Bejelentés


Szentkereszti Andrea oldala Honnan fogom tudni, ha elfogy a láthatatlan tintám?









Üzenőfal


Név:

Üzenet:





szól a szív…és szól az ész…




szól az ész:-nem lehet, túl nehéz, csak szenvedek.
múló szeszély, nevetséges.


szól a szív:- lehetséges.


-rám hallgass, a szív szakad.


-az ész nem érez, ha nincs szavad.


-méltóságot cserélsz alázatra, vesztes leszel majd, gyalázatra.

-bolond a szív, csak merész, győzni szoktál.-így az ész.


-mit számít a józan ész, ha mindig félsz, élni élsz?
boldog vagy, ha nem szeretsz? milyen észnek érve ez?


- szenvedj! kívánd! megteheted, megcsal most a képzeleted!


-de szép, ha valaki fogja kezed!


-szétszór, megöl, meggyötör, darabokra összetör!


-olyan szépen tündököl!


-nincs benne semmi értelem.

...de szárnyra kelsz vele át az életen…szerelem…









a szívbe kés


nem csókolt csókod a szívbe kés.
üvöltsön a csönd most, ha a szó kevés.

a szívbe sajdul, ott mennydörög,
de hiába zakatol, és hiába dübörög.

fáj most a csended, vágyakba hajszol,
elhagyatott estén, álmokat rajzol.

éj lebbenti gyengén a tegnap fátyolát,
múlt szerelmünket a mának adja át.

hallgat a szerelem, és újra előtör,
szeretlek igazán, először.

aztán a fájdalom a szívemre olvad,
titok már a semmi, és nagy titok a holnap.

az álom is fáj még. fájna, fájva-fájva,
úgy keresne téged! és talán megtalálna.

törött szárnyakkal veled kelne szárnyra.
és repülne újra, boldog, messzi tájra.

zokog a vers most, szívverés.
csontokba kúszó reszketés,
a szemed, a szemed, a szívbe kés.

vízcsepp maradtunk, oly’ kevés,
felszárítja majd a napsütés.


…de lehettünk volna ketten vízesés…








amikor a szeme szeretett


nem ért már el semmi, el nem érhetett,
amikor rám nézett, és a szeme szeretett.
csak varázslat volt, önnek elhiszem,
rombolt létembe az álmot elviszem.

szárítókötélen, fénytelen tereken,
akár mosott ruhák, libbent a szerelem,
titkom lett, őrzöm, ne tudja senki sem.

magány és fájdalom sajdult a szemében,
talán elfelejtett, talán ezt remélem.
agyonmosott vágyból, éledt a szemérem,
soha nem felejtem, önnek megígérem.

túlléptem akkor én minden hibán,
amikor az ember egy arcot kíván.

…csak lássam újra! az arcát kívánom,
megérinthetem, azt hiszem kivárom…

…és vakító fénnyel kelt fel a nap…

…szédült pillanat…álmokon lépdelt, a széllel szaladt…

és itt hagyta a percben friss illatát,
akár egy nagy halom mosott ruhát.

…tavaszból a nyár akkor született,
amikor a szeme annyira szeretett…





voltál, leszel…


mint versben a rím,mint vágyban a kín,
mint létben a szín, voltál, s leszel.

s ha egyszer belőlem kihull a kép,
emléked akkor is gyönyörű szép.
ha fény csillan tündöklőn házszegleten,
őrizz meg, őrizlek szerelmesen.

álmodlak, álmodsz, hangtalanul,
csak lelkünk ölelkezik ruhátlanul.
egy arc, egy hang, még kapaszkodom,
csak délibáb volt, miért ragaszkodom?

gyenge vagyok nagyon, az élet félbetört,
sodort, belém rúgott, sokszor meggyötört.
most topog az idő poros tereken,
nem látja már senki, hogy itt járt a szerelem.

még hajszálgyökéren úgy lüktet a lét,
mindennek mi élet, úgy fogná kezét!

őrizném kínnal, szent érzelem ,
őrizném, őrizném, de nem tehetem,
szívemhez szorítom, és dédelgetem,
ha messzire száll, hát elengedem

szerelem…

voltál, s leszel, mindig velem, mint korty levegő, a lélegzetem…





farkastanyán

„egy barátság margójára”

régóta itt élek, a Föld nevű farkastanyán,
érezhetnék szépet, vagy jót is talán.
de szűk itt a tér, fulladok,
emberben hinnék, de nem tudok.

torkomat marják kövér farkasok,
nem vagyok itt, ölnek, s nem futok.
éhségük féktelen, talán meghalok,
talán csak csömörbe hullhatok.

tegnap itt voltak a farkasok.
megszűntem és már nem vagyok,
tegnap eljöttek a farkasok.
szakadtak sebek és varratok,
de tőlük meg is halhatok.

felrúgtak mindent, mi útban állt,
az egyik éhes volt, és felzabált.
zsíros testén most folyik a kéj,
ő létezik, más miért?

böffen egyet, mert megkapott,
mit számít más? ha jóllakott.
állán véres lé csöpög, elégülten sündörög.
hordába állsz,mint a többi tesz,
kinek csak földi léte lesz,
de ezen a pályán ez így helyes.

az emésztés cél, ezt tudod,
így gondolkoznak a farkasok.
élet helyett csak zabálnak,
koncot remélnek, és azt találnak.
de mi lesz majd az űr helyén,
és a gazdag miért szegény?

a gyomor korog, már ott az űr,
még álomra vigyorral szenderül,
éhsége örök, már felhevül.
felfal mindent, mást nem tehet,
új nap újra, és most ehet.

tűnik a fény, most sötét,
de álmoknak fogja még kezét,
adná, de nem kell már, törött hitét,
érzésnek adná a becsületét,
de ami ocsmány, miért lenne szép?

farkas lettél. vagy az is voltál,
dalt hallottál, de nem daloltál.
voltak évek, hogy tartottad magad,
tanítottak jóra, mi az mit szabad.
de te hova lettél, ha nincsen most szavad?

sodor a horda sóvár örvénye,
ez lenne az élet örök törvénye?
álmodtam, egy álmot, te nem vagy az,
és miért volna veszteség, ami nem igaz?

álmodnék még szépet, jót is talán, de itt a Földön élek. a farkastanyán.








felejts el


nem haragszom rád,
csak megtartom az emberi méltóságot,
mit Istentől kaptam, amit rám ruházott.
végre megleltem egy csendesebb zugot,
hova senki nem lép, aki belém rúgott.
nehéz volt szeretni, de szép volt az álom,
most messzi indulok, és már alig várom.
tudom, velem voltál, sokáig az úton,
de semmit nem adtál, a csendet meg unom.
ne gondolj rám többet, titokként ne rejts el,
vár egy másik élet, mostantól felejts el!








szerelmem temploma


ma éjjel feldereng szerelmem temploma,
hol szirmot bont a csend, szívednek otthona.

átölel halkan égi sugár,
csendes ma az éjjel, csak a vágy szitál,
elfelejtenél, de halkan rád talál,
szökik a valóság,és most messze jár,
elmúlt a pillanat. vége már, vége már.

átölel halkan szerelmes áhítat,
gyöngyökkel kecsegtet, vágyakkal átitat.
átfon a csend némán, a szél szárnyára ül,
elsodor az álom, és messze repül.

átlépsz velem egy új dimenzióba,
ahol nincsen idő, és megállt minden óra.
itt megszűnik lassan minden hibád,
és meghallgattatik minden imád.

fényben fürdik meg a pillanat,
soha el nem múlik, és itt marad.
csak ölelsz szótlanul mindenem,
maradj örökre, így velem.

itt találkozhat két külön világ
itt megérezzük a kérő imát,
itt sajdul a szív, de híven imád.
itt társam lehetsz, életem,
hol rendeltek nekem, nekem, és csak nekem.

most csókod az örök feloldozás,
és ölelésed a nagy utazás.
minden szavad, múló varázs,
és tekinteted a villámcsapás.

szerelemünk itt lakik időtlen sok éve,
az égben kezdődött, és soha nem lesz vége.

érzed, hogy létezik szerelmem temploma,
de nincsen ott senki, csak álom száll oda.
csak egy poros érzés, vágyaknak lábnyoma.
de keresed még mindig, az élet mostoha.

együtt laknak benne, a boldogság, nevetés,
az álmoktól megszédült reggeli ébredés,
a cél nélküli kába, elgyengült reszketés,
a hangtalan sikoly,az elmaradt ölelés,
és egy komor érzés, a halálos tévedés.

most egy senki vagyok, az érzés felmagasztal,
több lehetek neked, mit ember megtapasztal.
magányból szőtt álmod felfénylő oltára,
vagy csak durva pofon nyugalmad arcára.
szerelmem felébredt, a tied most, nincs ára,
talán talmi érzés, talán utoljára.

egyszer már itt voltál, egyszer már beléptél,
lángok közé hulltál, akkor is elégtél.
nem ismersz, csak vágyódsz, mondd mit is reméltél?
megláttál, és tudod, hogy eddig még nem éltél.

most félj, ahogyan félek, és égj mint én el,
vágyj rám fájva titkos, izzó szenvedéllyel.

lépj be álmaid örök otthonába,
vágyaid megszentelt bűvös templomába,
nem érzed, hogy minden, hogy minden hiába?


