe simul,

…amikor a vágy is egy percre csitul…


https://youtu.be/ZBM2NIQ62WU











igen


te tudod. én tudom.
még mindig? megsúgom.
álmodsz még? álmodlak.
vágyódsz rám? vágyódlak.

elhiszel? elhiszlek.
elviszel? elviszlek.
gombolj ki! gombollak.
gondolsz rám? gondollak.

érints meg! érintlek.
érezz meg! érezlek.
átölelsz? ölellek.
szeretsz még? szeretlek.

akarsz még? akarlak.
reszkető lelkembe takarlak.
hű leszel? hű leszek.
tűz leszel? tűz leszek.

…csodákba megszökve…

… örökre? örökre…




zuhanás


megreccsenő fénybe szórt
vad rianás,
robbanás a szívbe,
lét-zuhanás.

mélységekbe taszít,
és az égig emel,
tátongó szakadék,
mi örökre lenyel.

…sikoltok utánad, és az űr nem felel…

lüktet a sötétség,
elhordozom,
reszketnek a vágyak, feláldozom.
nem látsz, és nem látlak,
hűs oltalom…

…s a lélek vitorláit ha eloldozom, fennakadsz karcolt visszhangokon…






szeretlek:)


szeretlek téged, mint ártatlan gyermek,
szeretlek mert az Isten a szívembe rejtett.

sorsod a sorsom is, és vérem a véred,
eldobott kövektől, vágytól sebzett lélek,

…a néma könnyeken túl…

…vagyok tükörképed…

csak nekem rendeltek, a jobbik felemnek,
szeretlek kedves…

azért, mert szeretlek:)



karácsony


karácsony éjjelén.
fogd meg a szív kezét
lélekre ölts ruhát,
Istennek halld szavát!

Krisztusnak hű ölén,
embernek szép helyén,
öleljen át a fény,
meghittség, új remény!

vezessen Égi Jel.
szeretet jöjjön el
hívd meg az ünnepet,
Megváltó született.

szeretet hasson át,
Áldott Szent éjszakát!






BUÉK :)


legyen boldog az új éved,
sok szerencse a vendéged,
jót kívánok ezerrel,
a lottó ötöst te nyerd el:)
kívánok még sok szépséget,
erőt, áldást, békességet,
jöjjön most a legjobb éved!:)




veronai csendben


felsebzett csend őrzi a szívek lábnyomát,
azt hogy egyszer itt nyílt

sosemvolt-virág,

álmait itt hagyta, és bűvös illatát,

…amikor halálosan fájt a vágy…

és hordott a szél vérző titkokat,
lobbant számtalan tiltott gondolat,

…de a szerelem örök, a légben itt maradt…

a lélekbe sajdul, a lélegzetbe vibrál,
ezernyi borzongás, a szerelem itt járt.

…a szemedben rezzen, hogyha nincs szavad…

együtt fut a széllel, ha a szél szalad,
és suhan kacagva, ha a szív szakad,
varázsol csodás álmokat,

…és fellobbant újra összetört vágyakat…

https://youtu.be/zCQMlyXMRJE














még menekülhetsz

felizzó lángörvény téged jelöl,
még menekülhetsz, mert szétszór és megöl.
lelkemben cseppkőként gyűlt gondolat,
magamban hordozom hiányodat.
lassan érzés mozdul felragyogó fénnyel,
és mérget csepegtet fájó szenvedéllyel.

…még menekülhetsz…





karácsony


karácsony éjjelén.
fogd meg a szív kezét
lélekre ölts ruhát,
Istennek halld szavát!

Krisztusnak hű ölén,
embernek szép helyén,
öleljen át a fény,
meghittség, új remény!

vezessen Égi Jel.
szeretet jöjjön el
hívd meg az ünnepet,
Megváltó született.

szeretet hasson át,
Áldott Szent éjszakát!






csillag vagy tövis?


felragyog az égen, csillag vagy tövis?
de véresre karcol, ne érintsd meg mert szög is.

lelke fényben lángol, ne nézz rá megvakít,
veszélyes varázslat, összerak, szétszakít,

…a feneketlen mélybe hirtelen letaszít…

ne érintsd, fájni fog, jeges tűzzel éget,
ne vágyódj ha látod, kegyetlen ígéret.

…a szív álomba réved…s közel az ítélet…

csodálatos kristály, csak a télre vágyna,
sohase gondolj őrá, mert csak neked fájna,

…s eltűnik a lángban, mert az olvadása….





szavak


percek sértenek,
összetörtelek,
csak a képzelet,
szép játékszerek,
szíven ékszerek.
féltelek.










Másnak maradni


Álom voltál, s mint olyan, nagyon törékeny. És az álmok, ha valóra válnak, már nem álmok többé.
Az álmokat mindig ébredés követi. Keserű, szívet marcangoló eszmélés a valóságra.
Nem te vagy az.
Csak megfoghatatlan és tünékeny gondolata annak az idealizmusnak, amely sziklaszilárdan a mai napig elhiszi, hogy valamiféle sejtemlékezés kapcsán, összerakódott egy másik ember, az összes jóból, amit az őseim valaha is a tökéletes társról megtapasztaltak, egyedül arra predesztinálva, hogy egy napon találkozzon velem.
A másik felem.
Születésem óta hordozom a képét. Nincs jogom haragudni rád, mert nem te vagy az.
Az én hibám az egész.
A világtól való megcsömörlésemben csak gondoltalak, álmodtalak téged.
Vagyis nem egészen téged.
Lehet, hogy valamikor te voltál az, de túl későn találkoztunk. Magaddal hordozod az idő hordalékaként az egész leamortizálódott kisvilágodat.
Talán te lettél volna a nagy szerelem, ha képes lettél volna önmagad maradni.
De nem maradtál.
Azt hiszem a gyermeki énedbe voltam szerelmes. Mert mindenki egyedinek születik. Aztán vagy megőrzi ezt, vagy nem. Más lesz, mint aki volt.
De az is más, aki ugyanaz marad. Ez a valódi különcség.
Ezt is megértem, vagyis dehogyis értem meg. De ez az egyén szuverén döntése. Csak megcsillant nekem egyetlen pillanatra az az ember, aki valaha voltál.
Észre sem kellett volna vennem.
Egy szikra volt, de lángra gyújtott mindent. Még emlékszem a melegére, és szaggató fájdalomra felismerni a nemlétét. Nem volt már benned régen valódi fény.
Elfogadom.
Tulajdonképpen igazad van. Nem vádollak érte.
Az uniformizálódás normális dolog, csak az nem mindegy, hogy mihez. Romlott a világ, és akklimatizálódni muszáj, mert különben erősen benne van a pakliban, hogy örökre kívülálló maradsz.
Akárcsak én. A nem éppen konform.
Isten teremtménye vagyok, egyedül az ő törvényei , és szabályai vonatkoznak rám. Számadással is csak neki tartozom.
A kompromisszumkötés képessége nélkül élek, vak hittel, idealizmusba fulladva , és még mindig bízom abban, hogy létezik a perc, amiért érdemes volt megszületnem.
Talán egy reggelen majd azzal a tudattal ébredek, hogy a szívembe robban az érzés:
Valóban létezik! A másik felem.
Ettől a ténytől önmagában boldog leszek. És te? Te mitől leszel boldog?



„Az álom rejtett kis ajtó a lélek legmélyén és legmeghittebb zugában arra a kozmikus őséjszakára nyílik, amely lélek volt jóval azelőtt is, hogy az én-tudat létezett volna, és lélek lesz jóval azon túl is, amit egy én-tudat valaha is elérhet. Mert minden én- tudat egyedülálló, felismeri a különállót,elválaszt és megkülönböztet, és csak azt látja meg, ami az énre vonatkoztatható. Csupa korlátozottságból áll az én-tudat, még ha a legtávolabbi csillagködökig ér is el. Az álomban belépünk a mélyebb, igazibb , minden én-szerűségtől mentes örökebb emberbe. Az álmok nem szándékos és önkényes kitalálások, éppen azok, amit éppen ábrázolnak. Nem csalnak és nem hazudnak, nem kendőznek el semmit hanem naiv módon azt akarják tudatni amik, és amit gondolnak.” G.C. Jung.


„Anima, animus. A női jelleg megszemélyesítése a férfi tudattalanjában, és a férfi-jellegé a nőében. Minden férfi öröktől fogva magában hordja a nő képét, nem ennek, vagy annak a bizonyos nőnek a képét, hanem egy bizonyos nőét. Alapjába véve ez a kép egy tudattalan, ősidőkből származó, és eleven rendszerbe ágyazott öröklöttség, az ősök sorának a nőkről szerzett valamennyi tapasztalatát összegző típus (archetípus). A nőkről szerzett összes benyomás lecsapódása, örökölt pszichikus alkalmazkodási rendszer. Ugyanez érvényes a nőkre is, nekik is van a férfiról veleszületett képe. Ez az egyik leglényegesebb indítéka a szenvedélyes vonzalomnak.” G.C.Jung.









valaki más


régen a szívemre alvadt a véres géz,
de keres még a szem, a kéz,

…hazug a jövőnk, és nehéz…

tavasz van még, és itt a tél,
végtelen idő. megítél.

láng ég fájva, érint a füst,
bújik a hold. nézd, színezüst!

tested ma éjjel mást talál,
felismer magányod, ha arra jár.

…és hajnal jő vöröslőn, álomtalan,
szíven szúr a csend. még bizonytalan…

a gondolat halkan a múltba néz,
nincsen jövő, vagy túl nehéz…




hullajózan


a remény szembejön nagy sokára,
felismer, megint nem köszön.

„reszket a hold a tó vizén” még,
befoghatná, ha tündököl.

„színezüst lángját” szórja széjjel,
szerintem megint nincs kire.

éjjelbe koppant rózsaszín álmot,
de mellé éget, és nincs miért.

érfalon kattan ezer darabban
negédes átok, de meg nem öl.

színvonal esés, lehet még kevés,
minden oly’ mesés, én nem jövök.






tarts meg engem


tarts meg Uram, kérlek!
nem ítéltem, hát ne ítélj meg!

mutasd meg felém legszebbik arcodat,
hogy ne adjam fel most a harcomat.

átutazó vagyok, meglehet céltalan,
ne mondd még nekem, hogy máris vége van!

tudom csak egy test a zord börtönöm,
de szerethettem nagyon, és megköszönöm!




a barát


csöppség volt egyszer,
de benne a lelked,
szereted, gyereked, felnevelted.

valamikor csöpp volt,
átölelted, és
bizalmadat benne lelted.

mindig szeretni fog, mást nem tehet,
amikor elhagynak az emberek,
egy kutya ő, csak így lehet.

öröm a szemében hogyha lát,
ilyen az igazi, hű barát.





megadott szavak:a hét napjai


szép vagyok és mesés, nincs rá szó, vagy kevés.
üde, mint a szellő, és ez még csak a hétfő.

kedd. a szívedre ne vedd, de nincsen nálam szebb.

szerda, még okos is, ejha:)

legszebb vagyok csütörtökön, szépnek lenni, de nagy
öröm, ha nem látnád, itt a söröm.

csodás vagyok, szép a köbön. magam mindjárt tökön
lövöm.

hiába vársz életem, nem jövök el pénteken.

várhatsz rám majd szombaton, az egészet már unom.

