Bejelentés


Szentkereszti Andrea oldala Honnan fogom tudni, ha elfogy a láthatatlan tintám?









Üzenőfal


Név:

Üzenet:



Szavazás







Szerintem az ilyen emberekről érdemes példát venni megérdemel egy like-ot szerintem!
https://www.facebook.com/trexlererikhivatalos

Természetében a sorsa



Egyszer volt, hol nem volt, a kerek erdő közepén, volt egy erdei iskola.
Sokféle állatkölyök járt oda, mind magán viselve a fajtája természetét. Az ifjú sakál üvöltött, a zerge naphosszat rohangált, bölcs bagolyék fiacskája a könyveket bújta, és a rókaifjonc lopott. A vadnyúl csemetéje félénk volt, minden kis zajra összerezzent és eliszkolt nyomban, ha veszélyt szimatolt. Jó barátok voltak mindannyian, elfogadták egymás hibáit is, mint a barátok általában.
Egy napon a nyulacska egy kiscsirkét kapott játszótársnak. Nagyon örült új kis barátjának, mindenhova magával vitte, még az erdei játszótérre is, ahol szemet vetett rá az ifjonc rókafi, s mivel ez volt a természete, és ezt látta otthon is, ellopta azonmód. A nyulacska kétségbeesetten sírta el az anyukájának, hogy a róka magával vitte a tyúkocskáját. Arra számított, hogy nyúlanyó mérgesen felkeresi rókáékat, és visszaszerzi a kismadarát. De ő csak annyit mondott.
-Nem kell tenned semmit fiam. Majd az idő elrendezi. Meglátod, mindenkinek a természetében benne van a sorsa.
Siratta a nyulacska a tyúkocskáját, és nyúlanyó szavait nem tudta mire vélni, azonban előbb rájött az értelmére, mintsem gondolta volna.

Még alig kezdett el gömbölyödni a hold sarlója, amikor a rókafi újfent tyúkra fente a fogát, és az ember portájára merészkedett, de akkor nagy csattanással megfogta őt egy rókacsapda. Az alkonyi csendet a fájdalmas jajveszékelése verte fel. A sakál rémült üvöltésbe kezdett. A zerge elrohant. Bölcs bagolyék fiacskája jobbnak látta elrepülni. A nyulacska rémülten eliszkolt, de még hátranézett, és látta szorult helyzetében a rókát, amint közelít hozzá az ember. Megértette mire gondolt nyúlanyó különös szavaival. Nem lenne ekkora bajban a rókafi, ha nem sántikálna mindig rosszban. De hát mindenkinek a természetében benne van a sorsa.











A katica farsangja






Ez a mese olyan régen történt, hogy még nem voltak pöttyei a katicabogárnak.

Elmesélem jól figyelj!

Történt egyszer, hogy a kerek erdő szélén farsangot rendeztek az állatok.
Bölcs bagolynak öltözött a szamár, báránynak a farkas, tündérnek a boszorkány.
A Katicabogárka is hírét vette a bálnak, de nem volt semmi ötlete, minek is öltözhetne ő, hiszen nem volt semmi csak őrá jellemző tulajdonsága. Elhatározta hát, hogy egyszerűen csak ő lesz a legszebb a bálban.

De mit is vehetne fel?

Türkizkék, selyem estélyi ruhát álmodott magának, szivárványos tündérszárnyakkal, akár a szitakötőé. Képzeletében lélegzetelállítóan pompázott benne a bálon, minden szempár reá szegeződött, csodálva szépségét.
El is viharzott Rák apóhoz, aki híres szabó volt a kerek erdőben.
Rák apó szívélyesen fogadta a Katicát, de türkizkék selyem, és a szárnyakhoz csillámló zöld szín sajnos nem volt a raktárában. Sajnálkozva tárta szét nagy rákollóit.
A Katicabogárnak szertefoszlottak csodás álmai.

-Micsoda bosszúság!-sóhajtott.

-Ki tudja ezt még!-mondta a bölcs Rák apó és piros selymet terített a Katica elé.
Szép volt a piros selyem is. Katicánk megrendelte hát a piros estélyi ruhát.
Napról-napra jobban megbarátkozott a gondolattal, hiszen piros ruhában majdnem annyira szép lesz, mint az elképzelt türkizkékben.
Eljött a ruhapróba napja.
Izgatottan várta a percet, amikor majd a tükör elé fordul, a habos-selyem báli ruhában, és elsőként megláthatja szépségét.
Rák apó mosolyogva terítette elé művét. A ruha valóban mesés volt. Katicánk a boldogságtól nevetve próbálta magára.
De jaj!

A ruha nem állt neki jól. Olyan volt benne, mint egy piros, gömbölyű ribizli.
-Micsoda bosszúság!-sóhajtott.

-Ki tudja ezt még!-mondta a bölcs Rák apó.

Közeledett a farsangi bál napja, nem volt mit tenni, felhúzta hát Katicánk a piros, selyem ruhát, még ha úgy is festett benne, mint egy pirosan mosolygó ribizliszem.
Elindult benne a bálba.

A kerek erdőben elviharzott mellette egy tündérjelmezbe bújt boszorkány, egy báránynak öltözött farkas, aztán legutoljára a bölcs bagolynak öltözött szamár.
De jaj!

A szamár, csak szamár maradt,még ha bölcsek jelmezét is hordta, és ahogyan mellette eliszkolt, egy sáros pocsolyába csapta patáit, és beborította a Katica gyönyörű, piros selyem ruháját fekete sárpöttyökkel.
-Micsoda bosszúság!-sóhajtott a Katica.

Rák apóra gondolt, ő mit is mondana erre?

-Ki tudja ezt még!

Piros is volt, gömbölyű is, most már fekete pöttyös is.

De mégis ő lett a bálban a legszebb.

-Nézzétek, milyen szép a Katicabogárka!-kiáltott a tündérnek öltözött boszorkány, a báránynak öltözött farkas, és a többi maskarába öltözött erdei állat.
Felálltak, és megtapsolták. Katicánk boldog volt, és Rák apóra gondolt. Valóban nem lehet tudni, mikor fordulnak bosszúságból, jóra a dolgok.
Annyira megszerette új ruháját, a fekete pöttyökkel, hogy még ma is azt viseli.
Azóta piros, dundi, és pöttyös a katicabogár.







Mese a kismacskáról, aki béka akart lenni









 


Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kismacska. Ez a kiscica nagyon szeretett a tóparton fogócskázni a testvérkéivel, de a vizet, mint a macskák általában, sehogyan sem kedvelte.

Tudott úszni ugyan, erre rájött, amikor egyszer a játék hevületében belepottyant a tóba. De nagyon nem szeretett vizes lenni. Csapzott, a testére tapadó és vizes bundácskájú, amit órákig nyalogathatott, fésülgethetett, amire megszáradt. A borzongásról nem is beszélve.
Bezzeg a tóban lakó zöld leveli békák!

Vígan úszkáltak, kuruttyoltak és fejest ugráltak a jéghideg vízbe. Egytől egyig kiváló úszók voltak, és ha a kiscica megkergette őket, óriás békaugrásokkal elmenekültek, és potty!

Nagy csobbanással landoltak a tóban, a biztonságos fedezékben, ahová a pajkos kismacska már nem követhette őket.

Gyakran eszébe jutott, mennyire meglepődnének a békák, ha egyszer csak békává változna, és ő is utánuk vetné magát.
De a hidegre gondolt. Órákon át didereghetne, amire megszárad. Főleg mostanában, nagyon hideg a víz. Vízkereszt és hamvazószerda között, farsangkor elűzik ugyan a fagyot, de még farsang előtt járt az idő, és nem jött el a virágzó tavasz.

De ha el is jött volna, ő akkor sem ugrálna fejest a tóba.

És ekkor a cicának különös ötlete támadt. Farsangkor békának öltözik majd!
Addig is irigységgel vegyes csodálattal nézte az úszkáló kis vízi lényeket.

-Béka szeretnék lenni!-mondta egyszer az anyukájának .

-Nem jó cicának lenni, ha békára vadászom, a tóba ugrik előlem, ha madárra, elrepül, hát repülni sem tudok, pedig az is biztosan fantasztikus érzés lehet.

-Cicának lenni jó dolog.-mondta a macskamama.-Mindennek van jó és rossz oldala is. De te még kismacska vagy, ezt nem tudhatod. Van egy mondás, mindenki a más poklába képzeli a maga paradicsomát. Lehet, hogy nem is annyira jó békának lenni.

-Azért farsangkor békajelmezt öltök, és majd meglátom.-felelte a kismacska konokul.

Így is történt.

A többi cica cowbojnak, tigrisnek, és pókembernek öltözött. Egyedül ő öltött zöld békaszemes sapkát, és zöld palástot. Kicsi volt még, teljesen úgy festett, mint egy igazi levelibéka, a vidám farsangi mulatságon.

Még egy királylánynak öltözött cicalány is megcsókolta viccesen, hátha királyfivá változik.

-Békának lenni valóban nagyszerű dolog.-gondolta a kiscica, egy kis rossz érzéssel.

Tudta, az anyukájának mindig igaza van, és csak a javát akarja, ebből megint nem fog jó dolog kisülni. De most még kellemesnek találta a béka-létet, nevetve táncolt a többi cicával.

Pedig a veszély már leselkedett rá, egy gólya képében.

Fent körözött az égen, és mivel a látása nem volt már a régi, igazi levelibékának nézte a kismacskát.
Nagyra nőtt, finom falatnak, amire már fente a csőrét. Meg is ragadta és a magasba szállt vele. Egyenesen a fészkébe vitte.

A rémült cica most megtapasztalhatta, hogy nem is annyira fantasztikus érzés repülni, és békának lenni sem könnyű feladat.

Hangos nyávogással adta a gólya tudtára, hogy ő tulajdonképpen egy kismacska. Amikor nagy nehezen lemászott a magas kéményen terebélyesedő gólyafészekből, még egy mérges kutya is megkergette, mert idegen udvaron ért földet. De ő, büszkén arra, hogy kismacska, gyorsan felmászott egy fa tetejére, és arra gondolt, a legeslegjobb dolog a világon cicának lenni.

Mert a kutyák nem tudnak fára mászni. És persze a békáknak sincsenek ügyes kis macskakarmocskáik.
Anyukája intő szavaira gondolt. Így járt ő is. Más akart lenni, mint ami. Mennyire igaz a mondás! Mindenki a más poklába képzeli a maga paradicsomát.







 

 

 

 


Egy utazás története






 

A lombok között bujkált a szél. Lágyan cirógatta a faleveleket és finom fodrokat simított a víztükörre. Békés, szinte már unalmasan nyugodt volt a Balaton.
Esteledett. Egy autó tülkölése hallatszott a száz hangon morajló éjszakában. Felgyúltak a késői fények, és valahonnan finom, lírai zene hallatszott.

Marci és Dani a teraszon ültek. Nem volt már semmi tennivalójuk.

Nappal labdáztak az udvaron, futkároztak eleget, délutánra mégsem fáradtak el. Így találta őket a korai szürkület.

-Unatkozom.-mondta Marci és egy pakli kártyát dobott az asztalra.