... és ölelkezik lelkünk, furcsa égi fénnyel, maradj itt örökké, ölelj egész éjjel...








örökre szép

légy szép,még megteheted,
benned a kód, ismered,
mindig szép lehetsz.
ha önmagad tiszteled.

legyél tiszta,
mint fehéren olvadó,
frissen esett hideg,
de melengető hó.

kristályként ragyogj fel,
mint hűs vizű tó,
és ne ítélj szerinted,
mi lenne jó.

a szívedre hallgass,
ha az ész az úr,
szív nélkül az ész is,
gyakran megvakul.

a szívnek kell győzni,
ha a mást is mond most az ész,
és ne törjön el ketté,
ha az út nehéz.

Istennek akarj
mindig tetszeni,
nem vagy elég szép,
ha szépséged emberi.

igazságot keress,
és ne csak a jogot,
hogy mi az igaz, érzed,
kezdetektől tudod.

Isten megalkotott,
lelkednek templomot,
kimondhatod méltán,
hogy én ember vagyok.

fogd jó erősen Isten kezét,
és légy szép!
szép a világnak, és szép nekem,
lépted ha látom, felismerem.

ha megtartod,
csak akkor add szavad,
ha kimondtad már,
szavadnak rabja vagy.

használj helyes mércét,
tudd, hogy mi az érték,
és könyörgöm légy szép!
még megteheted, szép a világnak,


…és örökre szép nekem, örökre szép, igen…











a nem lehet


még álmodlak édes, itt vagyok,
vágyakból gyöngyöt alkotok.
álom az érzés, lebegés,
miért nem jön mégis a feledés?
fut a szél, vele a remegés,
padlóra küld újra a nem evés.

köd szitál múlón az ég felett,
megint a szeret, vagy nem szeret?
nem látott rózsa felsebez,
szerelmed, szerelmem vére ez.
apró seb, felszakad, nem heged,
te tudod lehet, vagy nem lehet.
felizzik, mint a szén, rózsakvarc,
még mindig, még mindig felkavarsz.

lebeg a lehet, a nem lehet,
színes lehetből fellegek,
köd szitál szerelem-permetet,
nem lehet, de talán még lehet.
megöl a közeli messzeség,
csak egyetlen percem lenne még!
napfény bujkál a teraszon,
az én álmom, ezt nem adom!

foganás előtti végtelen,
a cél te vagy, titkos értelem,
szomjadból nem hallott szó fakadt,
teérted feltört a hűs patak,
de nem oltod lázas szomjadat,
mert nem szabad, mert nem szabad.

meder nélkül csak párolog,
de lelkeddel őrzöd, és ápolod,
öleled még, és átfogod,
újra meg újra álmodod.
pára a fényben. végtelen.
itt voltál, vagy nem is létezel?

évekbe csúszó furcsa tánc,
rám égtél, fájó tűzzománc.
kőfalak árnyán létezünk,
ugye, egyszer majd áttörünk?

hiszed, hogy szerelmed, szomjad talmi,
képtelen érzés, és meg fog csalni,
de élni jöttünk, s belehalni.
a lelked is kérem. add nekem!
akarlak, akarlak, Istenem!

pára a fényben, végtelen. eggyé válunk, ha te ott leszel…



miért?


miért kell létezésbe fúlni,
ragyogásban megvakulni,
közhelyekben megfakulni,
szélárnyékban meglapulni,
jelek nélkül lassan múlni,
mondd miért?
miért kell újra lángra gyúlva,
hétköznapi vágyba bújva,
a sors előtt térdre hullva,
lángba, tűzbe burkolódva
elégni most újra, újra?
mondd miért?
miért kell élni halkulásban,
mindig egy helyben futásban,
tudásban, és nem tudásban,
lemondásban, alkuvásban,
mondd miért?
és elfásultan, tovább élni,
a szív húrján nem zenélni,
nem hallani a dallamot, pedig tudjuk,
most már tudjuk,
csodálatos dal van ott.
mondd miért?
miért kell véleménytől félni,
álmodni, és nem remélni,
miért kell félni, mindig félni?
halni jöttünk, és nem élni?
mondd miért?
ember lettél. ezt fogadd el.
biztosan majd fájni fog,
szeretni kell, ez egyszerű,
az ész mégis háborog.
mondd mit ér?
tudod kevés, nagyon kevés,
nem elég a képzelet,
ember lettél, ember lettél,
s aki ember, szenvedett.
te döntesz most, te döntesz most,
válaszd csak az életet,
ember vagyok, és szeretlek
akkor is, ha nem lehet.





padlón


csattan a húsban
rőt színű hajnal,
álmot és érzést,
mind levadász.

szilánkos éjjel
harcol a fénnyel,
vibrál a kép,
és torzul a táj.

szárnyaszegetten
ébred a nap fel,
nincs tarsolyában
semmi se már.

tudom már nem jössz,
halkul a fény is,
törjön a rács,
ha börtönbe zár.

zendül az érzés,
ne vedd el, őrzöm,
magzati pózban
szűkölve bár.

mélyen a csontban
reccsen a bánat,
nincs benne dallam,
erős kéz ráz.

megremeg mélyen
a csontokba varrva,
névtelen érzés,
összekuszál.

lobban a semmi,
ennyi meg ennyi,
hunyd le a szemed,
szép ez a táj.

olvad a vágy már,
gyűrött a paplan,
álmot ha vár még,
hiába remél.

gyűrött az álom,
gyűrött a foncsor,
eltört régen,
a torzult tükör.

valóság talmi
vad viharában,
szárnyak nélkül
már nem repülünk.

képzelet hívott
nagy hevülettel,
reggel mégis
a földre kerülünk.



felhő


elmúlt a nyár, és elmúlt a tél,
elmúlott, elmúlott ,
s te nem jöttél.
az égen fehér felhők gyűlnek,
ölelkeznek, és megbékülnek.
felhők tánca mondd mit ér?
tiszta, és szent, hófehér.
ártatlan, gyengéd szenvedély.
mennyi érzés hömpölyög!
elvesztél, elvesztem, szédülök.
lehet hogy már nem jövök.



álomország


te szálltál kertembe kicsi madár,
jönni akartál régóta már.
itt szárnyal az álom, nincsen határ,
és nincsen valóság, mi börtönbe zár.
bekeveredtél fantáziákba,
ábrándos és furcsa, de színes világba.
kavarog a fény is, szikrák táncát járva,
de nincsen már kiút, vagy szíved nem találja.

Istenem, te reszketsz, kicsi madár!
de jönni akartál, régóta már!

szerelemre lettél holtig elítélve,
néma öröklétben, szóval megkísértve.
menekülsz, és vergődsz, de itt vagy már a versben,
szárnyaszegetten, és sokszor viharverten.
versben lettél örök. kicsit halhatatlan,
megigézve, árván, de mindig csalhatatlan.

hogy dobog a szíved, kicsi madár!
de visszahoz téged, régóta már!

válasz akartál lenni a halálra,
szerelem-emlékként szép szavakba zárva.
a csend akartál lenni, mikor a rügy fakad,
lenni a varázslat, ha elszáll, ha itt marad.
a perc akartál lenni, a bűvös pillanat,
és a tűz is lenni, ha nincsenek szavak.
irigyelt szerető, ki nem tudtad, hogy szenved,
a bűnös, a bűntelen, ki soha semmit nem tett.

csak szeretni akartál kicsi madár,
nem tudhattad, hogy bilincsbe zár,
nem szeretnek így, sohase már.

most tétován vergődsz ebben a világban,
mindez szépnek látszik, de cseppet sem hibátlan.
mennél, és maradnál egy kicsit velem,
hozzám bújnál csendben, egyetlenem.

szeretni akarlak kicsi madár,
tudom, ez most neked mennyire fáj.
de ezt akartad, régóta már.

aztán csak elmennél, vennéd a vehetőt,
eljátszva kegyetlen szeretőt.
vinnéd az álmot, és vinnéd a levegőt.
ölnél, ölelnél, úgy hogy az fájjon,
véresre marjon, és fájjon az álom.
velem sírnál, hogyha szenvedek,
mert nem lehet. mert nem lehet.
mert nem lehetek most veled.

itt akartál lenni kicsi madár,
miért nem tudtad, hogy ennyire fáj?
de te ezt akartad, régóta már.

s ha jő az este, az álom leszáll,
az ágyadba bújik, és hazavár.
szeretlek, szeretlek, kicsi madár.











búcsúvers


fájdalmad teremtett, magányod nevelt,
amikor a szíved az élettel betelt,
Istent kérdezted, és Isten most sem felelt.

elengedlek édes, de annyira fáj,
szeretlek, egyszerű, és szeretni muszáj.
álmod az álmom volt, szeretlek nagyon,
csended most a csendem, had’ fájjon, hagyom.

fájdalmad tort ül a fájdalmamon,
csak álom voltál? nem tudhatom.
lelked lelkemre gombolom,
fájdalmad fájdalmam, megcsókolom.

szó voltál magányos éjszakán,
titkos zár remények ajtaján,
de nem nyílsz már vágyaknak hajnalán,
úgy ahogy egyszer volt, oly’ régen, hajdanán.

ha lehull majd egy csillag, vedd ezt égi jelnek.
szeretlek, szeretlek. úgy, ahogy a gyermek.
fény voltál, csodaszép, de árnyéktól lopott,
dallam, amikor már minden szó kopott.



itt voltál. talán csak álom. szökik a fény, már nem találom.






az angyalok álma

annyi a gyengédség ma a légben,
az angyalok álmodnak a magas égben,
álmokból szőnek könnyeket, mosolyt,
álmokból szőnek most felhőgomolyt.