és így lesz majd vasárnap,most vehetsz egy
nyugágyat:)






legyen hó


tiszta és illan,lélek ha csillan, szikrázó álom,
lehull a hó.
hópehely táncol, útra kel százszor, vízcsepp a nyárból,
hótakaró.
arcomat éri, szívemet kéri, zúzmarás éjfél,
megnyugtató.
vágy sugarában, felizzó gyémánt, hópihe száll most,
felragyogó.
zúzmarás szélben, ihletett télben, csipkevert érzés,
álmot ígér.
csillámos égbolt, mennyire rég volt, csendes az este,
most hófehér.
karácsonyt súgna, valósult álmot, elolvad reggel,
mennyit is ér?
éjszaka őrzi didergő ágon, kell hogy az álom egy percig álljon,
fehérre vágyom, add legyen hó!





cserép,kövezet,vidék,zsindely, simogatás,veled, mindig



lelkeknek lakhelye. másik vidék.
itt varázsolnak a szavak, és igék.
zsindely a rím megfonva egóból,
szójáték az érzés kirakva legoból.
gondolatból csiszolt ábránd a kövezet,
én verset írok, látod így szeretek!
megszaggatott lélek a házon a cserép,
mindig olvasgatsz, de meggyötör épp’.
de nem vers a szerelem, törődés, féltés,
nincs papírra írva, igazi érzés.
a valóság érzed, valami más,
érintés, forró simogatás,
együtt sírni, és érezni veled,
egészen a sírig fogni a kezed,
és meghallani végre ha a szív szeret.





rád gondolok


emlék gazos sírján kinőtt színes álom,
rád gondolok újra, kicsi vadvirágom.
megőriznélek, a szívemre téplek,
és álmodom újra a gyönyörű képet,
amikor öleltél, a csókod volt az élet
s zöld szemedben csillant az élet-ígéret.
szerelmünk sírján nőtt új szerelem,
e kis virág te vagy most, és emlékezem…
amikor enyém volt a tested, a kezed,
és arcomba hullott a lélegzeted,
s azóta nem tudom, mi van veled?
elvitt tőlem a messzeség,
csak egyetlen percem lenne még!
részegült érzés, eltántorog,
könnyek a szememben, és rád gondolok.





őrizz meg!


régóta hordasz, mint súlyos keresztet,
mennyire szerethetsz, az egész tested reszket!

derekamra olvad félénk, hűs kezed, nyakba csókolt vágyad,
most a képzelet, soha nem mondtam még, hogy jó veled.

lelkembe ölelted izzó vágyadat, egyetlen varázsos pillanat,
az enyém vagy most már, a szív szabad,

álmodja veled az álmodat, szeret majd, és érted megszakad.
fogj kézen, jöjj velem, elviszlek! álmodj még, ölelj át, őrizz meg!




csömör


álmodnék még, de nem lehet,
takarnak poshadt fellegek,
poshadt arcok és poshadt ágyak,
undorra méltók, már nem fájnak.
tiszta és szent dallamon,
vágyak kezét még megfogom,
de csak száll az undoron,
hova tűntél? ezt nem tudom.









igézet


szikra ha pattan, szívbe a katlan,
kiolthatatlan dimenzió.

ébred a lélek, benne a fények,
sorstól ígéret, illúzió.

hallom a véred, halld az enyémet,
csillan a percben a nyárutó.

álomba toppan könny-ízű pára,
cikázó lángok, hűti a láz.

szem sugarában, a tegnapi mában,
fészkel az érzés, megbabonáz.

ólom a paplan, kimondhatatlan,
káprázat zuhan, a megalkuvó.

harcol az érzés szemben az ésszel,
vérezve vész el, és meglakol.

éjbe zavarva, a múlt betakarja,
egyetlen édes pillanat.

névtelen bánat reggelre felkel,
felhő az égen, és meghal a szó.











ősz jött


kabátját veszi és elsiet, kávét rendel és nem fizet,
ott hagyja mondván, hogy jéghideg, álmait nyújtaná, de nincs kinek.

festett haja már rég lenőtt, nem számolja most már a tűnt időt,
gallérját felhajtja, zúg a szél, tegnapi nyárról nem beszél.

szél rázza deres üstökét, lefogná szikár csontkezét,
ha nyárnak fényképét tépi szét…s akkor az ősz még megáll…

szétnéz a nyárból mit talál? párákból ködöt komponál,
pucéran reszket most a táj. nyárra vár, élni, csak élni fáj.

csókot ad, hideg-heveset, fényt ígér mára, de csak keveset,
szépséget szór, színes levelet, azt amit a nyárról tegnap levetett…

…amikor a nyár a napba szeretett…

sárgába olvad most a táj, hiába szép, gyenge már,
rőt avar lett a múlt ruhája, vihar tépte, most hull a sárba.

… és dalol az ősz egy régi dallamot, átlép a nyáron, ki már rég halott…











kísértés


hol van már a tavasz, meg ez, meg amaz,
na meg az emez, a nyár is lelépett,
rég lejárt lemez.

őszbe fordult lassan a lét-színű kocka,
fészbukon ha nézed,
még túl vidám a posztja.

az álmok alszanak, reménybe hullanak,
már meg sem hallanak, nem szabad,
nem szabad!

valóság illan, a holnap elmarad.
magányból kőfalak,
épülnek, omlanak…

…az ami összeforrt, tegnapra szétszakadt…

elmarad, elmarad,
védenek omlanak,

álmodni nem szabad,
zárkózz be, védd magad!

nem szabad, nem szabad,
megmondtam védd magad!

…megint túl gyenge vagy…











hat nap


hétfő. köd a köbön.
felszálló érzés, füst az öröm.
kedden nincsen már kő a kövön,
csak fagyott álmok, a rózsatövön.

szerda. a sors orrba ver ma.
széthullom, megint félbetörök,
utánam mi marad? …a csend az örök…
…álmodj édes! és visszajövök….

aztán névtelen csütörtökön,
összeszedem magam, és felöltözöm.
pénteken születtem, ma elköltözöm,
a szombat csak fáradt emléközön.










ezt most csak neked szerelmem :)


hallod most te is az igézet csendet?
szeretsz, szeretlek, átölel a lelked.

ne mondj semmit édes, ne írj nekem verset,
megérezni téged, csak ennyire tellett.

ne félj, szeretlek! csak álmodlak téged,
de amikor vágysz rám, engem is eléget.

nézd ott a kályhában, hogy lüktet a láng!
amikor elhamvad, gondol-e ránk?

lesz még lobbanása az izzó parázsnak?
éled-e még tűz a szép varázslat?

lángodban meghalnék újra kicsit én,
látod? pislákol még egy kicsi fény.

…szeretlek nagyon, édes kicsikém…











nagymami bír




megadott szavak:Nylon, gumipók, gomblyuk, Ősz, tál, zsír



évek kötnek össze, na meg egy gumipók,
és együtt használjuk a közös dominót,
nyomós érv ez lásd be, hogy szeresd nagyanyót.

emlékszem vettél egy nájlon bugyogót,
azt mondtad hogy jól áll, na ez tuti bók,
aztán éltünk vígan, na ez nem egy mozi volt.

tavasszal kaptalak, és együtt ért az ősz,
pulcsit is kötöttem, hittem belenősz.
felnőtt leszel végre, nem kell bébicsősz,
sem sodrófa hozzád, a szigorúan bősz.
közös minden holmink, például egy nagy tál,
a zoknid a szennyesben, amit nekem hagytál.

olyanok vagyunk mi, mint gomb meg a gomblyuk,
szeretjük még egymást, hát ölelj meg apjuk!
folytatást képzeld el, szerintem ezt hagyjuk,
az öregeknek is legyen egy jó napjuk.

hiányoznál nekem, mint kenyérről a zsír,
irántad az érzés idővel kinyír,
de jót is mondok neked, ez Isteni hír,
még mindig szeretlek, a nagymami bír. :)







a köd leszáll


leszáll a köd, csak tejfehér nájlon.
képed tűnik álmaimból, szívemen csak lábnyom.

hogyha múlik, ha vége már, nem kell hogy ne fájjon,
nem jön hozzám soha többet, hiába is várom.

érzés ölel, suttog halkan, karjaival átfon,
kék szemednek tiszta fényét csak csendedben látom.

összetartoztunk. mint gomb, meg a gomblyuk,
álmaink ha szálltak néha, nem volt sosem súlyuk.

eltűntek a sűrű ködben, és ha veszni hagyjuk,
nem látjuk már viszont őket, mi már meg nem kapjuk.

…talán most ezt tudjuk…

csak szél rajzol fel az égre, végső verset ír,
felhő rezzen bánatában csak befelé sír.

megfojtja az ősz kegyetlen,
szór most zöld diót,

...csalt hitéből neked írna, néhány talmi szót…

falevélbe rejti csendben a tél ígéretét.
viharból fon álmot, felhőt, a szív kísértetét.

leszáll a köd. bánat-felhő, ősz a téllel paktál,
surran a nyár annyi vággyal, amit benne hagytál!

amit neked adott volna, amit neki adtál...
…ami csak álom volt, de sokkal több annál…






fogy az idő


koppan az estbe, ábrándba ejtve
emléked képe, a csend a falon.

álomba rejtve alszik az érzés,
felébred reggel, ha úgy akarom.

alszik a vágynak megfáradt teste,
hangtalan éjjel, még betakar.

életbe zárva, névtelen dráma
dobban a szívbe, még nem adom.

rőt színű hajnal robban az égbe,
részegült fejjel, eltántorog.

zuhan a sárba, lét-pocsolyába,
élni kell újra, a föld ha forog.

jeltelen létbe lézengünk égve,
álmot remélünk, a csend csikorog.

elfogy az élet, versekbe zárva,
szerelmet vágyna, de nem talál.

elhisszük egyszer, tündöklő reggel,
felizzik újra a csorbult idő.

múlik a vágyunk csendedbe égve,
taszít a mélybe, oly’ messze már!

hullik a titkunk a lét peremére,
álomba ébred, és nem feledünk.









szeress te mihaszna!


kötött szavas vers, megadott szavak:kanaszta, mihaszna, korrózió, szoftver


az életem eddig sem volt nyerő kanaszta,
most rossz lapot húztam, meghalok tavaszra.
addig is ha kérlek, szeress te mihaszna,
meglátod menni fog, nem lesz ok panaszra.

kifogás nem lehet a korrózió,
sem ez az átkozott depresszió,
azt mondod már megint lefagyott a szoftver,
előre sejtettem Isten bottal nem ver.

az élet az embert sokszor kiakasztja,
szeress te mihaszna!
szívem egy araszra
mert komolyan mondom váltlak egy parasztra.