Dani felemelte a "Fekete Pétert" és osztani kezdte a lapokat. Minden este ezt játszották, nagyokat nevetve, ha a másik kihúzta végre a huncutul mosolygó fekete macskát. De ma ez is unalmas volt. Nagyfiúk voltak már, komoly nyolcévesek, nem kötötte le őket holmi óvodás játék. Néha, nagy titokban már az áhított felnőttkorra gondoltak, hívogatóan kalandos szépségeire, amelyekkel felruházták a nagybetűs jövőt a gyermeki fantáziák.

A túlsó parton ezer lámpástól ragyogott az este. Színesen fénylett a távoli világ. Vágyakozva nézte a két kisfiú az ismeretlen tájat.

-Ott minden más lehet. Nem ilyen unalmas, mint itt. Ott a túlsó parton lehet az ÉLET.

-Menjünk át! Láttam a közelben egy csónakot!-javasolta Dani.

Izgalmas ötletnek tűnt. Ropogtak a lábuk alatt a letört faágak, susogott a nádas. És valóban, ott ringott kikötve egy gazdátlan csónak. A vízpart jól ismert illata, alkonyi madárhangokkal vegyült, amikor elindultak a túlsó partra.

Halkan szelte az evező a sötét hullámokat. Vöröslőre festette a lenyugvó nap a szürkületet. Fenséges látvány volt.
Látták, ahogyan a Napkorong lassan a vízhez ér, szinte hallották a sistergését, ahogyan elnyeli a víz a lenyugvó Napot.

-Mennyire szép!-kiáltotta Dani és csodálattal nézte a mindennapos, ám számára mégis ritka látványt.

Pirosan izzott az ég alja. Feltámadt a szél. A barátságos, szelíd fodrokból, vad és haragos hullámok nőttek. Vihar készült. Nagyot dobott a kis csónakon az éledő szél.

A két kisfiú nagyon megrémült. És Marci nem tudott úszni. Szerencsére hamarosan partot értek. Ijedten és vizesen, ámde boldogan, hogy megúszták a felelőtlen kalandot.

Meglepetten látták, itt a túlsó parton is ugyanolyan a nádas, sőt, az esti álomra készülődő madarak hangjai is ugyanolyanok, mint ahonnan jöttek. Közelről a fények is szakasztott másai voltak a megszokott kandelábereknek. Minden pontosan olyan volt, mint otthon.

-Feleslegesen jöttünk át.-mondta csalódottan Marci.-Nem itt van az ÉLET. Mégis hol lehet?

-Én tudom hol van az ÉLET.-felelte Dani, és eszébe jutott a kalandos vízi út. A nehézségek, a feltámadó vihar, és a csodás naplemente.

-Útközben. -Ha a szívedbe nézel, megtalálod.

Elindultak visszafelé, és a meghitt, esti vacsorára gondoltak.










 


Az első karácsony






 

...A Betlehemi Csillagról fogok mesélni ma neked..





 

 

A Betlehemi Csillagról fogok mesélni ma neked. A csillagról, amelyik az első Karácsony napján utat mutatott a napkeleti bölcseknek. Tél volt, a világűr jeges hidegsége ölelte át az éjszakát. A hatalmas Égbolt fekete volt és végtelen. Milliárdnyi hunyorgó csillag világított rajta, ezüstös ragyogással, és vetekedve a Hold fényével. Némelyik csillagocska csak lüktető, pislákoló fénnyel, haloványan égett, néhány viszont erősen, és fehéren izzón mutatta tekintélyét a határtalan Galaxisban.
Gyönyörű, és csendes volt az este . A Jupiter és a Szaturnusz együtt állt a Halak csillagképben. Erősen fénylett a Királyok Királyának jele, az Ég Urának nevezett Jupiter, és a Szaturnusz, az "Éjszaka Napja". Amikor a legmagasabbra értek az égen, vakítóan felfénylettek. A csillagok titkaihoz értők, ebből az égi jelenségből tudták, hogy jóságos, és igazságos uralkodó születik e világra. Azon az éjjelen a két hatalmas vándorcsillag ritka, és különleges együttállása megsúgta az új élet és a remény érkezésének titkát a napkeleti bölcseknek. Király születik a Földön, a Királyok Királya.
Fenséges, szikrázó,és hideg éjszaka volt. A haloványka, pislákoló fényű csillag, szerényen megbújt a számtalan fennkölt fényű égitest mellett.
-Te leszel a mai napon, a legfényesebben ragyogó csillag. Élni és ragyogni fogsz, örökkön örökké az emberek emlékezetében.Legendák mesélnek majd rólad időtlen időkig, mert te leszel Betlehem Csillaga. Te fogod fényeddel hírül vinni a Megváltó születését.-mondta a Hang. - Indulj hát!
És a kis csillag elindult. Fénycsóvát húzott az égen, akár egy üstökös. Úgy ragyogott, mint még életében sohasem. Látták az emberek, de a három király is, Gáspár, Menyhért, és Boldizsár. Égi jelre vártak, ami megmutatja majd az új Uralkodó születésének helyét. Követték hát a felizzó vándorcsillagot. Jeruzsálemtől a júdeai Betlehemig tartott az út. A csillag, felfénylett az égen Betlehem fölött. És a Fény újjászületésének napján, a téli napforduló éjszakáján, egy csecsemő jött a világra, aki később, amikor felnőtt, megváltója lett az emberiségnek.
A napkeleti bölcsek felnéztek az égre, és elhalványult a Betlehemi Csillag. Teljesítette égi küldetését.
Elcsendesedett minden, amikor a jászolhoz értek. A csillag, útja végeztével még egyszer felizzott, aztán kihunyt. Eddig az égen mindig csak parázsló, és halovány fénnyel égett, nem vette észre soha senki sem. De egyszer felragyogott égi útján, és ő lett a JEL, Karácsony Csillaga. Ragyogva hirdetve a világnak:-Jézus megszületett.
És ekkor megtalálták a három királyok, a Betlehemi jászolt, és benne az újszülöttet.
Gyönyörű szép volt a Betlehemi Csillag. Ő volt a hírnök, a kiválasztott sok ezer csillag közül, aprócska, és mégis varázslatos éji fény Betlehem egén. Éppen úgy ragyogott, mint a díszek a karácsonyfán.







 

 

 

 


Téli varázslat






 

December volt. Csillámló hópelyhek hullottak, beezüstözve az erdőt. Zúzmarába öltöztek a bokrok, és a fák. Fázósan borzolták fel tollaikat a télre itt maradt sárga mellényes cinegék. Éhesen röppentek a hófedte madáretetőbe, hátha találnak benne még kiszórt magot, madárcsemegét. Fújni kezdett az északi szél, felkapta és örvénylő felhőkben hordta a friss, hófehér havat. Mindent betakart a hideg, ám szépséges fehérség, csak itt-ott piroslott fel a fákon a megfagyott fagyöngy.
Télapó begyújtott a kandallóba. A rönkházikó meghitt fényekben úszott, és lassan jóleső melegség töltötte be a kis szobát. Leült pihenni a hintaszékébe és hallgatta, ahogyan pattog a tűz.
-Ideje már készülődni!-dörmögte a bajusza alatt, és kinézett az ablakon. Az ajtó előtt négy gyönyörűséges rénszarvas várta, izgatott toporgással, útra készen. Befogta már őket délután az aranyos fényű szánba, amellyel minden évben Mikulás éjszakáján, a magasban röppent és ajándékokat vitt a világ összes gyermekének.
A piros csomagok már mind-mind készen álltak. Volt bennük aranyra festett dió, csokimikulás, cukorka és játékfigurák, minden, aminek a gyerekek örülnek. Virgács is akadt mellé, a huncutságokért és csínytevésekért. A sok ajándék pakolása mind Télapó segítőire, a fürge, és mókás krampuszokra várt, akik telerakták a nagy és ősöreg puttonyt, és roskadásig a rénszarvasszánt. A száncsengőt, a nagy út előtt, idén is csillogóan fényesre tisztították. De még mindig nem voltak a krampuszok sehol. Télapó reggel óta nem látta őket.
-Ejnye!- mondta.-Itt kellene már lenniük. Sürget az idő.
A Télapó felöltözve, fehér szegélyes piros kabátban, türelmetlenül topogott már az ajtóban, amikor kopogtattak.
-Csakhogy itt vannak!-gondolta megkönnyebbülten, és ajtót nyitott. De nem a krampuszok voltak. Ott állt az ajtóban egy gonosz kis kobold. Komisz tetteiről, jól ismerte már őt a Télapó. Ott termett mindenütt a kis furfangos erdei manó, ahol örömet látott, hogy kedvét szegje a vidám gyerekeknek. Úgy is hívta mindenki a Jégszívű Kobold.
Látta az arcán a Télapó, hogy már megint rosszban sántikál. Kinézett az ablakon és észrevette, hogy jégszoborrá változtatta a rénszarvasokat, és jégcsapok dermesztik mozdíthatatlanná a rénszarvasszánt. Arra gondolt, most már hiába is várja ma estére a krampuszait. Ha találkoztak ők is a kobolddal, fagyott és mozdulatlan szobrai lettek a télnek. A hó börtönében várják az enyhet adó tavaszt és az olvadást. De hol lesz már akkor a Mikulás este! Télapó éjjelén a gyerekek hiába akarják majd kilesni őket. Ilyen még soha nem történt. Nem tud elmenni hozzájuk a Télapó .
A Jégszívű Kobold hangosan felnevetett, és egy maroknyi varázsport szórt a Télapóra. Jeges fuvallat támadt. Érezte, hogy a hideg levegő a csontjáig hatol, és lassan jéggé dermed ő is, ezen a fontos decemberi napon.
Becsapta az ajtót a kobold orra előtt, és a kandalló melegébe húzódott.
Minden varázserejét összeszedve, megidézte a Szeretet Tündérét.
A Tündér látta a rengeteg kedves ajándékot. Mosolygott. A gyerekekre gondolt, ahogyan reggel majd, kipirult arccal és izgatottan bontogatják a piros mikulászacskókat. Télapó mielőtt még jégszoborrá fagyott volna, rábízta a tündérre ezt a fontos munkát. Tudta, mindig segítségül hívhatja, ha nagy szükség támad a Szeretet Tündérét. És most nagy volt a gond. Ki fogja a gyerekekhez eljuttatni az ajándékokat? Nem csalódhatnak a Mikulásban!
A Szeretet Tündére örömmel segített elvégezni ezt a szívének oly` kedves feladatot. Angyalszárnyaival hangtalanul röpült az éjszakában, most nem verte fel a csengettyű hangja a decemberi estét, de az ajándékok időben a kis cipőkbe kerültek. Nem is vette észre senki, hogy abban az évben nem tudott jönni a Télapó. Valaki más csempészte az ablakokba az ajándékot. A Szeretet Tündére.