álomból szőnek csókokat, vágyat,
tűző napsütésben enyhet adó árnyat.
tavaszt álmodnak, virágot a fákra,
napsugaras erdőt, szerelembe zárva.

angyalok álma, most a mag a földben,
a kibomló élet a temérdek zöldben,
a felfénylő vízcsepp, nézd a langy esőben,
az angyalok álma a sok szín a mezőben.

álmuk most a csend, ha angyal szállt közénk,
s ha szivárvány fon néha fénycsóvát körénk,
nézz hát fel az égre, szép, mint szemed kékje,
öltöztess, vetkőztess színaranyból fénybe,
tavasz van, gyönyörű, itt van, eljött végre.

s ha álmodban egyszer egy asszony rád hajolt,
hidd el, hogy csak álom, egy angyal álma volt.




a tűz jegyében

egyszer egyek voltunk, akkor és örökké.
ketten eggyé váltunk, kis aranyrögökké.
megperzseltük egymást, és a nagy világot,
szent tűzben lobogva, álmodtunk egy álmot.

ahogy telt az idő, vagy ezeregy éjjel,
egymásba markoltunk, és nem váltunk széjjel.
aztán kettétörtünk, már nem remélsz,
de hiszem, és elhiszed, hogy te bennem élsz.

együtt leszünk egyszer, ha gyűrű aranyát,
megáldott szent érzés, a hűség fonja át,
titkos kódba vésett ősi végtelen,
óvja, őrzi, kincsét a régi szerelem.

leszel még mennydörgés, vad vihar hirtelen,
amikor az álom már kifosztott, nincstelen,
leszel még kedvesem, életem, mindenem,
nekem, nekem, és egyedül nekem.

s leszek még életed gyertyalángja,
a pirkadat, ha a fényt kivárja,
álmaid karcsú királylánya,
életed legszebb szivárványa,
esőcsepp, mely a fényt bezárja.

leszek még szikra, fény, varázslat,
fényei a halk parázsnak,
napfény is leszek, hogyha felnevet,
és megfodrozza a felleget.

lesz még egyszer egy bűvös pillanat,
kezembe foghatom majd az arcodat.
és sodor magával a hangulat,
füledbe súghatom minden kis titkomat,
elsodor, megszédít, és elragad,

egyszer majd ébredek, csak neked,
egyszer csak ott leszek, csak veled.
nevemet szívedbe elteszed,
s neveddel szívemben ébredek.

egyszer együtt leszünk,
tűzben, szenvedélyben,
és együtt égünk el,
majd a tűz jegyében.








Álomba hívlak


Álomba hívlak,
és ott leszel.
nem kell, hogy érezd,
hidd csak el!

Engedd, hogy szálljon,
szálljon az álom,
húsodba vájjon a képzelet,
ha nem lehetek ott veled.

Egyszer szerettél,
sohasem,
az életem te voltál,
mindenem.

Egyszer szerettél,
hajdanán,
és szeretni fogsz egyszer,
majd talán.

De most csak fájjon,
fájjon az álom,
szálljon angyalszárnyon
a csend, ébredés- halálom.





szerelmes vagyok magába


legyen végre csend, ha eltikkadt az álom,
ha elvesztettem végleg, és már nem találom.
ha nem lesz valóság, és nem lesz már szó,
ha nem lesz ölelés, és nem lesz búcsúszó.
álmomban nem dereng fel az égboltnak kékje,
ha háborog a lelkem, és nem ölel a béke,
kimondom suttogva, vége van, hát vége.

érzésből nekem, most ennyire tellett,
nem mondom, csak érzem, vágytam önre, kellett.
többet nem kell semmi, semmi, és a semmi,
szemben áll a jövő, előre kell menni.
nem kérdez az élet, mégis néha téved,
álmodtam egy szépet, a szerelem: ítélet.

előre kell menni, de most nem kell semmi,
csak létezni kell még, és levegőt kell venni.
egyszervolt szerelem, ennyi volt, csak ennyi,
fellobbant, ellobbant, nincsen már mit tenni.
régóta éreztem, a szerelem fegyver,
visszaadom önnek, elveheti, nem kell.

nem kell a hangtalan kimondott bók,
és nem kell többé az álmodott csók.
csak ön kellett, ezernyi fénytelen,
álmoktól zaklatott zavaros éjjelen.
ön kellett csak egyedül nekem,
de nem lett a sorsom, és nem lett a végzetem.

rám nyitotta szemét, megsejtve titkokat,
ígért a szeme, mindent, mit nem szabad.
hajnal jött lemondón, vérvörös pirkadat,
a szívem dobbant még, nem szabad, nem szabad.
dobbant még, dobbant még, azután megszakadt,

megszakadt csendesen, megszakadt, megszakadt,
egyetlen perc sem volt, csak törött pillanat,
csak törött pillanat, egy pillangó itt maradt.
pillangó a fényben.
ő csak él. pillangó a fényben. mit remél?

különös pillangó, aprócska érzelem,
nem mozdult még semmit. rezzenéstelen.
még most is szeretem. még most is szeretem.
az öné vagyok régen, ha rám szakad az ég,
és hogyha nem lesz már soha soha kék.
szeretem, szeretem.
pusztít a szerelem,
mennyit ér, a sorsom, és mennyit az életem?

szeretem, szeretem,
megöl a szerelem.
sorsommal nem tudom miért szállok vitába,
szerelmes vagyok magába,
reménytelenül, és hiába.




hull az eső


érzés,
ami ön nélkül nem kell,
mégis eljött egy borongós reggel.
karc az égen, mondom, hogy nem kell,
felkelek helyette nem túl jó kedvvel.

már megint egy kábult ébredés,
már megint a tegnapi tévedés,
már megint a zaklatott érverés,
már megint csak hajnali létezés.

lobban a lélek, és dörren az ég,
esni fog biztosan, nem esett rég.
már hull az eső, sír a sárban,
alszik a tavasz, bent a nyárban,
alszik az álom, benne a vágyban,
alszik az érzés, a kisszobában.

szökik az árnyék, lopja a reggel,
hiába szegeztem ezernyi szeggel.
a fénnyel jött egyszer, a fénnyel is ment el,
helyette megint a tegnapi reggel.
kék szeme álom, kék, mint a tenger,
itt van az érzés, az ami nem kell.

zokog a szívem, hajnalban felkel,
kigyúl, és lángol magáért reggel.
velem van legalább képzeletben,
maradjunk együtt, benne ketten,
maradjon kicsit, hogyha tetszem,
legyünk most egyszer egy kicsit csendben.
két kezem ott a két kezében,
szeressen engem, hogyha kérem.

ébred az érzés rezdületlen,
szeretem magát rendületlen.
gyomromban pillangók
vannak százan,
önnél a kulcs, vagy ott a zárban.
sír az eső, lent most a sárban,
halkul a dallam, benne a vágyban.
zúg a szél is, én nem ezt vártam,
fodrozza csendem a mosolyában.

… és vágyak gyűlnek a pocsolyában.








éjszaka


ma nem rezzen az ég,
ma nem rezzen a lég.
ágyon felejtett fájdalom,
a csend a paplanom.

túl a bánatos árnyakon,
a csend oson,
a csend a lábnyomom.
a csend a fájdalom.
a csend az enyém?
ezt nem tudom.

bogár koppan fájón,
zavart falakon,
köd kúszik a lassan,
és kúszik a fájdalom.

társam az éjszaka,
az örök sötétség,
örvény ölel forrón,
és elnyel a mélység.

szeretni nehéz,
de szeretni kell,
mosolyogj rám egyszer!
legyen a jel.
hogy tudjam,
élek, és itt vagyok,
hiányzom majd neked,
hogyha meghalok.

álmomban itt voltál,
és én meg veled.
elképzeltem egyszer,
hogy valaki szeret.

aztán jött a hajnal,
sok ezernyi fénnyel,
eltakarta titkom,
szerettem az éjjel.

hajnal jött, sok zajjal,
temette az álmom,
hozta a tegnapom,
minden valóságom.











csendbe zárva

már megint itt volt és eltalált.
eljátszott velem, és szétdobált,
aztán meg tétován álldogált,
mert felkavart, feldúlt, és szétzilált.

darabokra szaggatott,
és közben meg csak álmodott,
virágokat és templomot,
a tenyerében hordozott.
de csak a vágyban osztozott.

szívem ma vérben, és szétszakadva,
vágyra vágyna, a sors nem adja,
magamagát fojtogatja,
önmagát is megtagadja.

szívem ma vérben, és szétesetten,
ott dobog, halkul a két kezedben.
égszínkék tenger a két szemedben,
érzés, amit nem kerestem.
de szerelem, egy az egyben.