A delphoi jóslat szerint Danaé gyermeke fogja megölni Akriszioszt, így az uralkodó a leányát egy ércszobába zárta el, ahol nem érhette el semmiféle udvarló.
Azonban Zeusznak megtetszett Danaé, és a tetőn keresztül arany eső képében kereste fel az argoszi királylányt. Ebből a találkozásból született Perszeusz.

Danaé álma


távol most a hajnal, s a cella oly’ sötét!
egy magányos csillag fényét szórja szét,

érzést hint az éjbe, remények tüzét,
de erős rács zárja el a vágyak börtönét.

Danaé álmodik. megcsörren a lánca,
álmában egy férfit, a férfi-Istent látja.

fény borítja testét talpig színarannyal,
érinti egy árnyék, Isten ő vagy angyal?

meztelen álmot szór titkos hatalom,
csillámporból vágyat bűvös hajnalon.

… és akkor ledobja magáról könnyű fátyolát,
aranyszínű fényből ölt fel új ruhát,

meghallja még egyszer a szívek dallamát,
s a balzsamos percnek testét adja át…

halk szavú érintés, sikoly most a létben,
falevelek tánca hűvös őszi szélben.

…és surran az árnyék, a simogató,
nyakba csókolt álom, a borzongató…

szerelem csorduló, ébredő,
kimondhatatlan fényeső.

igézett pillanat. villanások násza.
titkos férfi-Isten. ő Danaé álma.







álmon túl


gyűlik a csontban névtelen méreg,
vágyakból megfont tűnő idő.

hiába kérlek, nem ad meg az élet,
a csodákat mindig elkerülő.

nélküled volt úgy, azt hittem élek,
álmom elérem, ha úgy akarom.

álmot ha láttam, hiába vártam,
ébredés jött csak, illúzió.

hangtalan reggel, csalódva ment el,
a valóság érzem, nem nekem való.

aztán a vágyat magamba zártam,
jön-e még egyszer, nem tudhatom.

mit érzel kérdés, mennyi az érzés,
gyúl-e a vágyad, ha én álmodom?

kúsznak a csontba szívtelen mérgek,
színlelt remények, nem álmodom.

álmokba zárva, benne a mába,
azt hiszem élek, még valahol.

dobban a szív még, elmúló nyárba,
halkul a hangja, nem zakatol.

álmokon túlra, toppanunk újra,
fázunk a csendben, és nem álmodunk.







árnyékra vetkőztünk


árnyékra vetkőztünk, mint a fák,
vágyakból öltöttünk új ruhát,

együtt álmodtunk egy új csodát,
ihletett varázsos éjszakát.

vártuk a fényt, de szépen tündökölt!
árny voltam akkor, a fény megölt.

nem maradt más, csak gondolat,
az éjszaka, mi elhozza arcodat.

árnyékra vetkőztünk a fény alatt,
öleltél, édes a pillanat, öleltél,

…s akkor a film szakadt…

csókodba suttogtál könnyeket,
szívembe rajzoltál vers helyett,

…eltitkolt halálos végzetet…

árnyékra vetkőztünk, a fény sikolt,
a tűz voltál, amit a perc csiholt,

árnyékod vagyok, de a fény kiolt,
gyémántragyogással, mit a vágy csiszolt.

árnyékra vetkőztünk, a fény alatt,

csak öleltél, öleltél…

…és a film szakadt….

tudom csak álom volt, reggelre itt hagyott,
emlékét ölelve, a varázsos illatot…


…és ott az égen egy magányos csillagot…










mindent semmiért


bárcsak itt maradnál, mint tegnapelőtt!
mikor csak öleltél, s nem bántuk az időt.

csak csókoltál forrón, édes pillanat,
csak csókoltál forrón, és nem voltak szavak.

érintéseid még a szívembe ringanak,
elmentél, s az illatod sokáig itt maradt.

szeretlek, szeretlek, az érzéseidért,
mert mindent adtál nekem, mindent semmiért.

eláraszt az érzés, a szívem válaszol,
simogat a szemed, érint, s átkarol.

felsóhajt a csended, az árnyékom alatt,
szó most a lélegzet, az is elakad.

gomolyognak felém vágyadból örvények,
szeress, ölelj nagyon! azt hiszem, nem félek.

csókolj, hallom, érzem, hogy zúg a vér!
hogy mindent adtál nekem, most a semmiért.





van az úgy


tudod van az úgy, hogy valami eltalál,
szilánkokra tör, és újrakomponál.
a szél szárnyára hajít, és messze repül,
a napba zuhanunk, és elmenekül.

magunkra maradunk. csak a félelem.
a mellkasomra térdel, mint azon az éjjelen,
mikor belém markolt, s valamit kitépett,
elvitte az álmot, és vitte a szépet.

…a keze véres volt, mert a szívem vérzett…

mégis szeretnék most kék szemedbe fúlni,
és amikor félek, a lelkedbe bújni,
szeretni téged, s szerelmet tanulni,
árnyékodban árnyék, a csendedhez simulni.

…de megint csak a levegőt markolom…

…emléked szívemre gombolom, s álmunkat tovább álmodom…









álompasi



egy csipet kellem, két csipet jellem,
kevéske humor, na és a szerelem.
van ilyen?
már megint hiába keresem.

nem lenne baj az sem,
ha egy kicsit ronda,
csak szelíd legyen,
és ne legyen goromba.

mert az álompasi,
nem horkol, szendereg,
oly’ édesen alszik,
akár egy kisgyerek.

egyszerűen imád
a réten andalogni,
és nem felejt el nekem
egy pillangót fogni.

boldog hogyha meglát,
hajlik szépre, jóra,
ha létezik ilyen,
lécci télapóra:)






a kék


a háztetők bádogján csillanó kékek,
álomba ébredő csorduló fények,

…távolba izzó, tűnt szerelem….

füstgomoly rajzolna képet az égre,
valahol tűz ég, már nem keresem.

halk szavú álom kúszna a csontba,
pusztítva, rontva, hitet remél.

kék színű pára robban a mába,
lehet hogy álom, de nem hiszi el.

szemedbe égve, fentről a mélybe,
hangtalan létbe taszít az ég,

…de messze még…mint a kék..mint a kék…

pofoz a reggel, pedig már nem kell,
szájba csap durván, és felszakad.

valóság toppan rossz ízű létbe,
a tegnapi álom, most elmarad…





az én vétkem


bűnös vagyok újra, én Istenem,
tengernyi a hibám, a kísértés végtelen,

mindig megbocsájtasz, gyakran nem megy nekem,
de legnagyobb vétkem, most a szerelem.

én harcolok hidd el, küzdök ellene,
de szívemben látod, lennék csak vele!

túl nagy az érzés, és túl gyenge vagyok,
csak álmodom róla, de hozzád futok.

lázas homlokomat hűti hűs kezed,
emelj magadhoz, mint ki nem vétkezett!


… embert imádtam tudom Helyetted, a keresztet rólam, mégis levetted…






mindent semmiért


bárcsak itt maradnál, mint tegnapelőtt!
mikor csak öleltél, s nem bántuk az időt.

csak csókoltál forrón, édes pillanat,
csak csókoltál forrón, és nem voltak szavak.

érintéseid még a szívembe ringanak,
elmentél, s az illatod sokáig itt maradt.

szeretlek, szeretlek, az érzéseidért,
mert mindent adtál nekem, mindent semmiért.

eláraszt az érzés, a szívem válaszol,
simogat a szemed, érint, s átkarol.

felsóhajt a csended, az árnyékom alatt,
szó most a lélegzet, az is elakad.

gomolyognak felém vágyadból örvények,
szeress, ölelj nagyon! azt hiszem, nem félek.

csókolj, hallom, érzem, hogy zúg a vér!
hogy mindent adtál nekem, most a semmiért.















…”szól a csend, el kell menjek, koporsón szeget vernek, lesz ne félj, hold ma még”……


szól a csend


lobban a lélek, és dobban a szív.
halálos álom messzire hív.

vágy viharában széthullom lassan,
szilánkos éjjel, a csend zakatol.

itt vagy a légben, eltörött létben,
nem tűnő ábránd, a szív meglakol.

hűs ködbe veszve, zajtalan este,
zokog a hitben, lüktet a vér.

sorsomat kérem, véred a vérem,
ne hidd egy szavát sem, álmot ígér.

szél csap a húsba, de ez is csak múzsa,
napodat dúlja, táncol a fény.

hűs zivatarba az ősz betakarja
reszkető lelkünk, és eljön a tél.

zúzmara, pára, csendedbe zárva,
ablaknak csattan, színtelen vér.

hallom a szíved, halld az enyémet,
csodákra várva szüntelen ég.

csodákra várva lobbanna lángra,
hajnali fátyol, és dörren az ég.


…”de lesz ne félj, hold ma még”…





őrizd


még őrzöd a szíved, a sors nekem adta,
még hangulat, érzés, és messzire jár.

lét-zivatarba a szív bezavar ma,
észérvek dőlnek, de túl nagy az ár.

gyermeki lelked még félne a tűztől,
nem ura a szívnek, mi itt térdepel.

valaki jön még, mély hittel hidd el,
jobb lesz majd nálam, s megérdemel.

szemben a sorssal, vágyaknak háttal,
reszket a szív, de ül diadalt.

vélemény éke, kékkel az égbe,
s nem látja senki, a szív mit akart.

nem vállalt érzés toppan a létbe,
lehet hogy vesztes, de nem hiszi el.

mosoly a vágy még, megroppant árnyék
tépi a hajnalt, és megtizedel.

…elillan némán, csend simogatja, biztatja sírva, de nem viszi el…





ki álmodja tovább?


ki álmodja tovább álmunk,
ha rájuk többé nem találunk,

amikor majd odébb állunk,
és megfakult köddé válunk,

…helyettünk…?

ki gyűjt kincset szép szavakból,
épít falat akaratból,

ha nem leszünk ott, éppen akkor?

ki sző álmot gondolatból,
tovatűnő pillanatból,

amikor majd elmegyünk,
s egymásnak már nem leszünk...

…csak elmúlik az életünk…?

ki csókol meg minden álmot,
az összes percet, ami áldott,

ki ölel még egyszer újra,
szerelemtől megvakulva…

s ki lesz az, ki jobbá tehet...

…aki szeret, aki szeret…

…helyetted?...

ki verhet rám rabbilincset,
hogy hordjam, mint ritka kincset,

ha szerelmünk már elfogyott,
álmodlak, s te nem vagy ott…?