 


Márton napi történet






 

 

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kisfiú, úgy hívták hogy Marci.
Ez a fiúcska nagyon szeretett bújócskázni, mindig a legagyafúrtabb helyekre rejtőzött el, nem is találták meg soha egykönnyen a pajtásai. Sokszor, a játék végén, feladva a rejtekét, ő bújt elő, nevetve és győztesen.
Az udvar tele volt nagyszerű búvóhelyekkel. Fákkal és bokrokkal, ott volt zeg-zugos titkaival a csűr és a pajta. Mind-mind fel nem fedezett kuckó, egy bújócskázó kisgyerek számára.
Egyszer aztán a baromfiólban bújt el. Arcán huncut kis mosollyal, hallgatta az őt keresgélő társait. Összekucorodott, amikor egy csapat liba tért vissza az óljába, és riadt gágogással jelezték, betolakodó van közöttük.
Marci megpróbálta csitítgatni őket, a szájához emelt ujjal pisszegett, de annál hangosabban gágogtak az oktalan jószágok. Követve a hangzavart, hamarosan meg is találták őt a gyerekek. Marci mérges volt a libákra, zajos riadalmukra, mert elrontották a játékát. Oda volt a megszokott győzelem.
Ősz volt már, november eleje, és korán leszállt az est. A kisfiú rosszkedvű volt a vacsoránál. Amikor lefeküdt, még akkor is a bújócska járt a fejében. Mérges volt az árulkodó libaseregre. Győzelemre számított, és lám, őt találták meg legelsőnek. Mellébújt az anyukája. Betakargatta,megpuszilgatta morcos kis arcát. Marci elmesélte neki az árulkodó libák esetét. Ezer csillag ragyogott az égen, és a sárga fényű telihold bekacsintott az ablakon. Az anyukája megsimogatta Marci buksi kis fejét és rámosolygott.
-Most én is elmesélek neked egy történetet. Szent Márton legendáját, Elmondom, miként árulták el őt a libák. Jól figyelj rám, mert minden szava színigaz.
Marci tágra nyílt szemekkel hallgatta a mesét. A szoba csendjébe belopódzott a tűz duruzsolása, a parázs halk pattogása, és érezte anyja ölelését. Magába szívta az éjszaka ezer meghitt hangulatát.
-Hol volt, hol nem volt, élt egyszer, nagyon régen egy vitéz, Márton volt a neve. Apja kívánságára a római császár katonája lett. Francia honban sok győztes csatát megjárt, de a szíve csak egyre szomorúbb lett. Látta a harcmezőt, és látta a háborúzó embereket. Különösen hideg tél volt abban az esztendőben. Nagy pelyhekben hullott a hó, számtalan csillogó kristállyal virágzott az ablakokban a jégvirág. Mintha a szívek hidegségét sugározta volna a tél.
Jeges szélvihar kapta fel a tiszta havat, és Márton vitéz arcába szórta. Ő összehúzta magán a kabátját, de a hideg így is a csontjáig hatolt.
Így érkezett Amiensbe, a város kapujába. Itt megállt, megigazgatta magán köpönyegét, de hiába, nagyon hideg volt. Megitatta megfáradt lovát, és tovább indult a zord időben. Még mindig havazott, amikor elébe került egy félmeztelen koldus. Éhes volt és fázott. Márton, a száz csatát megjárt hős vitéz szíve összeszorult ennyi nyomorúság láttán. Kardjával kettévágta kabátját, és a felét a koldusnak nyújtotta. Abban a percben melegség járta át a szívét. Az emberség és a szeretet melege. Amikor csatákban járt, a győzelem mámora soha nem volt ennyire édes.
Aznap éjjel különös álmot látott. A hóviharban újra szembejött vele a félmeztelen koldus, fény lengte körül, és amikor nekiadta kettéhasított kabátját, megállt a havazás. Isten hangját hallotta, és olvadni kezdett a hó. Megszűnt a hidegség.
Az álom hatására Márton soha többé nem ment ki a csatatérre, és a jó cselekedeteknek szentelte az életét. Jótetteinek hamarosan híre ment, mindenki szerette, és püspökké akarták szentelni. De az igazi nemes tett nem vár hálát. Így Márton sem kért hírnevet és jutalmat cserébe. Elég volt neki az a mosoly, és szeretett, amit a rászoruló emberektől kapott.
Egy napon a keresésére indultak páran. Márton úgy érezte, hogy nem méltó a püspöki címre. Jó szándéka és segíteni akarása, hitte, hogy nem egy szent munkálkodása, hanem csupán emberi cselekedet. Szerénységében elrejtőzött az őt keresgélő atyafiak elől. Éppen egy libaólban bújt el, ahol úgy gondolta, hogy sohasem találnak rá. De a libák hangos gágogása elárulta rejtekhelyét, és hamarosan megtalálták.
Még azon a napon püspökké avatták. Emlékét megőrizte sok-sok nemzedék. Soha nem felejtették el őt, Mártont, a megtért vitézt, aki megjárt már száz csatát, ismerte a háború kegyetlenségét, és tudta jól, nem a győzelem ad igazi örömet, hanem az emberi jó cselekedet.
Azóta is minden évben, Márton napján megemlékezik róla a nép,tiszteletére megkóstolva a sült libát, jelképezve azt a napot,amikor hangos gágogásukkal elárulták az embereknek, hol rejtőzik Márton, a jó vitéz.
Szárnyaló vadludakon érkezett az álom. Fények táncoltak az éjszakában, és Marci lehunyta a szemeit. Már aludt, de érezte, ahogyan átöleli valami különös melegség. A szeretet melege.







 

 

 


A tyúkocska kincse






 


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy aranysárga tyúkocska. Kiscsibe volt, olyan kis sárga, pelyhes, nem növesztett még fehér tollakat, mint az anyukája.
A ház mellett éldegélt, a baromfiudvarban, és az egész napot kapirgálással töltötte el, apró kavicsokat keresgélve a kertben. Begyecskéjébe fürgén felcsipegette a parányi köveket. a kukoricaszemek közé. Finom csemege volt, mindig szívesen szemezgetett belőlük.
De a szemétdombra kapirgálni sohasem merészkedett. Nehogy megzavarja a színes tollú kakast, aki hangos kukorékolással zavarta el a sötét, és félelmetes éjszakát, és sokszor csillogó kacatokra lelt. Ha talált valamit a kis kakas, amit értékesnek vélt, diadalmas kukorékolással adta tudtára a baromfiudvar lakóinak, mennyire szerencsés is ő.
Gyakran megirigyelte tyúkocskánk a temérdek felesleges holmit, amiket a kakaska a tyúkólban rejtett el. Úgy hitte, ez a sok kincs az igazi boldogság. Volt ott fényes kupak, műanyag gyöngysor, de volt közte ólomkatona is. Igaz letört karral, és megkopottan, de jól látszottak rajta a szebb napok, amikor még egy kisgyermek játékszere volt. A sok-sok feleslegessé vált lom, kupak, régi, aranyszínű cipzár, üres konzervdoboz, fémesen csillogó, gyűrött szaloncukorpapír, szemet gyönyörködtető kavalkádja, halmokban állt már a kis kakas portáján. Megannyi irigyelt kincs egy kiscsirke számára.
De a mi tyúkocskánk csak a baromfiudvaron kapirgált. Ott is volt apró kavics, kiszórt kukorica, és zöldellő tyúkhúr bőven. Minden, amire csak szüksége volt. De csillogó kincset egyszer sem talált. Így telt el az egész napja.
Amikor már tele volt a begye, sétálni indult. Néha szaladgált is, tollait gyengéden borzolta a szél, és megcsodálta a vörös napfelkeltét. Nem is gondolt arra, mennyire gondtalan az élete.
Volt a csűrben egy fészekalja kismacska, kicsik és simulósak, minden nap felkereste őket egy kis dorombolásért. Mindegyik kiscica a barátja volt.
Ismerte jól a környéket, tudta melyik nagy kő rejt maga alatt gilisztát, merre lakik a nagy zöld levelibéka, akit ha meglátott néha, nagy, és ijedt szemekkel, pislogva nézett rá.
Szerette a baromfiudvart, minden lakójával együtt, a kerekeskutat, a zsúpfedeles csűrt, a zajokat, de még a libák hangos gágogását, a kecskék mekegését, a kacsák hápogását is. Mindig ez volt az otthona. Itt született.
Aztán egy napon ő is kincset talált. Egy rézgombot. Ha közelről jól megnézte, volt rajta egy virág. Gyönyörűséges volt. Lám, már neki, a kis tyúkocskának is van már tulajdona.
Abban a fészekben rejtette el, ahol kikelt a tojásból. Gyakran kapta azon magát kapirgálás közben, hogy eszébe jutott a gombocska, és hazaszaladt megcsodálni aranyszínű, varázslatos szépségét. A fény felé billentette, hogy jól láthassa dombornyomott mintázatát, a kis virágot, és már észre sem vette, mennyire színpompásak a baromfiudvaron az őszirózsák.
Ha sétálni indult, az jutott eszébe, nehogy valaki észrevegye rejtekhelyét, és magával vigye az aranyszínű gombocskát. Megtöltötte a szívét az aggodalom. Már nem látogatta meg barátait, elfelejtette a kiscicákat, csak a rézgombra gondolt.
Aztán egy napon belehasított ismét a rossz érzés, amely mostanában a fogságában tartotta. Sietve szaladt a fészkéhez, de hiába keresgélt, nem volt meg a gombocska sehol.
Keserves sírásra fakadt. Ekkor a zokogás hangjára előbújtak régi barátai, a cicuskák. Vigasztalón hozzásimultak, hozzáérintették hideg orrocskájukat, mint amikor a tyúkocska még meglátogatta őket. Egy ismerős, jó érzés költözött a szívébe, ami többet ért bármiféle kincsnél. A baráti szeretet érzése.
Akkor megértette, az igazi értéket nem veheti el tőle senki, mindig vele van, és örökkön, örökké csak az övé marad. És ezt a kincset úgy hívják hogy: barátság.







 

 

 


A kiskacsa álma







 


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy félénk, sárga-pihés kiskacsa. Nagyon kicsi volt még, alig bújt ki a tojásból és mindenhová követte az anyukáját. A tó partjára is, de soha nem ment be a vízbe. Nézte, ahogyan úszik az anyukája, és a testvérkéi az aranyszínű napsütésben. Ahogyan hullámzó fodrokat vet a víz, evező lábacskájuk nyomán.De a vízbe nem merészkedett sohasem. Víziszonya volt.
Képzeletében a víz alatt egy láthatatlan szörnyeteg élt, aki lerántja magával a feneketlen mélységbe.
-Bízzál magadban!-mondta az anyukája. -Minden kiskacsa jó úszó. Láthatod, a testvérkéid is vígan lubickolnak.
Állt a kiskacsa a tó partján. Biztonságos helynek látszott, simogatta a szellő a tavat, lágyan ringatózott a sás és a nád. Kék volt a víz és békés.
-Bízzál magadban fiam!- visszhangzott a fülében anyukája hangja.
Odatopogott a tó széléhez. Bele is mártotta a lábacskáját. Látta a tükörképét. De a víz mélyét nem láthatta. Félt.
Éjszaka különös álma volt.
Sötétség ereszkedett a tájra. A tavon vadkacsaraj úszott, zajos hápogással verve fel az éjszaka csendjét. Ő, messze lemaradva úszott. A tó vize sötét volt és zavaros. Háborgott a víz, és nagy hullámokat vetett, amikor hátra nézett. Akkor felbukkant a vízi szörny.
-Kérlek, ne bánts, a víz mélyére fogsz húzni engem?- kérdezte, félelmében reszketve a kiskacsa.
-Minden úgy fog történni, ahogyan te akarod. Én a te álmod vagyok.-mondta a szörnyeteg.
-Bízzál magadban fiam. Minden kacsa jó úszó.- gondolt anyukája szavára a kiskacsa, és úszni kezdett. Gyorsan és ügyesen érte el a partot. Hátra sem nézett, követi-e a szörny, hiszen arra gondolt erősen, nem lakik a víz mélyén senki fia, aki árthatna neki. Álmában szerencsésen a partra ért. Felébredt.
Másnap a vízbe merészkedett.
-Bízzál magadban fiam!-mosolygott az anyukája. Attól kezdve együtt úszott a kacsaraj, köztük volt a kiskacsánk is, mert már tudta, viziszörnyek nem léteznek, csak a félelem teremti őket.