Isten előtt térdepelve,
add a szívem, szétszerelve,
ott van most a két kezedben,
vagy már ott a farzsebedben.

add a szívem csendbe zárva,
add a csendben sírva, fájva,
álmot is vidd csendbe zárva,
hiába volt álmok álma,
jobb lenne, ha nem találna.

vágyat is vidd, csendbe zárva,
ha álom volt is, álmok álma.
hiába volt minden kincsem,
jobb nekem, ha semmim sincsen.

legyen a csend, kárhozat.
ha viszi is az álmokat,
ha ólomba is mártogat,
ha hiányzol,
és fájni fog az áldozat.

add a szívem csendbe zárva,
fehér gyolcsban, vérben ázva,
önmagamat nem találva,
és mindent vihetsz Álmok Álma.

osztozzunk vágyakon,
osztozzunk mindenen,
szavaktól zaklatott, szerelmes vétkeken,
kacatokon, na és a kincseken,
mennyországon,
és osztozzunk Istenen.




zaj

alszik az álom, a megfáradt est,
csontok közt a húsban, alszik a test.
alszik a szem, és alszik a száj,
tintába fullad, és alszik a táj.

zsigerbe csobban, zaklatott zaj,
robban a lélek, és alszik a baj.
alszik a vágy, és ébred a zaj,
alszik a köröm, és alszik a haj.

húzd be a függönyt, bánt ma a fény,
na, ez sem lett megint, egy nagyregény.
bánt ma a fény, és bánt ma a zaj,
csattan a húsban, sajdul a jaj.

falakba süpped a jeltelen zaj,
és közben csak növekszik a köröm, a haj.
lüktet a szív, a lép, és a máj,
semmi, de semmi, csak élni fáj.



a Vágy és a Félelem


ketten voltak mindig együtt,
a Vágy és a Félelem.
a Félelem átölelt,
és azt mondta hogy : ismerem.

szólt a Vágy is, csendesebb volt,
halkan kérte: jöjj velem!
rám mosolygott,
és szelíden azt suttogta: jó nekem.

ketten voltak, ő átkarolt,
megcsókolt a Félelem.
azt ígérte mosolyogva,
elkísér egy életen.

Vágy is hívott, dalolva és
hajbókolva táncra kért,
mindent adott, mindent kapott,
cserébe egy mosolyért.

nevemen szólt, rám dübörgött,
ordított a Félelem.
te az enyém, én a tied,
hiába is kérlelem.

testem húrján játssza ma el,
mit az éjjel komponált,
megértem majd, megérzem majd,
minden vérző jajszavát.

velem lesz majd, velem lesz majd,
sírig tartó feledés,
csontjaimba kúszik éjjel, mint komisz kín,
a remegés.

Vággyal mennék, ezt mondtam én,
mit számít egy vélemény?
nem erről szól, meg van írva,
az élet nem lányregény.

sokk az agyban, fagyott álom,
eldobott kő, csobbanás.
nem hangzó szó tovarebben,
elfecsérelt vallomás.

Vággyal mennék, nem is kérdés,
akarlak, de nem felelsz.
félve félek, és imádlak,
bennem sírig vágyra lelsz,

ha átölelsz, ha felemelsz.



közönyt játszani


taníts meg ma édes,
közönyt játszani,
dübörgő zajban is,
csöndnek látszani.

hangzavarban is,
a szótlant hallani,
olvadáskor törött
jégként zajlani,
megérezni téged,
és nem bevallani.

szín-kavalkádban is
átlátszónak lenni,
és taníts engem most ,
szeretve feledni.

taníts száraz lábbal,
egyszer vízbe lépni,
és taníts meg újra,
tenélküled élni.

tó lennék ma érted,
sima víztükör,
a felkelő nap rajta
fényben tündököl.

nem bántja most semmi,
fagy se szél,
és nem tudja meg senki,
hogy sír a mély.

taníts meg ma kedves
közönyt játszani,
eltűnni a zajban,
és csöndnek látszani.












reggel

ha szeretlek,
fénybe öltözöm
a Nap te vagy.
csak visszatükrözöm.
színaranyból testedre olvadok,
álmodj még nekem!
hozzád indulok.
a titkom leszel.
csak vágy,
csak sejtelem,
lehetnél a csodám,
szerelmes végzetem.
akarlak fájón,
ha reszket a lélek.
akarlak, akarlak,
akarlak téged.
nem alszik a szív,
lángol
és nem henyél,
zakatol szüntelen,
forr a vér.
ébred a reggel.
lánggal ötvözöm.
a Nap te vagy,
én fénybe öltözöm.



„a legszebb teremtménye te vagy Istennek,egy másik életben újra felismerlek”


szerelmes asszony


egyszer volt egy lány,
szerelmes lett beléd,
úgy igazán.
szerelmet ivott,
és szerelmet evett,
szerelemből kapott
lélegzetet.
fájdalmas szerelmét
a homokba írta,
feledésnek szánva,
nem tiszta papírra.
el nem mondott szó
szerelmének ára,
elmossa a tenger,
a dagálynak árja.
hömpölyög a víz,
betűk között árad,
homok marad csak,
és jeltelen bánat.
egyszer volt egy lány,
érzésre szomjazó,
álom volt szerelme,
halkuló zeneszó.
némaságba zárták
ki nem mondott szavak,
képzelt a szerelme,
magányos, de szabad.
megismert, és látott.
tudja ő, hogy áldott.
titka mégis sajog,
néhanap felragyog,
bár’ lehetne mindig
az őrangyalod!
szerelmes az álom.
fénynyalábján vezet,
szerelembe, vágyba,
hogy soha el ne feledd!
rád gondol ő most is,
mert
szeretve szeret.




Szent a csend

Egyszer a csend
csúnyán becsapott,
konokul, némán,
egyre csak
hallgatott.
Elvitt mindent,
és semmit nem adott,
sebre gyógyírt,
kötést, vagy balzsamot.
Csodát éreztem,
velem nem tehet,
vitte a dalt,
és vitte az éneket.
A csend tudom,
csak csend lehet,
nem ígért
semmit,
mit tőlem elvehet,
hitet,
sem reményt,
szép életet.
Talán,
magány.
Ma jó
a csend.
Suhanó akkord,
a vén zongorán.
A sápadt hold
kaján
dalán.
De szent a csend.
Hozzám beszél.
Azt súgja fájón,
elvisz a szél.



Semmi kis titkaink


Nem derülnek soha,
semmi kis titkaink,
ki nem mondott,
néma,
vallomásaink,
fájdalmasan eltűrt
lemondásaink,
soha el nem hangzott,
suttogásaink.
Kopott szavak,
egyre zsonganak,
szirmot bontanak,
nekem ezt nem szabad.
Sosemvolt-szerelmünk,
sok jeltelen árnnyal,
sebesült, vad madár,
vergődik, de szárnyal.
Átrepül borzongva,
sötét éjeken,
napsugaras áldott,
tarka réteken,
hol álmoknak fényes hídjain,
még intenek édes,
semmi kis titkaink.




Idegen

Érezted rögtön,
nem evilágból jöttem,
eltűnök hirtelen,
a felszálló ködben.

Horizonton vérző,
fájdalmas hajnalok,
hívnak zokogva,
de érted még itt vagyok.

Egy nap a világ,
múló tiszavirág,
de te nem tudod,
hogy szerelembe fulladok.

Volt, hogy a szív bolydult,
szerelmet, álmot koldult.
Volt, hogy szinte csordult.
De nem láttad meg, idegen,
mi történik, idebenn.

Szakadt szavak,
még itt tartanak,
maradnék, de nem tudok.
Messzire hívnak a csillagok.






Karácsonyi üdvözlet


Karácsonyi csoda volt,
porcukrot szórt le a Hold.
Tündér suhant el,
tüllruhában,
fehérben,
talpig zúzmarában.
Pálcájával az Égnek intett,
fenyvesekre könnyű
hókucsmát hintett.
Ablakra csillámló
virágot rajzolt,
pelyhekbe
talmi gyémántot karcolt.
Hópihe csodaszép,
csakhogy megcsodáld,
angyaloknak ékes,
titkos kéznyomát.
Érintetlen, tiszta.
Mindent befedett,
pihe-puha paplan,
óvjon szeretet.

Kívánok ma neked,
Áldott Ünnepet!



a hópehely tánca


szerelmem legyen ma
a hópehely tánca,
tündöklő csillag,
karácsonyfa ága.
hópihe, rebbenő,
különös alakzat,
megfagyott,
de lángol,
szél-tánc csak,
mit adhat.
keringő zúzmara,
nincsen csomagolva,
selyempapírba,
sem sztaniolba.
útra kelt ma érted,
legcsendesebb éjből,
fagyott ragyogásból,
karácsonyi égből.
viszi a szél,
kavarog.
bár’ lehetne tavaszod,
ha te is úgy akarod.





szeretlek


mint korty vízért a szomjazó,
ha kúthoz ér az utazó,
kellett a hangod,
a tiszta szó.
hol véget ér a sivatag,
előtör a hűs patak,
omlanak a kőfalak,
vártalak.
még nem láttam az arcodat,
de ismertelek, tudtalak.
érzés voltál,
hangulat,
elvarázsolt pillanat,
mi örökre megmarad.
szeretlek-súgom,
de nem elég,
hangosan szól a zene még.
szeretlek-mondom,
de nem elég,
szalmaláng volt,
ha elég.
szeretlek- kiáltom,
de nem elég,
csillámport szór
ma az ég.
vágy tiporja
vérző lelkemet,
szeretlek.
ha engeded.



bárcsak


lombtalan ágakon
átsüvít a múlt.
meleg kandallónál,
a csend vízébe fúlt.

bár’ lehetne tavasz újra,
ha reszkethetnék hozzád bújva,
kikötnénk fodrozó vizeken,
hol nem kószál vihar, nyugszik a szerelem.

bárcsak lehetne csendben élni,
sosem sírni és nem remélni.
szeretni némán, ez oly’ kevés!
bárcsak lenne álom, és álomra feledés.