…nem leszel az őrangyalom, és nem lesz rá soha többé alkalom…




álmodj még


amikor láttalak indulni téged, még visszanéztél,
ez annyira fáj.

semmit sem kértél, álmaim adtam,
álmom az álmod, hogy megtalálj.

szavam a véred, ha kéred eléred,
szívedbe robban, a szívembe váj.

vigyél el innen, te légy az ingem,
egyetlen kincsem, álom ha vár,

…még megtalál…

…vigyél el álom-szárnyadon, szíved dobbanását ott meghallhatom…




te


képzelet rágott éles fogával,
de hűs kezed védőn rám simult.

sokáig vártad, szűnjön az álom,
de karodban végre elcsitult.

itt voltál mindig, a sorsomba írva,
vad vihar volt csak, mi átvonult.

halkul a dallam, szívemben halljam,
fénylett a nyár, de elborult.

hallgatlak, hallgatsz, a szemembe nézel,
szívem mit érzel? ezt nem tudom…






a vágyaknak háttal


sajnos, nincs már mit mondanom!
vonta meg vállát a fájdalom, és elrepült álom-szárnyakon.

felejtős, hiába várom, ez csak egy szerelmes álom,
és nem lesz többé a párom.

szűkölve riad fel megbántott reggel,
hajnalba robban, és recseg a vekker,

álmodni akarlak, de mégse, nem kell!

nem kell ebben az eltorzult korban,
nem sírok, csak a szememben por van.

tegnapi álmot szór még az ősz,
szerintem, ebből majd idővel kinősz!

ébresztő! nincs álom! itt van a reggel!
és itt van az érzés, az, ami nem kell.

csak állunk szótlanul, leszegett fejjel,
ha nem kell, hát nem kell, elhiszem nem kell!

csak állunk szótlanul, vágyaknak háttal,
mellettünk néhány jó baráttal,

nem számoljuk már az éveket,
és mindegy már nagyon, hogy akkor ki is tévedett…

…és mi lesz majd a fény helyett?

nem álmodunk többé. alszunk egész éjjel.
és gyertyát is gyújtunk akkor, mikor fény kell…





add rám új ruhám


ágyon hagyott gyűrött paplanom,
ólomsúllyal még itt lóg a vállamon.

nehezül kicsorbult álmokon,
rázuhan tegnapi bánatom.

ébredek. mint az elmúlt hajnalon. fáj még.
még mindig fáj nagyon.

rohannék emlék-lábnyomon,
indulnék feléd, hogy hova? nem tudom.

csattan az igazság. a szívembe mar.
lelkem férce foszlik, még lelkedhez varr.

levetkőzlek lassan, mint létem fátyolát,
most itt állok pőrén. adj rám új ruhát!

selyme legyen csendből, nem baj, ha rám simul,
és adj hozzá érzést, egy napon elcsitul!

reményt is szőj hozzá, csak csillogó szálat,
had’ hordjam kicsit még ezt a forró vágyat!









szakíts, ha bírsz


szoríts magadhoz! ájulok.
ne felejts el! nem vagyok.

ne engedj el! torpanok.
ne engedj el! zuhanok.

kincsem kavics. vérzik a száj.
csókod felsebez. mennyire fáj!

nincsem megkarcol, sodor az ár,
egyetlen percbe szédül a táj.

varázslat, tűnjön el, pokoli báj!
mennyire, mennyire, mennyire fáj!

szoríts magadhoz! fulladok.
szoríts magadhoz! lobbanok.

szoríts magadhoz! indulok.
szoríts magadhoz! meghalok.

szakíts, ha bírsz! roppanok.
megzavarsz, élni nem tudok.

őrizz meg, engedj el! elfutok.
őrizz meg, engedj el! olvadok.

…szakíts, ha bírsz, messze jársz, szakíts ha bírsz, már nem találsz…








álmodik a hold


fényes ma a hold, s az éj milyen sötét!

fátyol takarja el a vágyak fellegét.
fáradtan teríti felhő-köntösét,

…és álmodja újra régi kedvesét…

szerelmet álmodik, és életet,
és álmodik törvényt, torz ítéletet,
mely’ összetör, kifoszt, és mindent elvehet.

álmodnak az árnyak, és álmodik a hold.
álmodtam egy férfit, de nem tudom ki volt.
árnyék teríti rám bánat-köntösét,
és álmodom újra a hazug szép mesét.

esőt hord az éjjel, szórja permetét,
a tegnapi álmok csalt ígéretét,
de megkérte az ősz már a csalfa nyár kezét.

álmodik a hold még, és zokog most az ég,
csendes éji zápor könnyét szórja szét,

…mint aki álmodja régi kedvesét…






epilógus

álmokat karcol rossz ízű hajnal,
zajongva törnek szép ideák.

fekete felhők dörögve gyűlnek,
megölve tegnapok napsugarát.

valóság hullik, pernye a légből,
borítva mindent, de a szív odalát.

ébredő árnyék, a tegnapi vágy még,
hitem rajzolta körvonalát.

köznapi csendben álmot reméltem,
képzelet festett, nem létezel.

rebben a nyárvég, de fénye vár még,
megőrzi híven a szív viharát.

holdfény a nem lét, kitalált emlék,
szülte az álom, prózai csend.

szó hevítette, szirmait bontva,
óvta az érzés, vad képzelet.

eltörött szárnyán messzire vitte súlytalan terhét,
mi nem létezett.














veszekedés



szavak rohannak, hívatlan szavak.
ajtót törve száguld most az indulat.

ne szólj semmit, nem szabad, nem szabad!

robban a düh, lobban, hogy fájhatna a jobban?

letaglóz, fejbe üt, mérgezett,
ne szólj most, senki nem kérdezett!

így nem lehet, nem lehet, nem lehet!

érzések jajongnak, törnek nagy viták,
álmokat zúznak őrült szócsaták,
haragból gördülnek vad szólavinák.
csokorba gyűlik a sérelem-virág,
felfénylenek régi, bocsájtott hibák.

hajított sértés. messze repül,
a szívbe zuhan, és ránehezül.

jobb lenne, jobb lenne már egyedül!

összetört csend. mit kívánok.
de sebeznek, fájnak a csend-szilánkok.
eltűnök, inkább hallgatok,
eltűnök, de érezd, hogy itt vagyok.
nélküled inkább meghalok.

nélküled élni nem tudok.





















furcsa lány



lehet nagy űr, vagy hiány is,
a furcsa lány, teljesen antiszociális.

ki akkor is szeret, ha nem szeret,
nem érdemel könnyeket.

nem kér és nem ad, nincstelen.
birtokot vet túlvilági kincseken.

vétkes, és nem vétkezett,
érzés, de nem létezett.

szavát megtartja, tiszteled,
találtad egyszer , s többé nem leled.

álmod csak ő, s az ébredés.
óriási tévedés.

lelked szüleménye, egy gondolat,
tűnik végleg, és itt marad.

sokszor vagy vele. álomba záródott,
elképzelted, és manifesztálódott.

szakít rajtad fájdalmas sebet,
hidd azt, hogy téged, csak téged szeret.

és hidd azt is, hogy nem lehet.
pedig ő nem létezett.

mindent elvett, közben csak adott,
csodákat rajzolt, az égre a napot.

csak álom volt, és soha nem kapod.

de neked adja a képzelet,
és nem lesz sohasem a végzeted.

...s ha megadja néha az ég neked,
a tied volt mindig, de ez csak a képzelet...























Holnapután


történet a szeretetről





Augusztus vége felé járhatott. Esténként már odaadta stafétáját az ősznek a nyár, és hangos tücsökzene verte fel az erdőt. Kristóf fázósan húzta össze magán a széldzsekit, és Milánra gondolt. Egykori barátságukra. Évekkel ezelőtt, még a gimi elején lettek ők ketten elválaszthatatlanok. Milán éppen akkor érkezett az osztályukba, amikor már a klikkek kialakultak, és új gyerekként Kristóf vette őt a védőszárnyai alá. Barátok voltak. Egészen Emeséig. Mondanátok, nem ér meg egy nő sem egy barátot. Emese megérte. De kezdjük a legelején. Jó egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor a kezdetét vette az események sorozata, amikor is jó barátokból ellenségekké váltak. Innen datálódik az a folyamat, amelynek a végkifejlete az ominózus verekedésbe torkollott, ami örökre megpecsételte a sorsát.
Azt mondják „cherchez la femme” - keresd a nőt! Örök igazság.

Akkor is nyárutó volt, erre Kristóf biztosan emlékszik, mert a napsütés színarannyá változtatta a lány szőke haját, amikor először meglátta Emesét.
Az tény, hogy Milán vette előbb észre. De nem egy pénzérme volt, hanem egy gyönyörű lány. Tiszta tekintetű, angyalarcú, tökéletes alakú. Éppen olyan, amilyennek Kristóf elképzelte A NŐT. Így csupa nagybetűvel.
Szinte természetes volt, hogy Milánnak is tetszett, talán férfi nem élt a Földön, akinek ne tetszett volna. Emese. Egyetlen hosszú pillanatra megállt az idő. Csak nézték egymást.
Talán éppen kosármeccs volt. A suli csapatának ő volt a csapatkapitánya, és biztosra vette, egyedül, és kizárólag ennek köszönheti a népszerűségét a lányok körében.
Egy kicsit ez zavarta is. Igazi szerelemre vágyott, amiben a „menő” fiú szerepe kissé hátráltatta. Tudta jól, egy napon majd nem fog kosarazni. És azt is tudta, hogy egy napon majd megöregszik.
Igazi, sírig tartó társra vágyott. De sosem volt igazán szerelmes. A szépségen túl, valamit keresett. Talán meg sem tudta volna fogalmazni, hogy mit.
Amikor Emesét először megpillantotta, ennek a titokzatos vágynak a szele érte el, az ígérete annak, hogy megtalálta az igazi szerelmet.
Ahogyan a szerelmük bontakozott, úgy mérgesedett el a barátsága Milánnal. A csípős megjegyzések, rosszmájú célzások nem egyszer verekedésig fajultak, hogy aztán az igazgatói megrovás után, ott találták magukat a szőnyeg szélén egy „elbocsájtó szép üzenettel”. Kirúgták mindkettőjüket.

Ekkor beszélték meg, hogy „férfi módjára” találkoznak és megverekszenek az erdőben. Kristófnak az a képtelen ötlete támadt, hogy utána haza sem megy többet, legalább nem kell az anyja szemébe néznie, és szembesíteni azzal a ténnyel, hogy az egyetemi tanulmányaival kapcsolatban végképp összetörte az álmait. Kirúgták.

Eső, és ázott föld szaga volt az erdőnek. A hold megvilágította a tisztást, ahol Kristóf felfedezni vélte Milán sziluettjét. Elsőnek Milán ütött, így Kristóf nem is láthatta a vascsövet a kezében. Elsötétült a szeme előtt a világ. Elveszítette az eszméletét.

Öreg szürke Ford fordult be a Százszorszép utcába. Megállt a borostyánnal benőtt öreg ház előtt. Ahogyan Fanni lepakolta a csomagjait, azonnal a szemébe ötlött az asztalon hagyott cetli, a fia levele.

„Örökre elmentem, szégyent hoztam rátok. Ne keressetek!”