 

 

 

 

 


Karácsonyi történet







 

Hol volt, hol nem, volt egyszer egy hópehely. Nagyon szép volt, akár egy hófehér csillag, ágacskáin apró, csillámos kristályokkal, amelyek megtörték, és szivárványos ragyogássá varázsolták a téli napsütést. Lassan szállt le az égből, a puha hófelhőből, amelyben azon gondolkodott, ha földre száll, kit is ajándékozhatna meg szépségével.
Sűrű havazás kezdődött, hiszen december volt, közeledett a Karácsony. És akkor meglátta azt a csodaszép fenyőt!
A sok-sok szerencsés hópihe mellett, ő is a fenyőre hullott, hófehér kucsmát kerítve rá, hogy a többi hópehellyel együtt, melegítsék őt egészen tavaszig, amikor megszólalnak majd az első madarak, kibújik a földből az első fürge hóvirág. Amikor majd vízcseppé varázsolja őket a Tavasz.
De addig még sok idő volt.
A fenyőfa legtetején ült, és szerelmesen várta azt a pillanatot, amikor a fenyő észreveszi különleges szépségét.

Csend volt az erdőben. Fehér volt a táj. A bokrok didergősen, de ragyogva hordták, akár hófehér estélyiruhát, a hajnali zúzmarát. A hópehely lélegzetvisszafojtva várt.
De a sok hópehely között a fenyőfa nem vette észre.
Aztán összetört a reggeli csend. Favágók jöttek.
Láncfűrész zajától lett hangos az erdő. Fájdalmas, tompa reccsenéssel dőltek ki a fenyőfák. De a hópehely nem adta könnyen magát. A kidőlt fenyőbe kapaszkodott, szorosan rátapadt, amikor lerázták róla a havat, ő ott maradt, követve a fenyőt ismeretlen útjára, amely először egy rázkódó teherautó volt, aztán a piac.

Aztán egy napon megvásárolták a fenyőt. A hópehely úgy érezte, mostantól majd minden jóra fordul, és eljön a nagy perc, amikor a fenyőfa észreveszi őt. Megcsodálja különleges kristályait, és örül az égből hullott varázslatos ajándéknak.
De nem vette észre senki, bármilyen szép is volt, olyan aprócska, múlandó dísz, hogy félő volt, előbb éri el az olvadás.
Mindenki a fenyőt csodálta, aki megdicsőülten állt, most már a nappal közepén, percről percre díszesebben. Ágain csillogott a sok színes szaloncukor, üvegjégcsap, és számtalan gyönyörűséges üveggömb.

Lassan besötétedett. Eljött a Szenteste. Halk, karácsonyi zene szólt, amikor felkapcsolták azt a csodálatos égősort, amelynek sejtelmes színei visszatükröződtek az üvegdíszeken.
Anyu csilingelt, apró rézcsengettyűvel és azt mondta: Megjött a Jézuska!
Ebben a varázslatos pillanatban, mielőtt a kandalló melegétől felolvadtak volna különleges kristályai, a fenyőfa meglátta a hópelyhet.
A leggyönyörűbb fenyődíszt, amit valaha látott. A fények szivárványos ragyogássá varázsolták különleges kristályait, egyetlen pillanatra felfénylett, akár a hullócsillag, majd színesen csillogó vízcseppé változott.
A fenyőfa nézte boldogan, tudta, ez az ő karácsonyi ajándéka, egy villanásnyi emlék az erdőből.
A csengettyűszót hallva, két izgatott, kipirult arcú gyermek rohant a nappaliba.
Ámultak a fenyőfa szépségén, a temérdek ajándékon. Anya és apa meghatottan állt. A szoba megtelt boldogsággal.
Az egykori hópelyhecskénk ekkorra pára lett akkor, és kirepült a nyitott ablakon keresztül, fel az égbe, újra kikristályosodni, és közben arra gondolt, mennyire csodálatos embernek lenni, és mennyire csodálatos érzés, az igazi szeretet.







 

 

 

A Télapó sapkája






 

Eljött végre a december.

Nagy pelyhekben hullott a hó, és reggelre beborította az erdei tájat. Hókucsmát húztak a fenyők, fehér-lenge hófátyolt kaptak a fák, bokrok.
Télapó izgatottan készülődött.
A gyerekek leveleit már mind elolvasta, ismerte jól a kívánságokat, már csak az ajándékokat tette dobozokba és csomagolta színes papírokba.
A sok-sok ajándék már mind-mind készen állt.
Mosolygott a Télapó, már csak a piros kabátját készítette elő. A fehér, hóra emlékeztető szegélyét átkefélte, hogy jól mutasson holnap a rénszarvasszánon, ha valaki felnéz az égre, mert meghallja a csengettyűk csilingelését.
Tudta jól, a gyerekek nem láthatják, mert mindig csak éjszaka járt, és akkor alszik már minden gyerek.
De a felnőttek is őrzik még a gyermekkori álmot, a fehér szakállú Télapóról, a piros, fehér szegélyes kabátkáról, na és a télapósapkáról.
Valóban, a sapka!
Hiába nyúlt a Télapó a legfelső polcra, ahol tartotta mindig a sapkáját, de az nem volt sehol.
Izgatott keresgélésbe kezdett, hiszen, miként is indulhatna útnak, becsempészni az ablakba készített harisnyákba, kis csizmákba az ajándékot?
Hogyan is indulhatna el a Télapó sapka nélkül?
Egész éjjel keresgélt, keresgéltek vele a krampuszok, nem is festették aranyszínűre a sok virgácsot, amit a huncut és szófogadatlan gyerekeknek szántak, de a sapka nem volt sehol.
Már későre járt, amikor nagy bánatosan feladta Télapó a keresgélést.
Szomorúan álomra szenderült, és még nem tudta, hogyan indul másnap éjjel hosszú útjára.
Ahogy álomra hajtotta a fejét, csillámló por kezdett kavarogni a szobában.
Télapó csizmája felé örvénylett, szivárványos fény ragyogott fel, egyetlen percig tündökölt a karácsonyi varázslat, aztán eltűnt.
Egy aprócska csomag jelent meg Télapó csizmájában, színes csomagolópapírban, csillámló szalaggal átkötve.
Hajnalban kelt a Télapó.
Barátságos-vígan lobogott a kandallóban a tűz.
Gondterhelten megsimogatta hófehér szakállát, kinézett az ablakon és látta, odakint nagy pelyhekben hullik a hó.
És ekkor tekintete a csizmájára tévedt. A szárán kikukucskált a fénylő, színes szalag.

-Ejnye...-lépett csodálkozva közelebb.
Érdeklődve bontogatta a kis csomagot.
Egy új Télapó-sapka volt benne. Piros, fehér szőrmeszegéllyel, sokkal, de sokkal szebb, mint a régi volt.
A fejére próbálta.
Igen, így az igazi Télapó. Elmorzsolt egy meghatott könnycseppet a szeme sarkában. Tudta, karácsonyi varázslat nélkül, idén nem jött volna el a Télapó.
Másnap, amikor átsuhant az éjszakán a rénszarvasszán, és minden kis csizma ajándékkal, édességgel telt meg, egyetlen gyermek sem hiányolta az aranyszínű virgácsokat.
Pedig azok azért nem voltak ott, mert nem festették meg aranyszínűre a krampuszok, a Télapó sapkáját keresve.







 

A húsvéti nyulacska






 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyulacska. Szép fehér volt, mint az anyukája és a testvérei, hosszú fülekkel és rövid farkincával. A szeme piros volt, mint a fehér nyusziknak általában.

Valamiben mégis különbözött. Húsvéti nyulacska akart lenni. Élénkzöld, fűből font fészekről álmodott, ott a nyúlketrecben ahol született.
-Húsvéti nyúl leszek, hímes tojásokkal és nagyon örülni fognak nekem a gyerekek!-mondta.

-Ejnye!-csóválta a fejét a tyúkocska.-A tojást én tojom minden nap.

-Kotkot, kotkot, kotkodács, minden napra egy tojás!

A nyulacska azonban nem hallgatott rá. Csak nem fog egy nyúlketrecben élni, mint a testvérei?
Egy napon a gazda kosárba rakta őket, a nyulacskát és a testvéreit.
A mi nyulacskánk reménykedett, mert tavasz volt, rügyeztek a fák.
Közeledett a Húsvét
Meg is vették húsvéti nyúlnak. Talán, mert úgy ágaskodott.
-Ez aranyos!-mondta az asszony és magával vitte boldogan.

Eljött végre az ünnep.
Nyulacskánk először akkor csalódott, amikor a szép hímes tojásokat csak úgy mellérakták a fészekben.
A tyúkocskára gondolt. Tényleg nem a nyúl tojja a tojásokat? De hogyan lesz ilyen díszes? Sohasem látta, hogy a tyúkocska ilyen díszes tojásokat tojt volna!

-Festettem még egy szépet!-mondta a gazdaasszony és nyulacskánk mellé tette a fészekbe.
Hát nem a nyuszi tojja, az ember festi a hímes tojásokat?
De azért szép is volt, amikor egy kislány annyira örült neki! Simogatta, és a kisnyúl arra gondolt, mégiscsak érdemes húsvéti nyulacskának lenni.
Aztán elmúlt a Húsvét.
Nyulacskánk ott csücsült magányosan egy régi kalitkában. A nyúlketrecre gondolt.
A testvéreire, a játékos vidám életre.

-Milyen szomorú ez a nyuszi!-mondta a kislány.

-Nem nyúlnak való élet ez.-mondta az anyukája.
Kosárba tették és visszavitték falura a testvéreihez.

A nyulacska boldog volt. Nem akart többé húsvéti nyuszi lenni. Tudta, többet nem adja oda az álmaiért az egész életét. Mert az álmok, ha valóra válnak, már nem álmok többé.







 

Mi a szösz?






 

Először egy madár hátán utazott. Puha kis fehér pihe volt, a madárka észre sem vette.
Aztán amikor tollászkodott a csőrébe akadt.
-Hát ez meg mi a szösz?
A fehér kis pihén, akár egy kis ejtőernyős, egy magocska ült.
Lassan, libegve szállt a földre és ott hamar kihajtott.
Már az elején látszott rajta, hogy egyszerű kis növény válik majd belőle, és nem holmi nemes rózsa.
Rikító sárga kis virágokat hozott.
Mókuska letépett egyet. Tejnedvet izzadt a virág üreges szára.
-Hát ez meg mi a szösz?- el is dobta rögtön, de Nyulacska felvette.
Lecsippentette a virág fejét és az üreges szárból karikákat formált. Aztán belefűzött egy másikat, most már olyanok voltak, mint az egymásba kapaszkodó láncszemek.
Hosszú láncot fűzött, a nyakába akasztotta és büszkén feszített benne a vacsoránál. Egy lánc virágszárakból?
Anyukája rácsodálkozott.
-Hát ez meg mi a szösz?
Már csak egyetlen sárga virág árválkodott a tikkasztó napsütésben. Egyik reggelre bóbitaszerű, pihés kis boglyát növesztett a fején. Gömbölyű volt és sisakszerű, előnytelen új frizura.
Meglátta magát egy pocsolyában.
-Hát ez meg mi a szösz?
De már futott is felé a tréfás kedvű szellő, és elfújta az új parókáját.
Ott állt kopaszon, és nagyon-nagyon mérgesen.
A sok-sok pihe meg, mint megannyi ejtőernyő csak repült a szélben.
Az egyik éppen Kutyuska orrára szállt, jól megcsiklandozta. Kutyuska nagyot tüsszentett.
-Hát ez meg mi a szösz?
Tényleg, szerinted, vajon mi a szösz?