Másik hely


…ha lenne újra fény, életem egén, az árnyék had’ legyek én…


Ez egy másik hely.
A költészet.
Nem mindig érthető,
Bárhogy is szemléled.
Különös világ,
Nézz szét hát idegen,
Idetévedtél,
Itt vagy már idebenn.
Itt ma van a ma,
Tegnap, a tegnap.
És boldog a holnap,
Ha a mában téged megkap.
Egy új világ.
Elvarázsol, csillan,
Ne ígérj most semmit.
Nincsen holtomiglan.
Árnyék sem támad itt,
Ha leszáll az éjjel,
Karonfogva cédán,
Megszökik a Fénnyel.
Nincsen múlt és jövő.
Velem van, Csak Jelen,
Óraként megállt az életem.
Tűz van itt. Pokol.
Felperzsel, megéget.
Ez egy másik hely.
A költészet.





rím nélkül


csobban a csend már,
süllyed az idő,
hullik az álom,
köd szitál.

dereng a reggel,
fantom az éjjel,
torkom szorítja
és eldübörög.

fájdalom reccsen,
harcol a vággyal,
feketén csillan ,
a varjúsereg.

reszketve száll föl
hajnali pára,
szilánkra tört el
a torzult tükör.

fáj ma a csendje,
képzelet űzött,
felkavart, csobbant,
mint, eldobott kő.

szeretem most is,
nem tudja senki,
de vágyaim útján
eltévedek.

fröccsen az álom,
szomjazom önre,
mindent megadnék
egy korty vízért.

öleljen forrón,
úgy érzem félek,
megöl a csend már,
annyira fáj.

imámba fűzöm,
reszket a lelkem,
csendül a csend már,
rímtelen.









legyen úgy








Danaé


danaé álom volt,
nem túl jól átgondolt.
nem soká élhetett,
csak benned létezett.

danaé
tiéd volt,
érzékin az este.
fátylait ledobta,
ágyad volt a teste.

danaé
szárnyat sző
vágyból és csillámból,
ezüstös fényeit
lopta a villámtól.

danaé
elrepül,
feletted ott lebeg,
ő most a szürke köd,
derengő reggelek.

danaé
érted ég,
szeretné, ha szeretnéd.

vágyódna álmok szigetén
szerelmes királylány
danaé











vágy


álmokból fontam
szivárványt föléd,
magam köré vontam
a képzelet körét.

gyűjtöttem káprázat
hamis gyöngyszemét,
papírra szavakat szórtam
szerteszét.

arcodat formáltam
reggeli ködből,
kelméket szőttem
a hajnali csöndből.

oltalmazó éjjel
könnyű fátyolát,
lebbenti az este,
testét adja át.

rád gondolok most is,
ha simogat a szél,
beleborzongok,
mert közeleg a tél.

fakult szerelem
ezer sötét árnnyal,
őszbe fúlt a nyár.
de most mégis szárnyal.

semmi terít mindent.
álom éjszakát,
ébredésbe ringat,
őrzöm lábnyomát.
de vágyaim cikázó fényein,
még táncolnak gondolt vétkeim.





Ne várj


Ne várj semmit,
ha fénybe öltözöm,
a Nap te vagy,
csak visszatükrözöm.

Szerelmet se várj,
mit érzel, az vagyok.
Vágyadat érzed,
mi benned felsajog.

Te álmodtál meg.
A képzelet hatott.
Néha megidézel,
mint pillanatot.

Ne várj reményt,
talmi csillogást.
Álom voltam,
és semmi más.

De bennem élsz te is.
Vagy nekem.
Megköszönlek,
Ó Istenem!






másik világ


időtlenség óta vagyok itt a Földön,
csak álmokban élek, a testem a börtön.
másik világban, de érzek és vagyok,
talán céltalanul, talán nyomot hagyok.
csend-virág nyílik, szirmai az éjnek,
zaklatott angyalok, két világ közt élnek.
ott ahol a vágy az égig ér,
ott ahol a szív már nem remél,
ott ahol a földi álmoknak vége,
ott ahol a szivárvány felnyúlik az égbe.
ott ahol hullámzik a Föld, mint a tenger,
szeretni kell még, ha szerethet az ember.
az érzés az enyém, elviszem.
csendes az éjszaka. önnek elhiszem.
a másik világban is szeretem.
köszönöm édes Istenem,
hogy láthattam, hogy ismerem.





Szerelmes lettem magába


Szerelmes lettem magába,
reménytelenül és hiába.
Tudjuk mindketten
a szó kevés,
álmokba font tévedés.
Pillangó a fényben,
hófehér.
Vergődik és repdes.
Mit remél?
Pillangó a fényben.
Rezzenéstelen.
Még mindig szeretem.
Örökké várom
fehér ruhában,
Istentől kérem Önt,
hangtalan imában.
Fáj nekem,
mardosó hiánya,
szerelmes vagyok magába,
reménytelenül és hiába.





"Nem az a lényeg, milyen világban élsz-hanem hogy milyen él benned"

Popper Péter





tűz


még őrzöm a lángot,
de ellobban félek,
ha eljön az alkony,
a nyár derekán.

pattog a szélben
a rőt színű szalma,
de miért kalapál
a szív szaporán?

még égnek a fények,
csendül a dallam,
ott vagy dalban,
úgy igazán.

nyugtalan érzés,
számtalan kérdés,
toppan a szívbe,
úgy zakatol.

zokog az ég is,
sírhatnék én is,
de áldalak édes,
én valahol.

gyöngyszem az emlék,
itt voltál nemrég,
elvesz az élet,
visz az idő.

utolsót lobban
alkonyi fényben,
elmossa lassan a záporeső.






Nem tudhatom


Vágyakból sző hálót
egy pók körém,
szerelem fátyolában,
ott ülök én.
Magam vagyok,
a szó,
a titok.
Mennyire szeretlek!
Ezt nem tudhatod.

Szeretem benned,
ha megcsillan az ember,
akit Sorsom küldött,
de szeretni nem mer.
Szeretem a szemed,
színtiszta figyelem,
csordultig a szívem,
azt hiszem, szerelem.
Szeretem az arcod,
akkor is ha fáradt,
szembejön és biccent,
rám köszön a Bánat.

Árnyakból sző hálót
egy pók körém,
a kör közepén ott ülök én.
Ölel az éjszaka
csillag-zenén,
lebegő fátyol ma a remény.
Dúdol a csend,
ringat az éj,
aludj csak kincsem,
itt vagyok ne félj!
Rólad álmodom
e fáradt napon,
gondolsz-e rám?
Ezt nem tudhatom.





percben a csend





szeretlek a szóban,
szeretlek a csendben,
szeretlek minden
egyszerű percben.
mint szú a fában
hangtalan percen,
szeretlek némán
és viharverten.

lennék az álmod,
a halk sugallat,
arcodat érintő szél,
fuvallat.
lennék a fény,
ébredés,
az ősszel derengő,
fáradt napsütés.

végzeted lehetnék,
halálos ítélet,
a csábító és kacér,
könnyelmű ígéret.
de senkid sem vagyok.

ha halkan felragyog
percben a csend,
csendben a perc,
didergő angyalok
súgják neved,
az érzést,
és elhiszem,
hogy jó lesz veled.

szeretlek téged.
holdfényben,
vágyban.
szeretlek téged
minden kis hibádban.

eltűnődöm kezeden,
a kígyózó kis éren
de szerelmed nem kérem.
szeretlek téged.
maradjon álom
amit érzek,
magamba zárom.



lennék neked

úgy lennék neked,
szerelem tengerébe
fulladnék veled.
lennék a vágy,
ha melléd bújik,
szerelmes ölelés,
mi el nem múlik.
lennék a fény,
ha olvasol,
a nagy kaland
valahol.
lennék a tied,
a hajnalra ha ráfon
az elnémulás,
a könnyű álom.
úgy lennék neked!
de mit teremt?
költőnek érzés.
mondd mit jelent?