Kristóf

Fanni levegőért kapkodott. Remegő kézzel próbálta hívni a férjét, de mint ő jó előre meg is mondta, tárgyaláson volt, és kikapcsolta a telefonját. A hangposta sípoló hangjától pánikba esett. Sírás tört rá.
-Istenem, mi rosszat tettem, hogy elszökött az egyetlen fiam? Most mit csináljak??? Észre sem vette, hogy hangosan beszél. Szinte rohanva pattant a kocsijába, és a rendőrségre hajtott. Félúton, autóvezetés közben hívta vissza a férje, Gábor.
-Szia Kicsim! Most kapcsoltam be, látom kerestél. Valami fontos? Hallgatlak.
-Kristóf!!!- tört ki az asszonyból a zokogás.
- Búcsúlevelet hagyott a konyhában. Azt írta, örökre elment, ne keressük mert szégyent hozott ránk! Mi történhetett?
-Minden rendben lesz, nyugodj meg drágám! Hol vagy most?
-A rendőrségre tartok!
-Rendben, ott találkozunk.
- Ne! Inkább az iskolába menj! Derítsd ki, mi történt! A rendőrség után odamegyek én is!
-Rendben!

Fanni sejtése, mint mindig, most is tökéletesnek bizonyult. Gábor az igazgatónőtől értesült a rendszeres verekedésekről, és a kicsapás tényéről.

De az eltűnéséről nem tudott senki semmit.

A telefoncsörgés baljóslatú volt. Fanni lesápadt, amikor felemelte a kagylót.
-Megtaláltuk a fiát asszonyom. Az iratai alapján, Veszprémi Kristóf, 17 éves fiatalember, a személyleírása is megfelel az ön által elmondottaknak.
A város menti kiserdőben, névtelen bejelentés alapján találtunk rá, eszméletlen állapotban. Súlyos testi sértés alapos gyanúja merült fel, a nyomozást elindítottuk. A jelek arra utalnak, hogy alaposan megverték.
A mentők a Szent István kórház intenzív osztályára vitték. Még mindig eszméletlen. Reméljük a legjobbakat!
- Köszönöm, köszönöm!- sírta Fanni.
-Legyen kedves a kórházba fáradni!
- Igen! Azonnal indulunk!

Gábor vezetett. Ő Fanninál mindig jobban meg tudta őrizni a hidegvérét, felesége pánikhangulata nem ragadt rá.
Amikor odaértek Kristófot éppen akkor tolták a baleseti sebészet műtőjébe.
A műtőorvos a fejét csóválva tanulmányozta a röntgenfelvételeket. Egyértelműen látszott egy koponyatörés, és egy deréktáji csigolyatörés.
-Hm, verekedés?
A két orvos összenézett.
-A sérülések arra utalnak. A felépülés kétséges, vagy nagyon hosszadalmas. A gerincvelő is sérült. Éppen ennyi idős a fiam. Katasztrófa!
A műtét hosszadalmas és idegőrlő volt. Fanni a kezét tördelte, és Gábor próbálta átölelni, de a zaklatott asszony félresöpörte a kezét. Ólomléptekkel vánszorgott az idő.
-Szívem! Emesét felhívtad már?
-Még nem, máris hívom!

A telefon hosszasan kicsengett. Emese hangja vidám volt. Mit sem sejtett.
-Fanni, de örülök, hogy felhívtál!
-Emese, Kristóf a Szent István kórházban van. Verekedésbe keveredett. Éppen műtik. El tudsz jönni?
-Igen! Persze! Rohanok!

Ekkor nyílott ki a műtő ajtaja. Az ezernyi kérdés, amit Fanni fel akart tenni, csupán eggyé szelídült.
-Fel fog épülni?
-Kérem, fáradjon a szobámba asszonyom. A műtét jól sikerült, de beszélnünk kell.

Az orvosi szobában nem volt semmi rendkívüli, Fannit mégis mellbe csapta a gyógyszerszag.
-Foglaljon helyet asszonyom!
Szinte rázuhant a kanapéra, köszönésféleképpen csak bólintani tudott, és a könnyeivel küszködve csak ennyit tudott kérdezni.
-Van remény?
-Remény az mindig van drága. Pályafutásom alatt számos csodával találkoztam már.
De a dolgok jelenlegi állása nem valami biztató. Főként a deréktáji sérülés aggaszt. Van rá esély, hogy évek múltán jelentősen javul Kristóf állapota, de a régi soha többé nem lesz.
Most még a rehabilitációt megelőző állapotában van, és nem fog tudni járni. Ezt az állapotot gyógytornával látványosan lehet javítani. A gerincvelőben sérülés van, szakadás nincs, és ez komoly reményt ad arra, hogy a fia egy napon, ha nem is úgy mint régen, de járni fog. De már most előre szólok, a gyógyulási folyamat nagyon hosszú lesz. Évekig is eltarthat. És rengeteg szeretet, türelem kell hozzá.

Fanni a remény örömével ölelte át Gábort. Türelemnek, és szeretetnek nem voltak híján. Kristóf sápadt arca fájdalomról tanúskodott ugyan, még eszméletlen volt, de Fanni már látni vélte benne a csapatkapitányt, az izmos, és nyúlánk fiút, a büszkeségét.

-Emese, menj be hozzá te, ha magához tér, téged lásson meg elsőnek!
A lány leült Kristóf ágya mellé. A fülébe suttogott.
-Szerelmem, bármi lesz, én mindig itt leszek veled. Szeretlek.
Puszit lehelt a fiú homlokára, gyengéden megsimogatta a szeretett, de meggyötört arcot, és halkan kiment a kórteremből.

Éjfél felé járhatott, amikor Kristóf magához tért. Zavaros emlékek rohanták meg, az erdő illata, egy férfi tagbaszakadt sziluettje, a lendülő vascső, egy ököl, a fájdalom. Semmire nem emlékezett. Csak a sötétségre. Mint most. A szívmonitor idegtépő pittyegése visszarángatta a valóságba. Érezte Emese illatát. Hát itt volt!
Próbált felkelni. Lábra állni. De nem tudott. Történt valami. Újra megpróbálta, de a földre zuhant.
Az esés zajára berohant egy nővér.
-Úristen fiatalember! Most műtötték, feküdjön vissza!
-Nővér! Mi történt velem?! Nem tudok járni!
-Holnap! A doktort kérdezze!
Kristóf zokogni kezdett.
-Nem tudok járni! Istenem, nem tudok járni! -lassan álomba sírta magát.

Reggel tudta meg, hogy mi történt vele. Azt, hogy eszméletlenül találták meg a kiserdőben, komoly sérülésekkel. És nem fog tudni járni. Talán sohasem.

Arra gondolt régen, ha mozgássérültet látott, zavartan elfordította a fejét. Soha bele sem gondolt, hogy a másik ember ott a kerekesszékben mit is érezhet.

Soha bele sem gondolt, hogy ő is járhat így, és kerülhet ugyanabba a kiszolgáltatott helyzetbe. Nem akarta ezt. Férfi létére zokogott. De hát senki nem akarja ezt.

Nyikorgott a kórterem ajtaja, ahogyan nyílott. Fanni zavarát leplezve érkezett egy rozzant kórházi kerekesszékkel.
Kristófnak fájt még mindene, úgyhogy az ágyról átülni sem volt egyszerű a székbe, de nagy nehézségek árán sikerült valahogyan.
Nem, ezt sohasem fogja elfogadni! Csak ismerős ne lássa!
-Kiviszlek az udvarra. Csodaszép idő van!- próbált mosolyogni Fanni.
És persze, hogy találkoztak ismerőssel!
Egy asszonnyal az utcából, aki a szívén viselte a környékbeli információk áramlását. A személye garancia volt arra, hogy egy órán belül mindenki értesülni fog Kristóf állapotáról.
A kezét az égre emelte és szörnyülködött.
-Szentséges ég! Csakugyan te vagy az Kristóf???!!!

A kerekesszék csikorgott. És amerre mentek, mindenki odanézett. Kristóf sajnálkozást, mi több szánalmat látott a tekintetekben, vagy azt a zavarodott félrenézést, ahogyan régen ő is tette. Igazán pocsékul érezte magát.
-Jobb, ha visszamegyünk! –javasolta anyjának.
Visszaértek a kórterembe, és Fanni térdre borult a tolószék előtt. Fia ölébe hajtotta könnyáztatta arcát, és azt mondta.
-Ugye tudod, hogy te nekem mindig az erős és szépséges nagyfiam maradsz örökre?

Éppen aludt, amikor látogatója érkezett. Egy magas, és lomha fiú. Milán.
Zavartan topogott, egyik lábáról a másikra állt, és tekintette a tolószékre esett.
-Keresel valakit?- kérdezte Kristóf.
-Eltévesztettem a kórtermet. -mondta Milán és az ajtó felé indult.
Egyértelmű volt, hogy Kristóf semmire sem emlékezik.
De ő igen. És ez volt a büntetése. Tudta, hogy egész életében ezzel kell együtt élnie.

Emese lépett be az ajtón.
Egy nagy tálca süteményt hozott, de Kristófot most hidegen hagyta minden finomság.
Csak nézte a lányt. Meg sem érdemelt soha ennyi szépséget.
-Gyönyörű vagy. Megértelek, ha nem jössz többet. Egészséges vagy, fiatal, és a legszebb, akit valaha láttam. Valaki mással még boldog lehetsz.
Emese leült az ágya szélére. Szomorú volt a tekintete, de szerelmes, odaadó, és vigasztaló.
-Tévedsz. Nem lehetek boldog senki mással. TÉGED szeretlek.
Kristóf a lány vállához szorította forró homlokát. Elmondhatatlan szerelmet érzett.
-Csak téged szeretlek Kristóf. Ma, holnap, és holnapután.






zárlat


kattan az agyban,
zajtalan lárma,

semmibe fordul,
banális dráma,

hittem, ha hittem,
ébredek már.

imbolygó híd és,
alatta láva,

ennyi az élet,
zuhan a táj.

vénába robban,
mielőtt fájna,

elfogy a szépség,
életbe zár.

szép szemed kékje,
felszálló pára,

emlék, csak emlék,
annyira fáj.

üvölt a csend is,
a szívembe égve,

kékkel az égbe,
semmi se vár.

csattan a hajnal,
a tegnapi jajjal,

tűnik a kép,
a szívembe váj.

csend sugarában,
a tegnapi tájjal,

omlik az ég,
és tágul a föld.

hiányod lobban
tört pillanatban,

csúszik a tér,
és meghal a szó.

dörren a nyárvég,
megriadt árnyék

toppan a létbe,
börtönbe zár.

szó letaszítja
az eget a földre,

vércsepp a kőre,
múlik a nyár.






















még…


még most is szeretlek. bármi állt közénk.
megyek utánad, a bánat fellegén.

még mindig szeretlek. jobban, mint bármikor.
nem érdekel semmi. mindegy, hogy bármi volt.

emléked átölel, és újra átkarol,
mint napfény feldereng , felhőn áthatol.

akadály nem lehet köztünk semmi, semmi.
erő nincs a Földön, mi el tudna venni.

ítélet fogadd el! szívtelen végzeted,
napjaid nélkülem már nem élheted.

hétköznapba bújnál, de többé neked nem kell,
álomból ébrednél, szíven szúr a reggel.