 

A magocska története






 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép dundi magocska.
Azt hitte, ha felnő, egy szép, gyönyörűséges virág nyílik belőle, amelyen ámulva megpihennek majd a színes pillangók és felsóhajtanak:
-Ó, de szépséges virág, bárcsak mi is ilyen színpompásak lehetnénk!
Alig várta az enyhet adó tavaszt, amikor elolvad az első hó és végre elvetik.
És eljött a várva várt tavasz.
Jólesően melengette a földet a Napocska és vígan csiripeltek az első madarak.
A magocska földre hullott. Csírázni kezdett, várta, hogy kihajtson.
Gyökeret eresztett, hogy jó erősen belekapaszkodhasson a talajba.
Először két félénk kis sziklevelecske kukucskált ki a napvilágra.
A magocska körülnézett.
Látta a Napot, amely jól esően melengette, a felhőket, amelyek esőt sejtettek, és a fákat, ahogyan rügyeztek.
Izgatottan várta a virágzását.
Nyújtózkodni kezdett az ég felé, a Napocska megsimogatta és nőtt-nőtt, olyan magasra, mintha viszonozni akarná a simogatást. Leveleket hozott és apró, zöld, mindenbe belekapaszkodó kis indákat.
-Ejnye, hát bajuszom nőtt!-bosszankodott, mert eddig azt hitte, hogy lány, egy karcsú és gyönyörűséges virágszál.
És eljött a virágzás.
Apró, rózsaszínű virágokat hozott, szerényeket, olyanok voltak, mint egy félénk kis pillangó.
Kicsit csalódott volt.
Aztán nem sokára a virágból kinőtt egy zöld kis hüvely, benne megannyi apró magkezdemény.
Egy huncut kis felhő nyakon öntötte és hamarosan épp olyan dundi magocskák nőttek a kis zöld hüvelyekben, mint amilyen az egykori magocskánk volt.
Ekkor a gazdaasszony kis kosárkával kiment a konyhakertbe, és leszedte a termést. Nem törődve a mi magocskánk színes álmaival, szedett pár szál sárgarépát, petrezselymet, és főzött egy jó nagy fazék bablevest.








A cicuska farkincája






 

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hófehér cicuska. Aranyos kis cicus volt, mondta is neki mindenki. Hízelkedős, bokához simulós kedves természetű.
Egyetlen nagy hibája volt, nagyon szeretett aludni. Ilyenkor összegömbölyödött, mint a cicák általában és finom falatokról álmodott.
Történt egyszer, hogy a cicuskának igen hosszúra kerekedett az álma. Amikor felébredt, rémülten vette észre, hogy valaki, amíg aludt ellopta a szép, fehér farkincáját.
Keserves sírásra fakadt, de a szép fehér farkincája attól még nem lett meg.
Óvatosan odamerészkedett a félős kisegér.
-Miért sírsz, kiscica? Gyere inkább fogócskázni!
-Miau, miau, hogyan is mehetnék? Nézd, nincsen meg a szép, fehér farkincám!
-Miért nem kérsz egyet a Jó tündértől?- mondta a kisegér és gyorsan elinalt, mielőtt még a cicuska meggondolná magát és megenné reggelire.
-Kedves Jó tündér, adj nekem egy másik farkincát!-sóhajtotta a cicuska, de a Jó tündér nem volt sehol.
Álomba sírta magát a cicuska. Aznap éjjel különös álma volt. Megjelent a Jó tündér, egy furcsa fogashoz tessékelte, de sajnos csak cirmos cicáknak való cicafarkincák sorakoztak ott.
Cicuskánk tudta, nem illene a fehér farkinca helyére egy cirmos, mégis választott.
Mégse járhat farkinca nélkül?
És csodák csodájára, reggel, amikor felébredt, egy cirmos farkinca volt a régi helyén! Ezt is tudta csóválni, csapkodni, ha mérges volt, magasra emelni, ha simogatták, egyensúlyozni is kiváló volt, így hát a cicuska hamar megszokta. Azóta sok-sok fehér cicát láttam cirmos farokkal, amióta hallottam ezt a történetet. Te is?









A kakukkfióka






 

Hol volt, hol nem, a faluvégi kerek erdőben éldegélt egy kakukkmadár.
Ott élt a rigó is .
Szorgalmasan építgette fészkét, apró gallacskákból és amikor készen lett, puha pihékkel bélelte, hogy kényelmes vackot nyújtson fiókáinak.
Három, pöttyös madártojásból várta érkezésüket, naphosszat azokon üldögélt, melengette őket, hogy egy napon majd megrepedezzenek és kikukucskáljanak a kis madárkák.
Nem úgy a kakukk.
Amikor látta, hogy anyjuk nélkül maradt a fészek, gyorsan, alattomban odacsempészte negyediknek a tojását.
A kakukkmadár már csak ilyen. Ez a természete.
Amikor visszatért a rigó, mivel nem tudott négyig számolni, gyanútlanul a tojáskákra ült. Melengette őket, amíg egy szép napon halk kopácsolást hallott az egyik tojáskából.
Kikelt az első fióka.
Már akkorára nőtt, hogy kirepesztette a tojáshéjat..
Aztán sorra mind kikeltek a kismadarak.
No az egyik sehogyan se hasonlított a többire.
Túlságosan nagy, túlságosan kövér volt.
De a rigómama, jó anya volt.
Etetgette őket, mind a négyet egyforma szeretettel.
Egy napon a kakukkfióka mocorogni kezdett. Sorra kipotyogtak a kis rigók a fészekből.
Sírt a rigó mama de felnevelte egy szem megmaradt fiát.
Amikor kirepült a kis gézengúz a fészekből, talán köszönetféleképpen még visszakiabált:
-Kakukk!
Nem járt volna így a rigómama, ha tud négyig számolni. Igaz?
A számolás nagyon fontos dolog.








A csúfolkodó pillangó






 

 

Egyszer volt egy csodaszép pillangó. Hímes volt a szárnya, olyan volt, mint egy színes virág. Sokszor nézegette magát a pocsolyában, illegett-billegett, csodálta önmagát, milyen szép műve ő a természetnek.
Egy napon meglátott egy csúf, zöld kis hernyót.
-Hogyan lehetsz te ennyire csúf? Rossz lehet neked látni a pocsolyában a tükörképedet! Nézd csak meg, én milyen szép vagyok, mennyire különb nálad, jó kedvében alkotott engem a természet.
Látta a kis hernyó, hogy valóban csúnyácska. Szomorúan nézte a pillangó színes szárnyait.
-Bárcsak én is ilyen szép lehetnék!-sóhajtott és a büszkén billegő pillangóra nézett.
Az erdőben ekkortájt hirdettek a Tündérek szépségversenyt.
Indult rajta sok szép virág, de indult rajta kérkedő pillangónk is.
A hernyócska, ennyi szépség láttán elcsodálkozva egy faodúba bújt.
Itt nem látta meg senki, csendben álomba sírta magát. Reggelre bebábozódott.
Így nem látta meg senki, hogy egykor csúnyácska, zöld kis hernyó volt.
Hallotta a tündérek csodálattal teli sóhajtozását, mennyire szép is a pillangó.
-De csak nem fogok elbujdokolni?-gondolta a hernyócska és kibújt a bábból.
Elment ő is a szépségversenyre.
Igaz ő csak a háttérben állt, mégis minden szem reá szegeződött.
-Valóban ennyire csúf lennék?-gondolta az egykori hernyócska, mert nem látta még aznap önmagát.
Egy gyönyörűséges pillangóként kelt ki a bábból.
-A győztes te vagy szép pillangó!-mondta neki az egyik tündér. És a csúfolkodó pillangónk megpukkadt mérgében.
Nem pukkadt volna meg a csúfolkodó pillangócska, ha nem feledte el volna, honnan jött, ő is csúf hernyócska volt egykoron.







 

A pénzéhes kiskutya






 

Hol volt , hol nem volt, volt egyszer egy kiskutya, aki nagyon szeretett pénzt gyűjteni. Nem is tehetett volna mást, hiszen egy kutyaház formájú perselyben lakott, piros nyelvecskéje kiöltve várta a zsebpénzt, amely nagy koppanással ért mindig a persely fenekére.
Sok-sok pénz volt már a házikóban, a kutyuska eltervezte, mire költ, ha gazdag lesz.
A pénz meg csak gyűlt, gyűlt, egy kicsit már kényelmetlen volt a házikóban élni.
De a kutyuska vágyott a gazdagságra. Nem zavarta, hogy kevés a hely a házikóban, naphosszat a pénzt számolgatta.
Egy napon, már annyira szűkösen volt, hogy ki kellett dobnia a házikóból a puha ágyacskáját.
Nem gondolkodott ezen a kutyuska, örült, ha kidobja az ágyikóját, több hely marad a pénznek, gyűjtheti, halmozhatja tovább.
Néhány nap múlva megint elfogyott a hely.
Pedig hiányzott az ágyacskája nagyon, kényelmetlenül aludt, és fáradtan ébredt.
Mégis körülnézett, mit dobhatna még ki a házacskájából, hogy legyen helye a pénznek.
Nem volt sok minden a házikóban.
Valamennyi felhalmozott eleség, egy kis csont, egy vizes tálka.
Kidobta hát ezt is.
Másnapra már nagyon éhes, szomjas, és kialvatlan volt a kutyuska.
Hiába hallotta a pénzérmék vidám koppanását, csörömpölését, már nem vigasztalta.
Rájött, a pénz nem minden, és önmagában, mint a kavics semmit sem ér.








A hímes tojás meséje






 

 

Tavaszodott. A fagyos erdőben titokban rügyeztek a fák. A hajnali napsugár megsimogatta a zúzmarától csillámló ágakat, és kidugta fejét az első hóvirág.

-Ébredjetek!- dalolta a Napsugár, és meghallották ezt az ibolyák,és a nárciszhagymák a földben.

Csillámport szórt Tavasztündér a tájra. Ragyogtak a fák az első napsütésben, és féltőn az ég felé emelték rügyeiket.

Ekkor lövés dörrent, és földre hullott a szárnyaszegett madár.

Az előbb még együtt repült a napsugárral, szelte a kék eget, és Tavasztündérrel együtt énekelte a kikelet dalát.

A lövés utáni csendben mozgolódni kezdett az erdő.

A kismadár, megsebzett szárnnyal csak feküdt a sárban. A farkas látta leesni a könnyű zsákmányt.

A madárka reszkető szívvel menekülni próbált, de sebzett szárnnyal csak futni tudott.

Látta ezt Tavasztündér, és a szíve megsajdult. Egy marékkal a kismadárra szórt a varázsporból.

És láss csodát!

A kismadár azon nyomban nyúllá változott. Most már fürgén eliszkolt az éhes farkas elől. El a sűrű erdőbe, el Tavasztündér szeme elől.