Egyetlen


Amikor az Isten
a szívembe rejtett,
nekem adott téged,
talán ott felejtett.
Te voltál a furcsa,
különös szellő,
az esőt adó,
súlyos, szürke felhő,
az érzés,
szívdobbanás,
a tűz,
végzetes lobbanás.
Ha elmondhatnám!
Ha megálmodnám!
Mit tegyek?
Az nem lehet,
hogy elveszítselek.
Ugye itt maradsz?
Egyetlen.
Isten a szívemben rejtett el.




csillagpor



...egy csillag az éghez ért...

messzi galaxisnak
volt a legszebb fénye,
álomvilágnak a különös lénye,
az imbolygó csillag,
ha körbelengte pára,
a valóságnak néma,
talmi alkotása.
eleget ragyogott
a végtelen égben,
sohasem létezett,
vagy már megszűnt régen,
felizzott és eltűnt,
csak egy lobbanás
utoljára szép,
fényes robbanás.
egy csillag az éghez ért.
elégett semmiért.
aztán földre hullott
némán, eltiportan,
talán egy bakancson
ott van lent a porban.







múlik a nyár




múlik a nyár maradatlan,
fecskék gyűlnek az ég kapuján.
alkonyi dallam zsong a határban,
lomb suhan át a vágy teraszán.

ömlik a zápor már szakadatlan,
búcsúzom tőled, hervad a nyár.
halkul lassan a nyár menüettje,
de rabul ejtett a kék aurád.

sötét az éjjel, égi tüzében,
ébred a szívem, lobban a nyár.
engedem kezed, e nyár avatatlan,
nem tudja senki, hogy mennyire fáj.

nélküled élek, így akaratlan,
szivárványt táncolt, most múlik a nyár.
jéghideg árnyak sorra zenélnek,
vártalak édes a szív tavaszán.

lángol a szívem, így tagadatlan,
árny suhan át a hold derekán.
fekete varjak zajongva gyűlnek,
mennyire kár, hogy múlik a nyár!

simogat szellő, sötét a felhő,
nyugszik a lelkem az ősz vigaszán.
parázsló érzés szunnyad az éjben,
csendes a lelkem, úgy igazán.

szeretni kell még, de már csak emlék,
arcodat őrzöm, semmi se vár.
eljön a tél is, megfagy a szívem,
de jövőre újra eljön a nyár.







szerelem mit akarsz?



szeretnék örökké
a tied lenni,
szíved dobbanásán
egyszer megpihenni.

beléd fulladni,
hogyha meghalok,
sosemvolt szerelem,
felragyog.

szikra vagy
énbennem
legbelül,
az élet felgyújt és
elkerül.

megperzsel,
eléget,
gondolat,
szeretni akarlak,
nem szabad.

elcsitul,
fellobban,
elszalad.
elkapom,
ölelem,
elszakad.

enyém vagy,
úgy érzem
legbelül.
ég és fáj,
azt hiszem
csendesül.

hazudhatsz,
elhiszem,
feladom.
legyőzöm,
megőrzöm,
akarom.

eldobom,
meglelem,
érzelem.
képtelen életem
fércelem.

érintlek,
talán csak képzelem.
mi ez az érzés?
ó, Istenem!

sérültem,
szédültem,
sebeztem.
mosolyod soha nem felejtem.

álmodban egyszer
eljövök,
magasba viszlek,
de szédülök.

meggyújtasz,
elégetsz,
felkavarsz,
szerelem,
mondd tőlem mit akarsz?




Álmom lehetnél



Akarsz-e álmodni?
Mondd el nekem!
Titkom lehetnél,
Képzeletem.
Álmodjunk együtt,
A szó elfogyott,
Szerelmet,
Vágyat mind ellopott.
Mióta vártalak,
Rég volt, de rég!
Most fekete, komor,
Szürke az ég.
Álom ölel halkan
Bús éjszakát,
Szívemben hagyja
Könnyű lábnyomát.
Álommal játszom,
Már álomnak látszom,
Sodor a szél,
Képzelet,
Magammal viszem,
A képedet.
Villámlás a perc.
Pillanat,
Megragadom,
És itt marad.
Tér és idő
Szétszakad,
Iszom szavad.
Álmom lehetnél,
Áldalak,
Álmod lehetnék,
Vártalak.
Álmodjuk azt hogy,
Nem álmodunk
Álmom az álomban,
Itt maradunk.
Álmodjuk azt,
Hogy nem ébredünk,
Akkor és ott
Együtt leszünk.
Eljön a nap, hogy
Nem álmodunk,
Halkan és csendben,
Elhervadunk.
Gondolsz majd rám?
Szikra ha gyúl?
Álmodunk akkor?
A csenden túl.




Tündér az anyukám



Tündér lakik nálunk,
Heted-hét határban,
Mert palotánk nincsen,
A szomszéd szobában.
Kisujjában minden varázstudomány,
Régóta sejtem én,
Tündér az anyukám.
Mindenre gyógyír gyengéd puszija,
Könnyeim szárítja kedves mosolya.
Tündér-varázspor
Sütin a porcukor,
Ott terem, ha hívom
Mindig,
És bármikor.
Tündérszárnya rebben,
Hogyha rám nevet,
Tündér az anyukám!
Mert más mi lehet?
Földre szállt angyal,
Nem tudom,
De sejtem,
Elárulom neked,
Van egy titkos tervem.
Szófogadó leszek,
Ahogy a mesében,
Jó tanuló, kedves,
Egész álló évben.
Sok mindent adhatnék,
Mit elbír a képzelet,
A legszebbet adom.
Gyermeki szeretet.
Bárcsak mesélhetne neked
E szál virág,
Hogy szívemben építek tündérpalotát!




Virágok sírnak


Virágok nyílnak,
Harmatot sírnak,
Itt voltak,
Látták titkát a sírnak.
Arcot őriz csendben,
A lehullott lepel.
Halottat nem takar,
Lenn a porban hever.
Feltámadott Jézus.
Szíveddel láss!
Érted?
Feltámadott, él.
Egyszer meghalt érted.
Virágok nyílnak,
Többé nem sírnak,
Itt voltak, és látták,
A titkát a sírnak.
Érezd a virágok illatát,
Ők látták a bűvös éjszakát.
Halld meg hát Jézus halk szavát,
Az Életnek gyengéd dallamát!
Látod?
Tavasz van.
Megújulás.
Titok az élet.
Múló varázs.
Tavasz van újra.
Feltámadás.







Testbe zárva






Felsikolt a csend.
Néma.
Komor.
Elborít a kín.
A nyomor.
Magányos,
Fáradt éjszakába,
Vergődöm,
Roncs testbe zárva.
Ha szeretnél,
Talán könnyebb volna.
Csended elérne,
Átkarolna,
Fájdalmon,
Csenden áthatolna,
Áldanálak haldokolva.
Azt mondják bűnös.
Gyarló ember.
Ok nélkül Isten nem ver.
Bűn fertőzte,
Nem kevés.
Elérte a büntetés.
Démon üvölt.
Arcán vigyor.
Itt van hát
A méltó szigor.
Hát Uram irgalmazz!
Lásd a mély sebet!
A sors tévedett.
Csendben eltávozom.
Uram elkárhozom?
Kereszted súlyát
Tőled átveszem,
Uram Irgalmazz!
Bocsáss meg nekem!







Üvölts barom






Üvölts!
Ne halld meg,
Ott a lánc,
Lépted nehéz,
Medvetánc.
Dróton rángatnak,
Bábu vagy.
Jó, hogy most nem látod önmagad.
Üvölts!
Legalább felkiálts!
Fejedből néhanap hogy kiláss.
Hallod drágám
Hogy dumálnak?
Manipulálnak.
Hazugság özönlik,
Eltakar.
Mi lesz, ha a macska elkapar?
Üvölts, és táncolj!
De jól vigyázz!
Nehogy még valamit elhibázz.
Okosnak látszol,
De magad ellen játszol,
Jó neked.
Igazság a hazug?
Elveted.
Hiszed egy napon,
A mennybe jutsz,
Hibádból egyszer sem tanulsz.
Zavar az akad itt, nem kevés,
Több ez, mint egyszerű tévedés.
Ébredj fel, bábu vagy!
Semmi gáz,
Kemény a bilincs,
Ott a lánc.
Ébredj,
Hazugság eltakar.
Üvölts barom!
Semmi baj.
Ugrálj és táncolj!
Húz a lánc.
Életed nem más,
Medvetánc.












Nem a tied








Kölcsön volt a lelkem,
nem a tied,
zálogba nem adtad oda szíved.
Azt hitted bár,
hogy neked ez jár,
de ősz lett a nyár.
Nyújtottam szívem,
szerelmesen,
most könnyesen, csalódva,
visszaveszem.
Tenyérben reszkető
rab madár,
megriad egyszer,
tőled messze száll.
Hol van a nyár?
Másfelé tartunk,
más az utunk.
Az életen túl,
mondd találkozunk?
Tied volt a lelkem.
Eldobtad.
Hagyom.
Nem volt becses érték,
látványos vagyon,
mégis szegény lettél.
Nagyon.