örök kísértés. bárhogy ellenállsz.
a percben, a csendben, mindig megtalálsz.

de jó lenne az éjtől titkaidat csenni,
szeretni téged, és szeretve lenni!

megcsókolni téged, szeretni, szeretni.
lélegzetedből lélegzetet venni.

megsimogatni, a bőrödhöz érni,
csak tehozzád bújva, érintésben élni,

szeress kérlek még! nélküled elveszek!
szeress kérlek még! a mindened leszek!

leszek fehér felhő létednek kék egén,
leszek a napsütés bánatod reggelén.

leszek végtelen víz , vágyad alkotása,
magányos szívednek minden dobbanása.

de csak szó vagyok. óvnak éjszakák,
simogatják csendünk minden jajszavát.



…s ha néha az éj álmot komponál,
neked elhiszem, hogy sohasem bántanál…





























szól a szív…és szól az ész…




szól az ész:-nem lehet, túl nehéz, csak szenvedek.
múló szeszély, nevetséges.


szól a szív:- lehetséges.


-rám hallgass, a szív szakad.


-az ész nem érez, ha nincs szavad.


-méltóságot cserélsz alázatra, vesztes leszel majd, gyalázatra.
bolond a szív, csak merész, győzni szoktál.-így az ész.


-mit számít a józan ész, ha mindig félsz, élni élsz?
boldog vagy, ha nem szeretsz? milyen észnek érve ez?


- szenvedj! kívánd! megteheted, megcsal most a képzeleted!


-de szép, ha valaki fogja kezed!


-szétszór, megöl és meggyötör, darabokra összetör!


-olyan szépen tündököl!


-nincs benne semmi értelem.

...de szárnyra kelsz vele át az életen…szerelem…









a szívbe kés


nem csókolt csókod a szívbe kés.
üvöltsön a csönd most, ha a szó kevés.

a szívbe sajdul, ott mennydörög,
de hiába zakatol, és hiába dübörög.

fáj most a csended, vágyakba hajszol,
elhagyatott estén, álmokat rajzol.

éj lebbenti gyengén a tegnap fátyolát,
múlt szerelmünket a mának adja át.

hallgat a szerelem, és újra előtör,
szeretlek igazán, először.

aztán a fájdalom a szívemre olvad,
titok már a semmi, és nagy titok a holnap.

az álom is fáj még. fájna, fájva-fájva,
úgy keresne téged! és talán megtalálna.

törött szárnyakkal veled kelne szárnyra.
és repülne újra, boldog, messzi tájra.

zokog a vers most, szívverés.
csontokba kúszó reszketés,
a szemed, a szemed, a szívbe kés.

vízcsepp maradtunk, oly’ kevés,
felszárítja majd a napsütés.


…de lehettünk volna ketten vízesés…








amikor a szeme szeretett


nem ért már el semmi, el nem érhetett,
amikor rám nézett, és a szeme szeretett.
csak varázslat volt, önnek elhiszem,
rombolt létembe az álmot elviszem.

szárítókötélen, fénytelen tereken,
akár mosott ruhák, libbent a szerelem,
titkom lett, őrzöm, ne tudja senki sem.

magány és fájdalom sajdult a szemében,
talán elfelejtett, talán ezt remélem.
agyonmosott vágyból, éledt a szemérem,
soha nem felejtem, önnek megígérem.

túlléptem akkor én minden hibán,
amikor az ember egy arcot kíván.

…csak lássam újra! az arcát kívánom,
megérinthetem, azt hiszem kivárom…

…és vakító fénnyel kelt fel a nap…

…szédült pillanat…álmokon lépdelt, a széllel szaladt…

és itt hagyta a percben friss illatát,
akár egy nagy halom mosott ruhát.

…tavaszból a nyár akkor született,
amikor a szeme annyira szeretett…








voltál, leszel…


mint versben a rím,mint vágyban a kín,
mint létben a szín, voltál, s leszel.

s ha egyszer belőlem kihull a kép,
emléked akkor is gyönyörű szép.
ha fény csillan tündöklőn házszegleten,
őrizz meg, őrizlek szerelmesen.

álmodlak, álmodsz, hangtalanul,
csak lelkünk ölelkezik ruhátlanul.
egy arc, egy hang, még kapaszkodom,
csak délibáb volt, miért ragaszkodom?

gyenge vagyok nagyon, az élet félbetört,
sodort, belém rúgott, sokszor meggyötört.
most topog az idő poros tereken,
nem látja már senki, hogy itt járt a szerelem.

még hajszálgyökéren úgy lüktet a lét,
mindennek mi élet, úgy fogná kezét!

őrizném kínnal, szent érzelem ,
őrizném, őrizném, de nem tehetem,
szívemhez szorítom, és dédelgetem,
ha messzire száll, hát elengedem

szerelem…

voltál, s leszel, mindig velem, mint korty levegő, a lélegzetem…





farkastanyán

„egy barátság margójára”

régóta itt élek, a Föld nevű farkastanyán,
érezhetnék szépet, vagy jót is talán.
de szűk itt a tér, fulladok,
emberben hinnék, de nem tudok.

torkomat marják kövér farkasok,
nem vagyok itt, ölnek, s nem futok.
éhségük féktelen, talán meghalok,
talán csak csömörbe hullhatok.

tegnap itt voltak a farkasok.
megszűntem és már nem vagyok,
tegnap eljöttek a farkasok.
szakadtak sebek és varratok,
de tőlük meg is halhatok.

felrúgtak mindent, mi útban állt,
az egyik éhes volt, és felzabált.
zsíros testén most folyik a kéj,
ő létezik, más miért?

böffen egyet, mert megkapott,
mit számít más? ha jóllakott.
állán véres lé csöpög, elégülten sündörög.
hordába állsz,mint a többi tesz,
kinek csak földi léte lesz,
de ezen a pályán ez így helyes.

az emésztés cél, ezt tudod,
így gondolkoznak a farkasok.
élet helyett csak zabálnak,
koncot remélnek, és azt találnak.
de mi lesz majd az űr helyén,
és a gazdag miért szegény?

a gyomor korog, már ott az űr,
még álomra vigyorral szenderül,
éhsége örök, már felhevül.
felfal mindent, mást nem tehet,
új nap újra, és most ehet.

tűnik a fény, most sötét,
de álmoknak fogja még kezét,
adná, de nem kell már, törött hitét,
érzésnek adná a becsületét,
de ami ocsmány, miért lenne szép?

farkas lettél. vagy az is voltál,
dalt hallottál, de nem daloltál.
voltak évek, hogy tartottad magad,
tanítottak jóra, mi az mit szabad.
de te hova lettél, ha nincsen most szavad?

sodor a horda sóvár örvénye,
ez lenne az élet örök törvénye?
álmodtam, egy álmot, te nem vagy az,
és miért volna veszteség, ami nem igaz?

álmodnék még szépet, jót is talán, de itt a Földön élek. a farkastanyán.








felejts el


nem haragszom rád,
csak megtartom az emberi méltóságot,
mit Istentől kaptam, amit rám ruházott.
végre megleltem egy csendesebb zugot,
hova senki nem lép, aki belém rúgott.
nehéz volt szeretni, de szép volt az álom,
most messzi indulok, és már alig várom.
tudom, velem voltál, sokáig az úton,
de semmit nem adtál, a csendet meg unom.
ne gondolj rám többet, titokként ne rejts el,
vár egy másik élet, mostantól felejts el!












szerelmem temploma


ma éjjel feldereng szerelmem temploma,
hol szirmot bont a csend, szívednek otthona.

átölel halkan égi sugár,
csendes ma az éjjel, csak a vágy szitál,
elfelejtenél, de halkan rád talál,
szökik a valóság,és most messze jár,
elmúlt a pillanat. vége már, vége már.

átölel halkan szerelmes áhítat,
gyöngyökkel kecsegtet, vágyakkal átitat.
átfon a csend némán, a szél szárnyára ül,
elsodor az álom, és messze repül.

átlépsz velem egy új dimenzióba,
ahol nincsen idő, és megállt minden óra.
itt megszűnik lassan minden hibád,
és meghallgattatik minden imád.

fényben fürdik meg a pillanat,
soha el nem múlik, és itt marad.
csak ölelsz szótlanul mindenem,
maradj örökre, így velem.

itt találkozhat két külön világ
itt megérezzük a kérő imát,
itt sajdul a szív, de híven imád.
itt társam lehetsz, életem,
hol rendeltek nekem, nekem, és csak nekem.

most csókod az örök feloldozás,
és ölelésed a nagy utazás.
minden szavad, múló varázs,
és tekinteted a villámcsapás.

szerelemünk itt lakik időtlen sok éve,
az égben kezdődött, és soha nem lesz vége.

érzed, hogy létezik szerelmem temploma,
de nincsen ott senki, csak álom száll oda.
csak egy poros érzés, vágyaknak lábnyoma.
de keresed még mindig, az élet mostoha.

együtt laknak benne, a boldogság, nevetés,
az álmoktól megszédült reggeli ébredés,
a cél nélküli kába, elgyengült reszketés,
a hangtalan sikoly, az elmaradt ölelés,
és egy komor érzés, a halálos tévedés.

most egy senki vagyok, az érzés felmagasztal,
több lehetek neked, mit ember megtapasztal.
magányból szőtt álmod felfénylő oltára,
vagy csak durva pofon nyugalmad arcára.
szerelmem felébredt, a tied most, nincs ára,
talán talmi érzés, talán utoljára.

egyszer már itt voltál, egyszer már beléptél,
lángok közé hulltál, akkor is elégtél.
nem ismersz, csak vágyódsz, mondd mit is reméltél?
megláttál, és tudod, hogy eddig még nem éltél.

most félj, ahogyan félek, és égj mint én el,
vágyj rám fájva titkos, izzó szenvedéllyel.
lépj be álmaid örök otthonába,
vágyaid megszentelt bűvös templomába,
nem érzed, hogy minden, hogy minden hiába?


... és ölelkezik lelkünk, furcsa égi fénnyel, maradj itt örökké, ölelj egész éjjel...








örökre szép

légy szép,még megteheted,
benned a kód, ismered,
mindig szép lehetsz.
ha önmagad tiszteled.

legyél tiszta,
mint fehéren olvadó,
frissen esett hideg,
de melengető hó.

kristályként ragyogj fel,
mint hűs vizű tó,
és ne ítélj szerinted,
mi lenne jó.

a szívedre hallgass,
ha az ész az úr,
szív nélkül az ész is,
gyakran megvakul.

a szívnek kell győzni,
ha a mást is mond most az ész,
és ne törjön el ketté,
ha az út nehéz.

Istennek akarj
mindig tetszeni,
nem vagy elég szép,
ha szépséged emberi.

igazságot keress,
és ne csak a jogot,
hogy mi az igaz, érzed,
kezdetektől tudod.