Eljött a második nap.

A kismadár azt hitte, talán csak álmodott, amikor nyulacskává változott.

De nem.

Hosszú, tapsi fülű, nagy ártatlan, piros szemű és rövid farkincájú nyulacska volt.

Megnézte magát egy pocsolya vizében, illegett-billegett és elégedett volt új külsejével. Beesteledett.

Nyulacskánk álmos volt, hiszen egész nap száguldozott, élvezve új képességét, hogy ő most a leggyorsabb állat az erdőben.

Hamar elszenderedett. Álmában kismadár volt újra. Repült, magasan a kék égen, dalolva ünnepelve a tavaszt. Gallyakból, ágakból csinos fészket rakott és sok-sok apró tojást rakott reggelre, mint tavasszal a madarak általában.

Korán ébredt a nyulacska, és körülötte volt a sok tojás. Pöttyösek és szépek voltak, de tudta jól, ő már nyulacska lett, mit is kezdhetne velük?

Ekkor különös ötlete támadt.

Színesre festette őket, amilyen színes a tavasz, virágosra díszítette, amilyen virágosak a fák. Tavasztündérnek szánta őket.

Különleges tojások voltak, hiszen egy nyulacska hozta őket, és festette hímesre, Tavasztündérnek ajándékba.

Mosolygott Tavasztündér, amikor megtalálta a hímes tojásokat, hiszen ilyen szép ajándékra ő sem számított.

Mosolyával aranylóvá változott a napsütés, ragyogott az erdő, virágba borultak az ibolyák.

Kiszórta utolsó marék varázsporát, kötényébe vette a nyulacska hímes tojásait, és, mosolyogva ment tovább.

A sok színes tojás, munkájára emlékeztette, és a jó cselekedetre, hogy megmentette a kismadár életét, aki most már nyulacskaként él tovább.

Azóta hozza a húsvéti nyulacska a hímes tojást.







 

 


A legszebb gomba






 

 

Hol volt , hol nem volt, volt egyszer két csiga. Nagyon hasonlítottak egymásra, mint a csigák általában. Mégis nagyon különbözött a természetük. Az egyik kalandvágyó, a másik jól nevelt, szófogadó csiga volt, mindig hallgatott az anyukájára és megfogadta a tanácsait..
A szófogadó csiga, legyen a neve Csabi, tudta, az anyukája mindig jót akar neki, és tapasztaltabb őnála.
Mindig arra tanította:-Fiacskám, a járt utat a járatlanért el ne hagyd!
A kalandvágyó csiga, legyen a neve Zsiga, sosem hallgatott a szüleire, hiszen látszólag mindent megtiltottak neki, ami érdekes.
Egy szép tavaszi napon az erdőben járt a két barát.
Már napok óta esett az eső, örültek a szép napsütésnek, a nyíló tavaszi virágoknak, hallgatták a madarak énekét. Az erdőben sok-sok gomba nőtt, fehérek, sárgák, dundi kalappal, vékony szárral, de a legtöbbet már megrágták az előttük sétálgató csigák, elrontva tökéletes szépségüket.
Éhesek lettek a jó levegőn, és Csabi csiga felvetette, ők is falatozhatnának a sok gombából.
De Zsiga fintorgott. Hiszen ezek a gombák már rágottak! Letépett egyet és
mutatta Zsigának.

-Ráadásul, még más csiga is végigmászott rajta! Nem kell! Én csak a legszebb gombát eszem meg!
Csabi, az anyukája tanácsára gondolt:- Járt utat a járatlanért el ne hagyd fiam!
Ahogyan sétáltak tovább, megpillantották a legszebb gombát az út szélén.
Piros volt a kalapja, fehér pöttyökkel, fehér és fodros volt a gallérja, mégsem volt rágott. Nagyon szép gomba volt.
-Milyen vaksi csigák jártak erre!-nevetett Zsiga és jóízűen beleharapott a legszebb gomba kalapjába.

Csabi arra gondolt, vajon hogyan is lehet, hogy éppen a legszebb gombát nem kóstolták meg az előttük járó csigák?
Anyukája tanácsára gondolt:- Járt utat a járatlanért el ne hagyd fiam!
Nem evett a gombából, Zsiga hiába invitálta, dicsérte finomságát, és végül kinevette őt.
Csabi éhesen indult haza a kirándulásból.
Alig értek az erdő szélére Csabi látta Zsiga arcán, hogy fájlalja a pocakját.
Mire hazaértek, a barátja már nagyon rosszul volt a megevett gombától.
Csabi anyukája várta őket. Amikor elmesélték a legszebb gomba történetét, az anyukája nagyon megijedt.
-A legszebb gomba egy gyilkos galóca volt! Azért nem mászott rá a többi csiga!
Csabi most tudta meg, hogy az erdei gombák gyakran mérgezőek. A fülébe csengett anyukája jótanácsa.
Járt utat a járatlanért, sose hagyd el fiam!.








 

 

A nádszál és a tölgyfa






 

 

Réges-régen, állt a tóparton egy terebélyes , öreg tölgyfa. Ott állt már vagy száz éve, amikor karcsún és félénken kihajtott a víz mellett a nádszál. Amikor fújt a szél, ő földig hajolt, a vén tölgy pedig nevetve rázta meg koronáját. Zizegve kacagott rajta a sok zöld levél, néhány a bátrabbik fajtából, elengedte a tölgyfaágat, és versenyre kelt a széllel, és élvezve a vihart, és szabadon szárnyalt,
Irigy csodálattal nézte ezt a nádszál. A nagy, és büszke tölgyet, az idő száz évgyűrűjével derekán, aki megért már sok vihart, és semmitől sem félt.
Bezzeg a nádszál!

Ha meglegyintette a tavaszi szellő, ő rémült alázattal hajolt meg, tisztelve a szelet, a nála hatalmasabb erőt.
A tölgyfa, kidagasztotta keblét, hagyta megborzolni koronáját, és csak nevetett a nádszál alázatán. Erős volt, és magas, rászállt a sok, színes madár, ágaink futkároztak a fürge, gombszemű mókusok. Biztonságot adott nekik, hatalmas erejével, ahogyan ellenállt a viharnak.
A nádszál tudta jól, egyetlen kismadárnak sem bírná megtartani a súlyát.
Pedig annyira szépek voltak, és annyira vidámak! Sóvárogva nézte a büszke tölgyfát, ahogyan benépesíti a vidámság, és az élet.
Egy napon mégis rászállt egy kismadár.
Gyengéden, óvatosan ringatni kezdte, nagy becsben tartva a röpke pillanatot, amikor vendége érkezik.
Aztán tovareppent a kismadár, de a nádszál remélte, hogy hamarosan viszontlátja még.
Tudta, a fészekrakás idején, minden madárka apró, de formás kosárkát fonogat, látta ezt már az öreg tölgyfa széttárt karjain, és szeplós-pöttyös tojásokat rak, amelyekre ráül, és a teste melegével óvja, költögeti a kismadárkákat. Azt gondolta, az ő kismadara is biztonságos fészekrakó helyet keres.
És csodák csodájára, egy napon visszatért hozzá a kismadár!
Pisszenni sem mert, amíg a madárka lágyan ringatózott, nehogy elriassza kedves vendégét.
Ekkor váratlan dolog történt. A kismadár csőrébe csippentette a körülötte dúsan burjánzó sásleveleket, és ott a nádasban elkezdett fészket rakni. Napokig gyűjtögette a gallyakat, vissza-visszatérve a nádszálhoz, aki büszkén, de aggodalommal nézte a remekmű elkészültét.
A szélviharra gondolt.
A büszke tölgyfára, aki erősen ellenáll majd a szélviharnak, miközben ő a földig hajol az alázattól, vagy talán a gyengeségtől, és a földre ejti majd szeretett terhét, a parányi fészket, a pöttyös tojásokkal.
Gúnyosan figyelte őket a tölgyfa. Ágain már számos fészek hirdette a nyár derekát.
De ekkor felhők mögé bújt a napsugár. Komor, fekete felhők gyűltek az égen. Vészjóslóan dörögni kezdett az ég. A nádszál a tojásokat költögető kismadárra gondolt, és oltalmazón a sáshoz simult. Átölelve terhét, alázattal meghajolt a vihar előtt. Tovafutott rajtuk a szél.
Nem úgy a büszke tölgy.
Az éledő vihar lombkoronájába tépett, de ő makacsul ellenállt a szélnek. Büszkén kidüllesztette a mellét, nehogy valaki meglássa, hogy meghajlítja a derekát, minden erejét összeszedve, gyökereivel a földbe kapaszkodott.
A szélvihar a tölgynek feszült. Éppen az útjában állt.

-Nem!-gondolta az öreg tölgy.- Nem hajlítja meg a derekát.

Fájdalmas reccsenéssel törtek le róla az ágak. Recsegett ropogott a föld.
A tölgyfa érezte, hogy gyengülnek a gyökerei, nem bír már kapaszkodni, ez a vihar erősebb nála, mégsem hajolt meg előtte, mint holmi nádszál.
És ekkor tövestül kicsavarta a földből a vihar.
Felröppentek a kismadarak, riadtan menekültek a gombszemű mókusok. Egyetlen kismadárnak maradt a fészke biztonságban, amelyik az alázatos nádszálon rakott fészket.
Szomorúan nézte a tövestül kicsavart öreg tölgyet a nádszál. Hiszen olyannyira nyilvánvaló volt, hogy ő a gyengébb. Mégis, ma ő volt az erősebb.







 

 

 


A bögöly és a csikó








 

 


Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy sete-suta kiscsikó,akinek soha, semmi sem sikerült.Pedig mindig annyira igyekezett, de nem volt gyors futó,sosem ért elsőnek célba.
Élt a környéken egy versenyló is.Pökhendi volt mindenkivel, hiszen megnyert minden versenyt. Karcsú és gyönyörű fekete paripa volt, dicsérte is mindenki kecses formáját, könnyű mozgását. Csodálta őt a kiscsikó.Szeretett volna ő is híres versenyló lenni, akit naponta kényeztetnek, csutakolnak, patyolat tiszta istállóban tartanak. Nagyon igyekezett, de nem volt annyira jó futó, hogy a nyomába érjen, és hogy indulhasson a lóversenyen.
Aztán egy szép napon versenyre hívta őt a versenyló.A suta kiscsikó nagyon megijedt, szerette volna, ha a szülei büszkék lennének rá, de tudta, nem nyerheti meg ezt a versenyt. Mégis a rajthoz állt.Félénken kihívójára, a fekete versenylóra nézett, és látta, ahogyan kidagadó izmokkal koncentrál, feszülten várja a start pillanatát.A csikó elhatározta, minden energiájával küzdeni fog, leszegte a fejét, de jaj! A hátára szállt egy bögöly.
- Éppen most! Ekkora balszerencse!-gondolta a csikó.Idegesen csapkodni kezdett a farkával, hátha sikerül elhessegetni, mielőtt a startpisztoly megszólal.Hangos dörrenéssel kezdődött a verseny. A fekete versenyló, akár a nyílvessző, elszáguldott.És ekkor megcsípte a csikót a bögöly.Nem figyelt már a versenylóra, rohanni kezdett, mint még soha, egyenest a cél felé, a versenyló csodálkozva nézett utána.
Nagy porfelhőt vert patáival, amikor elsőnek a célba ért. Ekkor elröppent a bögöly. A csikó, nem törődve a csípés fájdalmával, hálásan nézett utána. Tudta, neki köszönheti a győzelmét, és a balszerencse gyakran jóra fordul.