Harapós kutya




Nem vagyok túl szelíd eb,
akad nálam szelídebb.
Itt a kertben nagy a szigor,
képemen ez nem egy vigyor.
Tyúkot jöttél hajszolni?
Körbe fognak rajzolni.
Almát jöttél, terményt lopni?
Majd a falról fogsz lekopni.
Meglehet, hogy elvérzel,
mi lesz veled fél kézzel?
Széjjeltéplek, nekem hidd el,
mindenkit a mentő vitt el.
Gyorsan futok, jó ezt tudni,
nem éri meg az a krumpli.
Jobban jársz, ha kinn maradsz,
és azonnal elszaladsz:)












Láss engem






Vagyok, aki vagyok.
Talán nagyon szegény,
lehetek gazdag,
törékeny, vagy kemény.
Akit látni akarsz,
szemedben az vagyok,
amit nekem adtál,
pontosan azt kapod.
Lehetek a forró,
mint a jégcsap hideg,
simulékony, kedves,
szívtelen, és rideg.
Lehetek fehér,
mely vörösbe omlott,
lehetek ártatlan,
és lehetek romlott.
Démon is lehetek,
aki pénzhez szokott,
elpiruló kislány,
vagy egy feslett kokott.
Te teremtesz engem,
illúziót, képet,
lehet,
hogy a szíved téved.
Félek,
hogy nem érted.








kék és sárga



Mag volt,
hazátlan,
vitte a szél,
otthona így lett,
a betonszegély.
Virágba hívták
szédült reggelek,
sokszor megtaposták
őt az emberek.
Porba dőlt százszor,
de talpra állt,
otthona itt volt,
jobbat nem talált.
Mag többé tudta,
már nem lehet,
gyökere itt van,
el nem mehet.
Szolid, szerény,
de ő a remény.
Kék és sárga,
árvácska,
árva,
gyökerét vesztve,
most szürke a járda.
Letépve alszik,
a Bibliában.











Szeretet Hivatal





Házikó a szívem,
Rá van írva:anya,
Tetejében ragyog,
A Szeretet Csillaga.

Örökre nálam laksz,
Szívemben a helyed,
Itt vagy benn anyukám,
Olvasd csak a neved!

Mellém rendelt angyal,
Értem földre szálltál,
Mekkora mázlim van,
Hogy éppen rám találtál!

Szívem kis házikó,
Ott laksz mindig benne,
Jó hely ez, ki eljött,
Mindig visszamenne.

Szívembe zártalak,
De tudd a lényeget,
Nem kell venned ott
Okmánybélyeget.

Jöhet nyári zápor,
Téli fagy, zivatar,
Anyukám te ott vagy,
Szívemben megnyílt a Szeretet Hivatal.






csekély





"csak szavak"





lélek,
csekély,
arc,
kevély,
hit,
sekély,
gazdag
szegény.
élet
gyötör,
hajnal,
csömör.
közöny
honol,
hang
okol.
tél
árad,
jég
fárad.
tavasz
zenél,
újra
remél.
csekély
esély.






Húsvéti fohász


Tél van Jézus
Nélküled,
Márciusi jéghideg.
Fázom,
Kérlek adj hitet!
Olvaszd fel
A jégszívet!
Visszavárunk.
Jöjj közénk!
Égi áldást
Hints fölénk!
Gyújts szívekben meleget,
Áradjon,
A szeretet.
Űzz felhőt
A Föld egén,
Te vagy az Úr,
Szó,
Remény.
Jöjj Tavasz,
Megújulás,
Húsvét,
Feloldozás.





Áldás





Áldott légy
örökké,
én kedvesem,
fogom a kezed,
nem engedem.
Léted legyen álom,
képzelet,
óvja az ég,
minden léptedet.
Daloljon a hajnal,
reményt neked,
Isten ne felejtse,
el a neved.
Otthonod lengje be
szerenád dala,
esti virágok
igéző illata.
Titokként izzon fel
szívemnek évszaka,
öleljen át csendben
a meghitt éjszaka.
Te vagy az álmom,
tűznek szenvedélye,
rád gondolok áldón,
szerelmet ígérve.


Legyen ma valóság
minden kívánságod,
hallgattassék meg
összes imádságod.
Égi áldás érjen,
mint langy eső a réten,
a csendes,
a termő,
a Sorsot erre kérem.
Gyöngy-harmat
üzenet,
zsenge, friss levélen,
teérted reszketek
sorsom vagy, és vérem.
derengjen száz csillag,
fent a magas égben,
vigyázzák utadat,
e tündérmesében.
szebb tőled a világ.
az angyalok
tudom, rád nevetnek,
áldalak Édes,
mert SZERETLEK.






Tíz





Villámlás,
Csend,
Légi örvény.
Időtlen,
Szent,
Ősi törvény.
Isten szava
Tűzben égve.
Örök frigyben,
Kőbe vésve.
Urad vagyok,
A te Istened.
Nevemet
Hiába fel ne vedd!
Ne keress magadnak
Faragott márványt,
Ne imádj helyettem
Hamis bálványt!
Áldásom kísérje
Esendő léptedet,
Hívj!
És én ott leszek!
Tiszteld atyádat, és
Anyádat!
Hasson át
Szeretet,
Gyermeki imádat!
Hosszú léted legyen
Ezen a Földön,
Ne hagyd,
Hogy a bűn
Korán megöljön!
Tied az ég,
A végtelen szép.
Tied a Föld,
A mező a zöld,
Az érzés,
A társ,
Élet-varázs.
Teremtettem érted
Hat napon,
Pihenj meg te is
A nevemért szombaton!
Ne paráználkodj!
Ne lopj!
Ne ölj!
Emberként tündökölj!
Ne tégy hamis
Tanúbizonyságot!
Barátodként tiszteld,
Az igazságot!
A máséra szemet ne vess!
Szeress!
Nevess!
Keress!
Mennydörgés
A szó.
`Melynek hallatán,
...felgördül a függöny,
az élet színpadán...





Párizsban járt az ősz-evokáció





Itt járt az Ősz-evokáció



A lakásba tegnap beszökött az Ősz.
Az előszobában suhant nesztelen,
Fésülködött a torz tükör előtt,
És találkozott velem.

Ballagtam éppen a konyha felé,
Andalogva, csendben, épp` dúdolok,
Megláttam szélfútta hajjal,
Azt hittem meghalok.

Elért az Ősz, és megnyugtatott,
Mert sikítottam, hogy a ház beleremegett,
Züm-züm, hullottak hajából
Tréfás, kis falevelek.

Egy perc, és rendbe hozta magát,
Ijedtségemen csak nevetett,
Itt járt nálam, és kacagva elment,
Szerintem a férjem lehetett:)


A Reményhez (evokáció)


Csokonai Vitéz Mihály versének átirata


Igazságnak látszó
"Égi tünemény",
Istenséget játszó,
"Csalfa vak Remény",
Kit teremt magának a boldogtalan,
Mint "védangyalára"
Gondolt úntalan.

"Kertem nárciszokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd."

Borús, hosszú tél volt
S te

"Szórtad a tavaszt,
Égi boldogsággal
Fűszerezted azt."

Jöttödet kívántam,
Istenem, de rég!
Hittel vártalak.

"S megadá az ég."

Óh! Csak jövőt hagynál,
Csak jövőt nekem!

"Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Jöttére a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném."

De

"jaj, az álmok, rózsák
Elhervadtanak,
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;"

"Tavaszom, vígságom,
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt."

"Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet!
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem a rét hímetlen,
Zöld mező kisűlt,
A liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!"
Kedv! Reménység!
Viszlát!
"Isten véletek!"




arctalan




sötét ma az éjjel,
hangtalan.
szembe jön az élet,
parttalan.
leszáll a köd,
árad,
csöpög a sötétség,
bánat.
honnan jöttél mondd,
senki fia?
felzabál a nyomor,
a periféria.
rongyos vagy,
nincs jövőd,
ember-ivadék,
előtted az élet,
végtelen szakadék.
elmúlt karácsony,
alszanak a fények.
csendes,
megfáradt,
szürke a lélek.
messzire elszálltak
a talmi remények,
mind elfogytak már
az ingyen-ebédek.
fekete felhő
hömpölyög az égen,
nyár sohasem volt,
vagy már elmúlt régen,
és azon a napon,
vele ment a szégyen.
fekete fátyol,
sátor az ég.
ezer szakadáson,
száz gyufa ég.
emlék a nyár.
álmok fivére.
fény csorog aranylón
egy asszony kezére,
jóízű méz,
vajas kenyérre.
áruld el, ki vagy te?
arctalan.
senki fia.
egy hontalan.
elrejt az erdő,
álmot nem talál.
hideg csend,
fagyhalál.
jeges világűr,
lebegés.
tűnő árnyék,
feledés.



















Karácsonyi hóesés







Karácsony szent éjjelén,
A szeretet ünnepén,
Had` mondjam el,
Kérem én,
A szívekben él a fény.
Tűzruháját
Rejti a Nap,
Éjbe fordul
Az alkonyat.
Fekete-fehér pillanat,
Tied a perc,
Elszalad.
Tavasznak arái most a fák,
Hóból szőtt,
Áttetsző,
Tüll-ruhák.
Várakozás,
Érkezés.
Hallgat a csend,
A szó kevés.
Nézz az égre fel!
Szitál a hó,
Égi jel.
Fáradt az arcod,
Nem érdekel.
Mindenkiben kétkedel.
Tegnapok szöknek
A hídon át,
Emlék lebbenti
Fátyolát.
Szeretve szeretni,
Alkalom,
Jégvirág nyílik az ablakon.
Megérint,
Átölel,
Simogat,
Elsuhan,
Felragyog,
Itt marad.
Havazás,
Karácsony,
Pirkadat.