Isten megalkotott,
lelkednek templomot,
kimondhatod méltán,
hogy én ember vagyok.

fogd jó erősen Isten kezét,
és légy szép!
szép a világnak, és szép nekem,
lépted ha látom, felismerem.

ha megtartod,
csak akkor add szavad,
ha kimondtad már,
szavadnak rabja vagy.

használj helyes mércét,
tudd, hogy mi az érték,
és könyörgöm légy szép!
még megteheted, szép a világnak,


…és örökre szép nekem, örökre szép, igen…











a nem lehet


még álmodlak édes, itt vagyok,
vágyakból gyöngyöt alkotok.
álom az érzés, lebegés,
miért nem jön mégis a feledés?
fut a szél, vele a remegés,
padlóra küld újra a nem evés.

köd szitál múlón az ég felett,
megint a szeret, vagy nem szeret?
nem látott rózsa felsebez,
szerelmed, szerelmem vére ez.
apró seb, felszakad, nem heged,
te tudod lehet, vagy nem lehet.
felizzik, mint a szén, rózsakvarc,
még mindig, még mindig felkavarsz.

lebeg a lehet, a nem lehet,
színes lehetből fellegek,
köd szitál szerelem-permetet,
nem lehet, de talán még lehet.
megöl a közeli messzeség,
csak egyetlen percem lenne még!
napfény bujkál a teraszon,
az én álmom, ezt nem adom!

foganás előtti végtelen,
a cél te vagy, titkos értelem,
szomjadból nem hallott szó fakadt,
teérted feltört a hűs patak,
de nem oltod lázas szomjadat,
mert nem szabad, mert nem szabad.

meder nélkül csak párolog,
de lelkeddel őrzöd, és ápolod,
öleled még, és átfogod,
újra meg újra álmodod.
pára a fényben. végtelen.
itt voltál, vagy nem is létezel?

évekbe csúszó furcsa tánc,
rám égtél, fájó tűzzománc.
kőfalak árnyán létezünk,
ugye, egyszer majd áttörünk?

hiszed, hogy szerelmed, szomjad talmi,
képtelen érzés, és meg fog csalni,
de élni jöttünk, s belehalni.
a lelked is kérem. add nekem!
akarlak, akarlak, Istenem!

pára a fényben, végtelen. eggyé válunk, ha te ott leszel…



miért?


miért kell létezésbe fúlni,
ragyogásban megvakulni,
közhelyekben megfakulni,
szélárnyékban meglapulni,
jelek nélkül lassan múlni,
mondd miért?
miért kell újra lángra gyúlva,
hétköznapi vágyba bújva,
a sors előtt térdre hullva,
lángba, tűzbe burkolódva
elégni most újra, újra?
mondd miért?
miért kell élni halkulásban,
mindig egy helyben futásban,
tudásban, és nem tudásban,
lemondásban, alkuvásban,
mondd miért?
és elfásultan, tovább élni,
a szív húrján nem zenélni,
nem hallani a dallamot, pedig tudjuk,
most már tudjuk,
csodálatos dal van ott.
mondd miért?
miért kell véleménytől félni,
álmodni, és nem remélni,
miért kell félni, mindig félni?
halni jöttünk, és nem élni?
mondd miért?
ember lettél. ezt fogadd el.
biztosan majd fájni fog,
szeretni kell, ez egyszerű,
az ész mégis háborog.
mondd mit ér?
tudod kevés, nagyon kevés,
nem elég a képzelet,
ember lettél, ember lettél,
s aki ember, szenvedett.
te döntesz most, te döntesz most,
válaszd csak az életet,
ember vagyok, és szeretlek
akkor is, ha nem lehet.





padlón


csattan a húsban
a rőt színű hajnal,
álmot és érzést,
mind levadász.

szilánkos éjjel
harcol a fénnyel,
vibrál a kép,
és torzul a táj.

szárnyaszegetten
ébred a nap fel,
nincs tarsolyában
semmi se már.

tudom már nem jössz,
halkul a fény is,
törjön a rács,
ha börtönbe zár.

zendül az érzés,
ne vedd el, őrzöm,
magzati pózban
szűkölve bár.

mélyen a csontban
reccsen a bánat,
nincs benne dallam,
erős kéz ráz.

megremeg mélyen
a csontokba varrva,
névtelen érzés,
összekuszál.

lobban a semmi,
ennyi meg ennyi,
hunyd le a szemed,
szép ez a táj.

olvad a vágy már,
gyűrött a paplan,
álmot ha vár még,
hiába remél.

gyűrött az álom,
gyűrött a foncsor,
eltört régen,
a torzult tükör.

valóság talmi
vad viharában,
szárnyak nélkül
már nem repülünk.

képzelet hívott
nagy hevülettel,
reggel mégis
a földre kerülünk.



felhő


elmúlt a nyár, és elmúlt a tél,
elmúlott, elmúlott ,
s te nem jöttél.
az égen fehér felhők gyűlnek,
ölelkeznek, és megbékülnek.
felhők tánca mondd mit ér?
tiszta, és szent, hófehér.
ártatlan, gyengéd szenvedély.
mennyi érzés hömpölyög!
elvesztél, elvesztem, szédülök.
lehet hogy már nem jövök.






álomország


te szálltál kertembe kicsi madár,
jönni akartál régóta már.
itt szárnyal az álom, nincsen határ,
és nincsen valóság, mi börtönbe zár.
bekeveredtél fantáziákba,
ábrándos és furcsa, de színes világba.
kavarog a fény is, szikrák táncát járva,
de nincsen már kiút, vagy szíved nem találja.

Istenem, te reszketsz, kicsi madár!
de jönni akartál, régóta már!

szerelemre lettél holtig elítélve,
néma öröklétben, szóval megkísértve.
menekülsz, és vergődsz, de itt vagy már a versben,
szárnyaszegetten, és sokszor viharverten.
versben lettél örök. kicsit halhatatlan,
megigézve, árván, de mindig csalhatatlan.

hogy dobog a szíved, kicsi madár!
de visszahoz téged, régóta már!

válasz akartál lenni a halálra,
szerelem-emlékként szép szavakba zárva.
a csend akartál lenni, mikor a rügy fakad,
lenni a varázslat, ha elszáll, ha itt marad.
a perc akartál lenni, a bűvös pillanat,
és a tűz is lenni, ha nincsenek szavak.
irigyelt szerető, ki nem tudtad, hogy szenved,
a bűnös, a bűntelen, ki soha semmit nem tett.

csak szeretni akartál kicsi madár,
nem tudhattad, hogy bilincsbe zár,
nem szeretnek így, sohase már.

most tétován vergődsz ebben a világban,
mindez szépnek látszik, de cseppet sem hibátlan.
mennél, és maradnál egy kicsit velem,
hozzám bújnál csendben, egyetlenem.

szeretni akarlak kicsi madár,
tudom, ez most neked mennyire fáj.
de ezt akartad, régóta már.

aztán csak elmennél, vennéd a vehetőt,
eljátszva kegyetlen szeretőt.
vinnéd az álmot, és vinnéd a levegőt.
ölnél, ölelnél, úgy hogy az fájjon,
véresre marjon, és fájjon az álom.
velem sírnál, hogyha szenvedek,
mert nem lehet. mert nem lehet.
mert nem lehetek most veled.

itt akartál lenni kicsi madár,
miért nem tudtad, hogy ennyire fáj?
de te ezt akartad, régóta már.

s ha jő az este, az álom leszáll,
az ágyadba bújik, és hazavár.
szeretlek, szeretlek, kicsi madár.








búcsúvers


fájdalmad teremtett, magányod nevelt,
amikor a szíved az élettel betelt,
Istent kérdezted, és Isten most sem felelt.

elengedlek édes, de annyira fáj,
szeretlek, egyszerű, és szeretni muszáj.
álmod az álmom volt, szeretlek nagyon,
csended most a csendem, had’ fájjon, hagyom.

fájdalmad tort ül a fájdalmamon,
csak álom voltál? nem tudhatom.
lelked lelkemre gombolom,
fájdalmad fájdalmam, megcsókolom.

szó voltál magányos éjszakán,
titkos zár remények ajtaján,
de nem nyílsz már vágyaknak hajnalán,
úgy ahogy egyszer volt, oly’ régen, hajdanán.

ha lehull majd egy csillag, vedd ezt égi jelnek.
szeretlek, szeretlek. úgy, ahogy a gyermek.
fény voltál, csodaszép, de árnyéktól lopott,
dallam, amikor már minden szó kopott.



itt voltál. talán csak álom. szökik a fény, már nem találom.






az angyalok álma

annyi a gyengédség ma a légben,
az angyalok álmodnak a magas az égben,
álmokból szőnek könnyeket, mosolyt,
álmokból szőnek most felhőgomolyt.

álomból szőnek csókokat, és vágyat,
tűző napsütésben enyhet adó árnyat.
tavaszt álmodnak, virágot a fákra,
napsugaras erdőt, szerelembe zárva.

angyalok álma, most a mag a földben,
a kibomló élet a temérdek zöldben,
a felfénylő vízcsepp, nézd a langy esőben,
az angyalok álma a sok szín a mezőben.

álmuk most a csend, ha angyal szállt közénk,
s ha szivárvány fon néha fénycsóvát körénk,
nézz hát fel az égre, szép, mint szemed kékje,
öltöztess, vetkőztess színaranyból fénybe,
tavasz van, gyönyörű, itt van, eljött végre.

s ha álmodban egyszer egy asszony rád hajolt,
hidd el, hogy csak álom, egy angyal álma volt.




éji vadász

árnyékból les rám, már forr a vér, hullámzik, őrjít a szenvedély.
feszül az álom, a test hevül, kőből a kártyavár, de most ledűl.
rezzen a légben, tőre reppen, megöl a perc, a perc a csendben.
fröccsen a tűz már, éget és lángol, meghalok ettől az éjszakától.
lobban az álom, és lánggal ég, elégek ebben, de szép ez a vég.
rebben a hajnal, a fény csiszolt, fut az éjjel, és a vágy sikolt,
megölt mégis, megölt mégis, csak egy árnyék, bárki volt.

éj-vadász, már itt tanyáz, ölel, és csókol, furcsa nász.
bőre lángol a bőrömön, ölelése a börtönöm.
hitem, szerelmem, ösztönöm, ha fény, a fényébe öltözöm.
öl a szégyen, öl a szégyen, elszabadult a szenvedélyem,
nem őriz meg az álszemérem, öl a vérem, öl a vérem, szerelmem ő és testvérem.

élek így is,fájva, fájva, a szívében láncra zárva.
fuldokolva síri csendben, éjszakával járva jegyben,
feledve, és nem feledve, éji vándor, karcsú teste,
lesz az álmom, lesz az este.
csak egy árnyék sziluettje, örök sorsom kénye kedve,
akár enyém is lehetne, szerethetném, ha szeretne,
szívemben fény, szívemen fény, vörös jel a célkeresztje.



a tűz jegyében

egyszer egyek voltunk, akkor és örökké.
ketten eggyé váltunk, kis aranyrögökké.
megperzseltük egymást, és a nagy világot,
szent tűzben lobogva, álmodtunk egy álmot.

ahogy telt az idő, vagy ezeregy éjjel,
egymásba markoltunk, és nem váltunk széjjel.
aztán kettétörtünk, már nem remélsz,
de hiszem, és elhiszed, hogy te bennem élsz.

együtt leszünk egyszer, ha gyűrű aranyát,
megáldott szent érzés, a hűség fonja át,
titkos kódba vésett ősi végtelen,
óvja, őrzi, kincsét a régi szerelem.

leszel még mennydörgés, vad vihar hirtelen,
amikor az álom már kifosztott, nincstelen,
leszel még kedvesem, életem, mindenem,
nekem, nekem, és egyedül nekem.

s leszek még életed gyertyalángja,
a pirkadat, ha a fényt kivárja,
álmaid karcsú királylánya,
életed legszebb szivárványa,
esőcsepp, mely a fényt bezárja.

leszek még szikra, fény, varázslat,
fényei a halk parázsnak,
napfény is leszek, hogyha felnevet,
és megfodrozza a felleget.

lesz még egyszer egy bűvös pillanat,
kezembe foghatom majd az arcodat.
és sodor magával a hangulat,
füledbe súghatom minden kis titkomat,
elsodor, megszédít, és elragad,

egyszer majd ébredek, csak neked,
egyszer csak ott leszek, csak veled.
nevemet szívedbe elteszed,
s neveddel szívemben ébredek.

egyszer együtt leszünk,
tűzben, szenvedélyben,
és együtt égünk el,
majd a tűz jegyében.