 

Többet ésszel, mint erővel










 

 


A favágó minden reggel hatalmas teherautójával keresztül hajtott, az erdőn.
Látta, amint a tavacska fölött felkel a nap, leveti fodrozódó, éjszakai selyemruháját, és fenséges fénnyel felragyog.
Hallotta az ébredező erdő neszeit, a pacsirták dalát, a fák sejtelmes susogását. Szerette az erdei reggeleket. A harmatos hűs levegőt, az éjszaka balzsamos páráit, az érkező ősz ezer színét.

Hetek óta erdőt telepítettek.
Hatalmas láncfűrészek bőgtek fel, kivágták az öreg fákat, helyükre zsenge facsemetéket ültettek, a jövő erdejét.
Estére telepakolták rönkökkel a teherautót.
Az egyik napon több fát vágtak ki a szokásosnál. A favágó észrevette, hogy magasabb a rönkszállító, de nem törődött vele. Gázt adott és elindult.
Az erdei híd alatt vezetett az útja. Bátran, nagy lendülettel hajtott volna át alatta, de akkor nagy dübörgéssel az autó megakadt, és a híd alá szorult. Hiába erőltette a motort, se előre, se hátra nem tudott mozdulni.
Tanácstalanul szállt ki az autóból.
A nagy zajtól megrettenve, félénken kukucskáltak az erdei állatok. Elősettenkedett köztük a legerősebb, a medve és segíteni próbált. A favágó megörült a segítségnek, feltűrte ingujját, és minden erejüket összeszedve megpróbálták kitolni a teherautót. De az meg sem mozdult.
Ekkor előbújtak a szarvasok. A favágó kötelet kötött az autó elejére, hogy a szarvasok, akár a szánt, húzni tudják, hátulról meg nekifeszülve tolta az erős medve. De az autó meg sem moccant.
Ekkor előbújt a félénk kis erdei nyúl, és ő is felajánlotta a segítségét.
Elmosolyodott a favágó, az apró, gombszemű nyuszi láttán.

-Én tudom, hogyan szabadíthatnád ki a teherautót a híd alól! Ki kell engedni az autógumikból a levegőt!
Megörült a favágó a remek ötletnek, leengedte sebtiben a kereket, és az autót játszi könnyedséggel áttolták a híd alatt. Amikor végeztek, szerette volna megsimogatni a nyulacska buksiját, de már sehol sem találta. Messzire szaladt, mert félt, hiszen ő volt a legkisebb állat az erdőben. A favágó arra gondolt, mennyire igaz a régi mondás.Többet ésszel, mint erővel!







 

Az igazi édesanya

I







 

 

Salamon király a legbölcsebb uralkodó volt. Nem mérhetetlen gazdagsága, felbecsülhetetlen értékű kincsei tették őt híressé, hanem szembetűnő okossága, emberismerete, amely többet ért az aranynál, fényes drágaköveknél, rubintoknál és gyémántoknál. Uralkodása idején, gyakran kereste fel a nép, bölcs igazságért, a legnagyobb adományért, amit kaphattak, hiszen ősidők óta örök a vágy az emberben, hogy igazságra találjon.
Történt egyszer, hogy két asszony járult a színe elé., egy csodaszép csecsemővel. Mindkét asszony azt állította, az övé a gyermek, adjon hát igazságot, döntse el, ki az igazi édesanya, kit illet a gyönyörű gyermek.
Salamon király a két asszonyra nézett. Látta az egyik asszony tekintetében a reszkető anyai félelmet, míg a másikéban az önző vágyakozást a gyermek után. Azonnal tudta, ki az igazi édesanya, de ez kevés volt a döntéséhez, mégis tudta, ez a gondolat fogja a bölcs mérlegeléshez hozzásegíteni.

-Adj nekünk igazságot ó nagy király!- esedezett az egyik asszony, és önzőn magához szorította a gyermeket.

A másik asszony némán állt, könnyei végigcsorogtak az arcán, gyenge volt a harchoz, nem akarta kitépni a másik asszony kezéből, vagy hangos szóval rémiszteni a babát.

-Igazságos döntést hoztam. Mindketten megkapjátok a részeteket. Elfelezzük a gyermeket.

-Azt nem lehet! -sírta el magát az igazi édesanya.

A másik asszony közömbösen hallgatta a király szavát.

-Neked adom a gyermekemet, csak ne osszuk ketté!-mondta könnyek között az igazi édesanya.
-Tied a gyermek és téged illet!- mondta a bölcs Salamon király.

-A te szíved anyai szív, aggódik a gyermekért, te vagy hát az igazi édesanya.








A hóvirág






 

 


Csend volt az erdőben. Mindent belepett a hó. A nagy fehérségben fázósan hallgattak a madarak.
A hóvirág hagymácskája szerényen megbújt a hó alatt. Belepték a tavalyi, rőt falevelek, de ő már ébredezett.
Jelentéktelen kis virág volt, nem is tartotta sokra magát. Szerényen nyújtózkodni kezdett.
Áttörte magát a havon, a lehullott faleveleken, hogy szétnézhessen, kisütött-e már a napocska.
Fülelt.

Hallotta a csendet, tudta, még mindenki alszik, ő kel fel mindig elsőnek.
Elsőként egy kis zöld hajtást hozott, aztán jó néhányat. Üde zöld kis színfolt volt a téli tájon, de még nem vette észre senki.
-Ígérem neked, ha kinyílnak kis fehér virágaid, elhozom neked a Tavaszt!- súgta a szél.
A kis hóvirág ettől nagy kedvet kapott. Hajtani kezdett, fehér bimbókat, olyanok voltak mint a harangocskák.

-Nahát!-kibújt a hóvirág!-kiáltott a napocska és sugaraival megsimogatta az erdőt.
Dalolni kezdtek a madarak. Rügybe szöktek a fák.
Egyszeriben mosolyogni kezdett az egész világ.
Nagy csokor fehér hóvirág nyílott. Büszkén virított, mert ő volt az első. Ő hozta el a hosszú tél után, a tavasz ígéretét.








A titok





Egyszer, nagyon régen, még a világ teremtésének kezdetén angyalok szőttek fátylat a Föld köré. Védőn, akár egy sátor, óvták a Föld teremtményeit minden bajtól. De nemcsak a fátyol jelentett oltalmat, hanem a sok jó szó, és energia is, amivel az angyalok megtöltötték a sátrat.
Ebben a biztonságban élt akkor az ember, gyógyító energiák keringtek a légben egészen az első bűnig. Aztán egyre több lett a bűn, lyukakat szaggattak a fátylon, amelyeken átragyogott a fény, és szökni kezdett a világűrbe a pozitív energia. De a sötét energiák is bejutottak. Az emberé lett a választás, hogy melyiket fogadja be.
Láthatod a fátylat, ha sötét az égbolt, és átragyog a lyukakon a fény. Mi úgy nevezzük ezt: a csillagos égbolt.

Sokan elfelejtették már a régi titkot. Az angyalok is távoli tájakra költöztek, csak egyetlenegy maradt közülük itt a Földön, halkan suttogva az emberek fülébe a jót, hogy hozzájuthassanak a szaggatott fátyol alatt megbújó, fogyatkozó pozitív energiához.
Ennek az angyalnak a hangját te is meghallhatod. Úgy hívják:lelkiismeret.

Élt a Földön egy király. Nem ismerte már a régi titkot. Igazságtalan, és részrehajló uralkodó volt. Az adóktól görnyedő nép nyomorgott, és szegénységben élt.
Tudta ezt az uralkodó, és esténként, ha álomra hajtotta volna a fejét, felkereste őt a lelkiismeret angyala. Az ágya mellé állt, és vádlóan a fülébe sugdosott.

-Minek annyi neked pénz, hiszen csak egy gyomrod van, amit megtölthetsz! Egy fejed van, amit egy ágyban fogsz álomra hajtani! A többi pénzt mire gyűjtöd? A kapzsiságod hiábavalóság.
Te is csak egy ember vagy a sok közül. A hatalmad nem kiváltság, hanem felelősség. Akinek több adatik, attól több kéretik számon. Ezt jól jegyezd meg!

Forgolódott a király. Nem jött álom a szemére. Érezte, hogy semmi értelme nincs a pénzéhségének. Félt, mert tudta, az élet törvényei rá is ugyanúgy vonatkoznak, mint a szegény emberekre.
Eljött a hajnal, egy új nap kezdődött, amelyet kialvatlanul kezdett el.
Az álomtalan éjszakát arra használta , hogy kiötöljön újabb adókat, amelyek majd tovább sanyargatják a népet. A hatalom tudatától szinte megrészegült. Ő hozta a törvényeket, és az történt az országban, amit ő akart. Valami mégis hiányzott. Az emberek szeretete.
Próbálta meggyőzni a népet, hogy csakis az érdekükben cselekszik. Megfontolt, bölcs uralkodó szerepét vette fel.
De a szíve mélyén tudta, hogy ez nem igaz, hiszen egyre gazdagabb lett, és a nép csak egyre szegényebb. Nem az számított már, hányan hiszik el a hazugságait, elég volt az, ha ő maga tudta a szándékát.

Élete delén járt a király, és temérdek vagyont gyűjtött, de mintha esernyőt tartott volna a feje felé, a légben keringő pozitív energiák rendre elkerülték. Megbetegedett.
Nem gyógyította meg sem a hatalom, sem a pénz. A legkiválóbb orvosokat kereste fel. De hasztalan. Egyre rosszabbul érezte magát. Mindent odaadott volna egy pihentető, nyugodt éjszakáért.
Azok az emberek, akik félelmükben szeretetet mutattak felé, sorra elmaradtak. Rengeteg pénze volt, csak egészsége nem.
Hatalmas nagy király volt, de igazából nem szerette senki. Ráébredt, hogy ő a világon a legnyomorultabb. Nevét nem áldotta senki, és nem jegyezte le a történelem. Másként is lehetett volna. Hogyan is mondta egykor az angyal? Akinek több adatik, attól több kéretik számon.





 

 

 

 




Ki a legjobb?








 


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisvakond. Egy fészekaljnyi kistestvérrel nőtt fel. Egy napon észrevette, hogy mindenben ő a legjobb.
Ha fájt valamije, ő tudott a leghangosabban üvölteni, ő tudott a legtöbb gombócot megenni, a leggyorsabban futni, de még a társasjátékokban is mindig legyőzte a testvérkéit. Kétség nem fért hozzá, hogy ő volt a legjobb.

Egy napon az orrára csöppent egy vízcsepp, és ez kíváncsivá tette. Mi történhet odafenn a föld felszínén?

Ásásra tervezett mellső lábacskáival kotorni kezdte a kemény, és kiszáradt talajt, de ez nagyobb munka volt, mint gondolta volna. Már a feladat felénél járhatott, amikor váratlanul puha lett a föld. Gyöngyözni kezdtek a kis göröngyök a lábacskái nyomán, amint a napvilágra ért.
Vaksin hunyorgott a fényben. Nem látott még esőt, de látta, hogy a víz az égből jön.

-Te aztán kemény vagy.- mondta Földnek. -Alaposan megizzasztottál, azt hittem kifogsz rajtam, biztosan te vagy a legjobb.