Repül a macska






Nyílik az ajtó,
Szökik a macska.
Nincs itt az apja,
Hogy lecsapja.
Mi kopog megint?
Játszik a macska.
Mi lehet nála?
A szörp kupakja.
Álmában rohan,
Alszik a macska.
Kis mihaszna,
Jár a mancsa.
Bezzeg a gazda,
Simogatja.
Mi ez a nyávogás?
Éhes a macska.
Ha akarja,
Kicsikarja.
Gombolyag gurul,
Játszik a macska.
Romokban a ház,
De nem zavarja.
Tiszta szőr minden.
Vedlik a macska.
Fehér meg tarka,
Az eszemadta.
Nyílik az ajtó,
Rohan a macska,
Hátul a farka,
Jól odacsapja.
Mi ez a hangzavar?
Remek a napja.
Nyílik az ablak,
Röpül a macska.
Kipottyan megint,
De nem zavarja.
Bezzeg a gazda,
Simogatja.
Fotelben, ágyon,
Szundít a macska.
Övé a lakás,
Hát uralja.
Gazdinak nincsen,
Egy perc nyugalma.
Otthona macska
Birodalma.














Ég és Föld között




Vezess a Fénybe,
A sötétből Uram!
Adj nekem erőt,
Hogy megértsem utam.
Hányszor szóltam Hozzád,
Mint Jézus a kereszten,
Istenem, Istenem,
Miért hagytál el engem!
Uram teremtettél.
Születtem, itt vagyok.
Ha elmegyek egyszer,
Mi lesz, mit itt hagyok?
Halk léptekkel óvnak,
Rendelt őrangyalok.
Evilágra jöttem.
Céltalan meghalok?
Ismered az utam,
A kezdetet,
A véget.
Kézen fogsz,
És vezetsz.
Biztos ígéret.
Sár vagyok, és agyag.
Formálódó anyag.
Földi kínom máza,
Lesz gyönyörű váza.
Fájdalmamban nyílik,
Isten Virága.
Uram Tőled kaptam,
Ezt a furcsa táncot.
Élet-keringőt,
Az arcomra ráncot.
Lelkem mégis Hozzád,
Fel a Mennybe köt,
De idelent élek,
Ég és Föld között.
Mi lesz velem Uram,
Ha egyszer majd nem jövök?













Szabadon



Álmoktól ittasan,
Szabadon,
Csüggtem szerelmes szavadon,
Sétáltunk úttalan utakon,
Nem láncolt gúzsba,
Igény, sem hatalom.
Vágytól részegülten,
Élet-szomjasan,
Rád bíztam sorsom.
Életem.
Önmagam.
Azt mondták nehéz lesz,
Az élet kemény.
Az erdőbe
Néha tán` besüt a fény.
Szűrődik lombokon,
Melengetőn,
Legtöbbször árnyékkal ölelkezőn.
Ha kialszik szívemben
Egyszer a bizalom,
Ha földig görnyeszt,
Megtör a hatalom.
Nem!
Ezt nem akarom.
Nem élhetek szabadon,
Ha álmaimat feladom.















Új kenyér




Mondd mit ér,
Ma az új kenyér?

Remény, és jövő,
Végtelen mező.

Búza az áldott,
A nemzeti álmok?

Érezd ma a földet,
Piros-fehér-zöldet,

Mondd mit ér?

Föld és az ég,
Zöld és a kék.

Ez a föld,
A tiéd.

Mondd mit ér?

Ezer év súlya nyom,
Megroskadsz magyar,

Sorsod túl nehéz,
Volt már száz vihar.

Áldd ma Istenünk
A kenyeret, a búzát,

Termését, életét,
Nekünk adta sorsát.

Áldd meg kenyerünket,
Az elhullott a morzsát.

Mondd mit ér?

Aszály sújtja-tépi,
Az aranyló mezőt,

Istenem,
Áldd a szenvedőt!



















Egyszer






Találkozunk.
Majd talán.
Emlékek kopott asztalán,
Sétálunk a végeken,
Akarom, hogy így legyen.
Álom voltál hajdanán,
A szív virágzó hajnalán,
Sejtbe kódolt képzelet,
Vártalak,
Mint végzetet.
És itt leszel.
Majd talán.
Nem bánt majd,
A zord magány,
Álmaimban érkezel,
Elég most,
Hogy létezel.
Egyszer túl a könnyeken,
Átölelsz majd csendesen,
Jössz szerelmes dallamon,
Valahol vársz,
Azt tudom.
Megtalállak.
Majd talán.
Lehet, az élet alkonyán,
Merengünk az éveken,
Akarom, hogy így legyen.










CIPŐFŰZŐ RAP






Figyu` haver,
Ma újat tanulsz,
Ötéves vagy már,
Nem bölcsis manusz,
Nem menő mától
A bojtos mamusz.
Ez a cipőfűző rap,
Elmondom egyszer,
Füledet nyisd ki,
És jól jegyezd fel.
Kelj ki az ágyból,
Eljött a reggel,
Kezd el a napot,
A cipőfűző rappel.
Ez a cipőfűző rap,
Elmondom még egyszer,
Igyekezz haver,
Töltsd fel magad keksszel.
A tépőzáras cipőt
Felejtsd el,
Cipőt kötünk mától
Kishaver.
Lásd be lassan
A pacskerod rémes,
Hiába színes,
Pomponos prémes.
Ez itt a fűző,
Mondd ki bátran,
Lásd be hogy
Nem is logikátlan.
Két vége van.
Ne keress hármat,
Tudom mit érzel,
Ez a tépőzár-bánat.
Ezt a két zsinórt tedd keresztbe,
Alatta húzd át,
Még aznap este.
Ez a cipőfűző rap
Elmondom egyszer,
Füledet nyisd ki,
És jól jegyezd fel.
Egy, két, há` és...
Nyuszifül jobbra,
Nyuszifül balra,
Tedd keresztbe,
Húzd át alatta.
Cipőfűző rap,
Mondd ki bátran,
Kösd be a cipőd,
És élj vidáman.

















Bocsáss meg



Ne haragudj rám
Én kedvesem,
Feledd el a múltat,
Bocsáss meg nekem.

Gondolj a szépre,
Az első nyárra,
Gondolj szerelemre,
És gondolj a vágyra.

Legyen köztünk szent,
A szerelem, a béke.
Mióta szeretlek?
Talán ezer éve.

Álmodban hozzád
Újra eljövök,
Sok hosszú év,
Mi veled összeköt.

Elveszítselek?
Azt nem lehet.
Kezdjük egymással
Újra az életet.
























álmokon innen, álmokon túl












álmokon innen
túl a varázshegyen,
mi lánggal ég,
ott parázs terem.
komor, és szürke,
elhamvadó
cigarettafüst,
hangtalan szó.
álmokon innen
szédült világ,
tűzben álmodott
fantáziák,
elszálló szavak,
füstkarikák.
álmokon innen,
élet-szomjasan
kerestem,
nem találtam
benned
önmagam.
ölel a füst,
alvó parázs,
tűz volt régen,
most elhamvadás.
hamu és füst,
szerelmen túl,
halkul a szív,
lassan csendbe hull.
cigarettavég.
füstöl,és kialszik.
rég volt, de rég.
holnapra hamu lesz,
mi tűz volt,
elég.









Anyák napja hajnalán




Anyák napja hajnalán,
Ébredő nap sugarán,
Kinyílott a tulipán,
Köszöntelek jó anyám.

Kis kezemben virággal,
Az ünneplős ruhámban,
Köszöntelek a napsütötte,
Nyárra váró Világgal.

Anyák napja hajnalán,
Neked szól a csalogány,
Szeretlek én igazán.
Édes, drága anyukám.

Köszönök én neked,
Minden pillanatot,
Minden jó és gyengéd,
Amit tőled kapok.
Bocsáss meg meg kérlek,
Ha néha huncut vagyok.

Te széppé varázsolod
Gyermeki életem,
Meghatottan hallod,
Hamiskás énekem.
Köszönöm lelkemből,
Azt hogy vagy énnekem.

A szíved színarany,
Csakis szép lehet,
Szebbet nem festhet
Szárnyaló képzelet,
Köszönöm anyukám
Neked az Életet.












Mea culpa





Az igazság másképpen van,
Mint hiszem,
A jog nem az én bizniszem.
Igazságom kis sziget,
Otthona a Semminek.

Emberben hittem.
Vállalom.
Az én vétkem,
De fáj nagyon.
Az én az utam,
Járhatom.

Te mindent láttál Istenem,
Jeltelen Gonoszság,
Nemtelen.
Emberre bíztam,
Elengedem.
A jog nem az én fegyverem,
Rád bízom a Törvényt Istenem.

Álljanak színednél mostantól azok,
Kik teremtették az utálatot,
Viszályt és halált,
Mocskot gyalázatot.

Nem győz a Bűn,
Tudom Istenem,
Te látod mindazt,
Ami helytelen,
Tied az Igazság,
Elengedem.

Győzött a Rossz
Megint, megint.
Az élet ismét
Megint, megint.
Talpra állok,
Újra, újra.
Mea culpa, mea culpa.
De nem lépek a másik útra.












Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?









Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!