Álomba hívlak


Álomba hívlak,
és ott leszel.
nem kell, hogy érezd,
hidd csak el!

Engedd, hogy szálljon,
szálljon az álom,
húsodba vájjon a képzelet,
ha nem lehetek ott veled.

Egyszer szerettél,
sohasem,
az életem te voltál,
mindenem.

Egyszer szerettél,
hajdanán,
és szeretni fogsz egyszer,
majd talán.

De most csak fájjon,
fájjon az álom,
szálljon angyalszárnyon
a csend, ébredés- halálom.





szerelmes vagyok magába


legyen végre csend, ha eltikkadt az álom,
ha elvesztettem végleg, és már nem találom.
ha nem lesz valóság, és nem lesz már szó,
ha nem lesz ölelés, és nem lesz búcsúszó.
álmomban nem dereng fel az égboltnak kékje,
ha háborog a lelkem, és nem ölel a béke,
kimondom suttogva, vége van, hát vége.

érzésből nekem, most ennyire tellett,
nem mondom, csak érzem, vágytam önre, kellett.
többet nem kell semmi, semmi, és a semmi,
szemben áll a jövő, előre kell menni.
nem kérdez az élet, mégis néha téved,
álmodtam egy szépet, a szerelem: ítélet.

előre kell menni, de most nem kell semmi,
csak létezni kell még, és levegőt kell venni.
egyszervolt szerelem, ennyi volt, csak ennyi,
fellobbant, ellobbant, nincsen már mit tenni.
régóta éreztem, a szerelem fegyver,
visszaadom önnek, elveheti, nem kell.

nem kell a hangtalan kimondott bók,
és nem kell többé az álmodott csók.
csak ön kellett, ezernyi fénytelen,
álmoktól zaklatott zavaros éjjelen.
ön kellett csak egyedül nekem,
de nem lett a sorsom, és nem lett a végzetem.

rám nyitotta szemét, megsejtve titkokat,
ígért a szeme, mindent, mit nem szabad.
hajnal jött lemondón, vérvörös pirkadat,
a szívem dobbant még, nem szabad, nem szabad.
dobbant még, dobbant még, azután megszakadt,

megszakadt csendesen, megszakadt, megszakadt,
egyetlen perc sem volt, csak törött pillanat,
csak törött pillanat, egy pillangó itt maradt.
pillangó a fényben.
ő csak él. pillangó a fényben. mit remél?

különös pillangó, aprócska érzelem,
nem mozdult még semmit. rezzenéstelen.
még most is szeretem. még most is szeretem.
az öné vagyok régen, ha rám szakad az ég,
és hogyha nem lesz már soha soha kék.
szeretem, szeretem.
pusztít a szerelem,
mennyit ér, a sorsom, és mennyit az életem?

szeretem, szeretem,
megöl a szerelem.
sorsommal nem tudom miért szállok vitába,
szerelmes vagyok magába,
reménytelenül, és hiába.




hull az eső


érzés,
ami ön nélkül nem kell,
mégis eljött egy borongós reggel.
karc az égen, mondom, hogy nem kell,
felkelek helyette nem túl jó kedvvel.

már megint egy kábult ébredés,
már megint a tegnapi tévedés,
már megint a zaklatott érverés,
már megint csak hajnali létezés.

lobban a lélek, és dörren az ég,
esni fog biztosan, nem esett rég.
már hull az eső, sír a sárban,
alszik a tavasz, bent a nyárban,
alszik az álom, benne a vágyban,
alszik az érzés, a kisszobában.

szökik az árnyék, lopja a reggel,
hiába szegeztem ezernyi szeggel.
a fénnyel jött egyszer, a fénnyel is ment el,
helyette megint a tegnapi reggel.
kék szeme álom, kék, mint a tenger,
itt van az érzés, az ami nem kell.

zokog a szívem, hajnalban felkel,
kigyúl, és lángol magáért reggel.
velem van legalább képzeletben,
maradjunk együtt, benne ketten,
maradjon kicsit, hogyha tetszem,
legyünk most egyszer egy kicsit csendben.
két kezem ott a két kezében,
szeressen engem, hogyha kérem.

ébred az érzés rezdületlen,
szeretem magát rendületlen.
gyomromban pillangók
vannak százan,
önnél a kulcs, vagy ott a zárban.
sír az eső, lent most a sárban,
halkul a dallam, benne a vágyban.
zúg a szél is, én nem ezt vártam,
fodrozza csendem a mosolyában.

… és vágyak gyűlnek a pocsolyában.








éjszaka


ma nem rezzen az ég,
ma nem rezzen a lég.
ágyon felejtett fájdalom,
a csend a paplanom.

túl a bánatos árnyakon,
a csend oson,
a csend a lábnyomom.
a csend a fájdalom.
a csend az enyém?
ezt nem tudom.

bogár koppan fájón,
zavart falakon,
köd kúszik a lassan,
és kúszik a fájdalom.

társam az éjszaka,
az örök sötétség,
örvény ölel forrón,
és elnyel a mélység.

szeretni nehéz,
de szeretni kell,
mosolyogj rám egyszer!
legyen a jel.
hogy tudjam,
élek, és itt vagyok,
hiányzom majd neked,
hogyha meghalok.

álmomban itt voltál,
és én meg veled.
elképzeltem egyszer,
hogy valaki szeret.

aztán jött a hajnal,
sok ezernyi fénnyel,
eltakarta titkom,
szerettem az éjjel.

hajnal jött, sok zajjal,
temette az álmom,
hozta a tegnapom,
minden valóságom.











csendbe zárva

már megint itt volt és eltalált.
eljátszott velem, és szétdobált,
aztán meg tétován álldogált,
mert felkavart, feldúlt, és szétzilált.

darabokra szaggatott,
és közben meg csak álmodott,
virágokat és templomot,
a tenyerében hordozott.
de csak a vágyban osztozott.

szívem ma vérben, és szétszakadva,
vágyra vágyna, a sors nem adja,
magamagát fojtogatja,
önmagát is megtagadja.

szívem ma vérben, és szétesetten,
ott dobog, halkul a két kezedben.
égszínkék tenger a két szemedben,
érzés, amit nem kerestem.
de szerelem, egy az egyben.

Isten előtt térdepelve,
add a szívem, szétszerelve,
ott van most a két kezedben,
vagy már ott a farzsebedben.

add a szívem csendbe zárva,
add a csendben sírva, fájva,
álmot is vidd csendbe zárva,
hiába volt álmok álma,
jobb lenne, ha nem találna.

vágyat is vidd, csendbe zárva,
ha álom volt is, álmok álma.
hiába volt minden kincsem,
jobb nekem, ha semmim sincsen.

legyen a csend, kárhozat.
ha viszi is az álmokat,
ha ólomba is mártogat,
ha hiányzol,
és fájni fog az áldozat.

add a szívem csendbe zárva,
fehér gyolcsban, vérben ázva,
önmagamat nem találva,
és mindent vihetsz Álmok Álma.

osztozzunk vágyakon,
osztozzunk mindenen,
szavaktól zaklatott, szerelmes vétkeken,
kacatokon, na és a kincseken,
mennyországon,
és osztozzunk Istenen.




zaj

alszik az álom, a megfáradt est,
csontok közt a húsban, alszik a test.
alszik a szem, és alszik a száj,
tintába fullad, és alszik a táj.

zsigerbe csobban, zaklatott zaj,
robban a lélek, és alszik a baj.
alszik a vágy, és ébred a zaj,
alszik a köröm, és alszik a haj.

húzd be a függönyt, bánt ma a fény,
na, ez sem lett megint, egy nagyregény.
bánt ma a fény, és bánt ma a zaj,
csattan a húsban, sajdul a jaj.

falakba süpped a jeltelen zaj,
és közben csak növekszik a köröm, a haj.
lüktet a szív, a lép, és a máj,
semmi, de semmi, csak élni fáj.



a Vágy és a Félelem


ketten voltak mindig együtt,
a Vágy és a Félelem.
a Félelem átölelt,
és azt mondta hogy : ismerem.

szólt a Vágy is, csendesebb volt,
halkan kérte: jöjj velem!
rám mosolygott,
és szelíden azt suttogta: jó nekem.

ketten voltak, ő átkarolt,
megcsókolt a Félelem.
azt ígérte mosolyogva,
elkísér egy életen.

Vágy is hívott, dalolva és
hajbókolva táncra kért,
mindent adott, mindent kapott,
cserébe egy mosolyért.

nevemen szólt, rám dübörgött,
ordított a Félelem.
te az enyém, én a tied,
hiába is kérlelem.

testem húrján játssza ma el,
mit az éjjel komponált,
megértem majd, megérzem majd,
minden vérző jajszavát.

velem lesz majd, velem lesz majd,
sírig tartó feledés,
csontjaimba kúszik éjjel, mint komisz kín,
a remegés.

Vággyal mennék, ezt mondtam én,
mit számít egy vélemény?
nem erről szól, meg van írva,
az élet nem lányregény.

sokk az agyban, fagyott álom,
eldobott kő, csobbanás.
nem hangzó szó tovarebben,
elfecsérelt vallomás.

Vággyal mennék, nem is kérdés,
akarlak, de nem felelsz.
félve félek, és imádlak,
bennem sírig vágyra lelsz,

ha átölelsz, ha felemelsz.



közönyt játszani


taníts meg ma édes,
közönyt játszani,
dübörgő zajban is,
csöndnek látszani.

hangzavarban is,
a szótlant hallani,
olvadáskor
jégként zajlani,
megérezni téged,
és nem bevallani.

szín-kavalkádban
átlátszónak lenni,
és taníts engem most,
szeretve feledni.

taníts száraz lábbal,
egyszer vízbe lépni,
és taníts meg újra,
tenélküled élni.

tó lennék ma érted,
sima víztükör,
a felkelő nap rajta
fényben tündököl.

nem bántja most semmi,
fagy se szél,
és nem tudja meg senki,
hogy sír a mély.

taníts meg ma kedves
közönyt játszani,
eltűnni a zajban,
és csöndnek látszani.

















Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!