-Nem gondoltam sohasem magamról, hogy én lennék a legjobb.-mondta a Föld.- A zápor megpuhít, és feláztat. Nézd csak, mennyi itt a sár!

A kisvakond látta, hogy a Víz erősebb a Földnél, áthömpölyög a mezőn, és magával ragadja a földön heverő gallyakat. De nem volt sok ideje a nézelődésre, őt is a hátára kapta, és magával sodorta az áradat.

-Te vagy hát a legjobb!-mondta a Víznek.

-Soha nem gondoltam magamról, hogy én lennék a legjobb.- mondta a Víz. -A Nap felszárít, és nyomtalanul eltűnök, mintha soha itt sem lettem volna.

Nem maradt sok ideje a kisvakondnak álmélkodni, máris kisütött a Nap. Felszárította a vizet, és megkeményítette a Földet.A Víz elpárolgott.
Látta a kisvakond, hogy a Nap erősebb a Víznél. Rekkenő forróság támadt.

Vakondunk visszakívánkozott a föld alatti hűs otthonába. De a Föld kemény volt, és kicsorbította a karmocskáit. Nem tudott ásni.

-Te vagy hát a legjobb!- mondta a Napnak.

-Sosem gondoltam magamról, hogy én lennék a legjobb.-mondta a Nap.- Nézd, esőfelhő közeleg, mindjárt eltakar, és elhomályosítja a fényemet.

Ekkor lezúdult a nyári zápor, felpuhította a földet, ahol járatot tudott ásni magának.

Végre otthon volt, a biztonságos kuckójában.
Elgondolkodott.
Ki hát a legjobb? A Föld? Az Eső? A Nap? Vagy talán ő, a kisvakond lenne a legjobb? Biztosan nem. A kinti világban mindenki erősebbre talált.

És egyet megtanult rövid kis kalandja során, hogy mindenkinél van jobb.

 

 




A szerény kiscica története





Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy puha-pihe, hófehér kiscica.

Pironkodó természetű volt, és szerény, pajtása a koromfekete kölyökkandúr sokszor kinevette a félénkségéért.

Egy szép napon, iskolába menet, egy takaros, piros tetős házikó mellett haladtak el.

A ház gazdaasszonya éppen akkor fejte meg a tarkabarka tehénkéjét, amikor meglátta a két iskolába masírozó, imádni valóan aranyos cicust. Tejes csuporral a kezében, széles mosollyal az udvarába invitálta őket.

-Cicccic! Mennyire édes kiscicák vagytok! Gyertek az udvaromba, had' adjak nektek egy kis tejecskét!

Mindkét cica rajongott a frissen fejt, langyos házi tejért, lelkes nyávogással sorakoztak fel a két, sebtiben odakészített kistányér előtt.
Elsőként a fehér cicushoz fordult.

-Hát te cica? Mennyi tejecskét kérsz?

-Ó, csak egy kortyocskát!- felelte szerénykénk.
Az asszonyka telelöttyintette a tányérkáját fehér tejecskével, és amint boldogan lefetyelte, még meg is simogatta az édes kis pofikáját.

Aztán a kormos kis kandúrhoz fordult.

-Hát te cica? Mennyi tejecskét kérsz?

Kormoskánk látva a gazdaasszony bőkezűségét, a kezében tartogatott tejes csuporra sandított.

-Nagyon szeretem a friss tejecskét! Talán amennyi a csuporban van még, elég lesz nekem!

A gazdaasszony dühbe gurult.

-Szemtelen macska! Siccc innen!

A fekete kandúrka rémülten eliszkolt. Hoppon maradásának történetét este elmesélte a fehér cicus az anyukájának. Az szeretettel megsimogatta szerény kismacskája fejét.

-Tanulságos történet nagyon. Mindig csak annyit kérj, amennyit adnak is, aki sokat kér fiam, az nem kap semmit.


 











HONEY









Szabi álma:)





 


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kismadár, akit azért teremtett a Jóisten, hogy megédesítse az emberek napját. Kék volt a tolla, és csodálatosan szép az éneke. Még sosem látott senki sem ennyire szépet, csakis édes álmaiban. Honey volt a neve.

Kicsi volt, törékeny, és egy nap messzire szállt. Fel a magas hófödte hegyekbe, de nem hallotta senki meg gyönyörűséges dalát. Elbűvölően dalolt a madárka, aztán elbújt egy sziklarepedésbe, aminek napokig a fogja lett. Nem lelte semerre sem a kijáratot. Kék szárnyaival kétségbeesve verdesett, csodálatos éneke némasággá szelídült. Egészen addig, amíg arra nem kirándult egy család, és a kisfiuk rá nem talált.

Hűvös volt a barlang mélye, Honey egészen átfagyott. A fiúcska, Péter, a kabátjába tette, és a testével melengette.
Hamarosan kint voltak a sziklaodúból, és Honey egy barátságos lakásban találta magát. Péter szobájában.

A finom falatoktól hamar felerősödött, de némasági fogadalmát a vadonatúj kalitkájában is megtartotta, nem dalolt többé.
A kisfiú sokat fáradozott rajta, hogy szóra bírja Honeyt, de a kismadár csak lehajtott fejjel szomorkodott az új ketrecében.

Péter nagyon megszerette a kis jövevényt. Hazafelé az iskolából kalászos magvakat hozott neki, de a kismadár csak búsult.

-Nem bírja a rabságot fiam ez a kismadár.- mondta egy napon az anyukája.

- Ha azt akarod, hogy boldog legyen, szabadon kell engedned.
Péter először a gondolattól is sírva fakadt, hogy megváljon imádott kis barátjától.
De akarta, hogy boldog legyen.

A következő hétvégén, amikor kirándulni mentek a hegyekbe, a pulóvere alatt, a keblére szorítva, vitte magával Honeyt, és a barlangnál, ahol megtalálta, szabadon engedte.

A kismadár az égig repült, és gyönyörűséges dalra fakadt. Különös érzés volt. Az elválás könnyes fájdalma, de ismeretlen, kimondhatatlan öröm is.
Péter érezte, hogy Honey boldog.

Anyukája szavaira gondolt. "Akit igazán szeretünk, azt el tudjuk engedni".





 





A titok




 


Egyszer, nagyon régen, még a világ teremtésének kezdetén angyalok szőttek fátylat a Föld köré. Védőn, akár egy sátor, óvták a Föld teremtményeit minden bajtól. De nemcsak a fátyol jelentett oltalmat, hanem a sok jó szó, és energia is, amivel az angyalok megtöltötték a sátrat.
Ebben a biztonságban élt akkor az ember, gyógyító energiák keringtek a légben egészen az első bűnig. Aztán egyre több lett a bűn, lyukakat szaggattak a fátylon, amelyeken átragyogott a fény, és szökni kezdett a világűrbe a pozitív energia. De a sötét energiák is bejutottak. Az emberé lett a választás, hogy melyiket fogadja be.
Láthatod a fátylat, ha sötét az égbolt, és átragyog a lyukakon a fény. Mi úgy nevezzük ezt: a csillagos égbolt.

Sokan elfelejtették már a régi titkot. Az angyalok is távoli tájakra költöztek, csak egyetlenegy maradt közülük itt a Földön, halkan suttogva az emberek fülébe a jót, hogy hozzájuthassanak a szaggatott fátyol alatt megbújó, fogyatkozó pozitív energiához.
Ennek az angyalnak a hangját te is meghallhatod. Úgy hívják:lelkiismeret.

Élt a Földön egy király. Nem ismerte már a régi titkot. Igazságtalan, és részrehajló uralkodó volt. Az adóktól görnyedő nép nyomorgott, és szegénységben élt.
Tudta ezt az uralkodó, és esténként, ha álomra hajtotta volna a fejét, felkereste őt a lelkiismeret angyala. Az ágya mellé állt, és vádlóan a fülébe sugdosott.

-Minek annyi neked pénz, hiszen csak egy gyomrod van, amit megtölthetsz! Egy fejed van, amit egy ágyban fogsz álomra hajtani! A többi pénzt mire gyűjtöd? A kapzsiságod hiábavalóság.
Te is csak egy ember vagy a sok közül. A hatalmad nem kiváltság, hanem felelősség. Akinek több adatik, attól több kéretik számon. Ezt jól jegyezd meg!

Forgolódott a király. Nem jött álom a szemére. Érezte, hogy semmi értelme nincs a pénzéhségének. Félt, mert tudta, az élet törvényei rá is ugyanúgy vonatkoznak, mint a szegény emberekre.
Eljött a hajnal, egy új nap kezdődött, amelyet kialvatlanul kezdett el.
Az álomtalan éjszakát arra használta , hogy kiötöljön újabb adókat, amelyek majd tovább sanyargatják a népet. A hatalom tudatától szinte megrészegült. Ő hozta a törvényeket, és az történt az országban, amit ő akart. Valami mégis hiányzott. Az emberek szeretete.
Próbálta meggyőzni a népet, hogy csakis az érdekükben cselekszik. Megfontolt, bölcs uralkodó szerepét vette fel.
De a szíve mélyén tudta, hogy ez nem igaz, hiszen egyre gazdagabb lett, és a nép csak egyre szegényebb. Nem az számított már, hányan hiszik el a hazugságait, elég volt az, ha ő maga tudta a szándékát.

Élete delén járt a király, és temérdek vagyont gyűjtött, de mintha esernyőt tartott volna a feje felé, a légben keringő pozitív energiák rendre elkerülték. Megbetegedett.
Nem gyógyította meg sem a hatalom, sem a pénz. A legkiválóbb orvosokat kereste fel. De hasztalan. Egyre rosszabbul érezte magát. Mindent odaadott volna egy pihentető, nyugodt éjszakáért.
Azok az emberek, akik félelmükben szeretetet mutattak felé, sorra elmaradtak. Rengeteg pénze volt, csak egészsége nem.
Hatalmas nagy király volt, de igazából nem szerette senki. Ráébredt, hogy ő a világon a legnyomorultabb. Nevét nem áldotta senki, és nem jegyezte le a történelem. Másként is lehetett volna. Hogyan is mondta egykor az angyal? Akinek több adatik, attól több kéretik számon.







Versengő virágok


 




 


Elérkezett az első tavaszi nap. A melengető napsugár. Szeretettel simogatta meg az alvó fákat, és a fagyos földet. Vöröslő ragyogással csillant a jégen. Még itt-ott fehérlett a februári hó.

Lassacskán olvadozni kezdtek a kis hószigetek. Áttetsző vízzé váltak, és leszivárogtak a földbe, felébresztve az alvó hóvirághagymákat.

Nyújtózkodni kezdett lustán a cseresznyefa. Jólesően szétáradt ágain a fény. Zsibongott a rügyeiben az új élet.

A szeme sarkából a zölden kandikáló hóvirághajtást figyelte.
Itta magába a tavaszt, a napsütést, és arra gondolt, virágba borulhatna ő is. Megelőzve a hóvirágot, ő hirdetné elsőként a tavaszt. Az ő virágait csodálnák az emberek.

A hóvirág, nem sejtve a cseresznyefa álmát, zöld csomókban bontakozott, áttörve a kemény, és fagyos földet. Nehéz munka volt, de megérte az örömtől csillanó tekintetekért, büszkén hirdette:-Elmúlt a tél!

Igazi enyhe tavaszi nap volt. A cseresznyefa új energiáktól duzzadó hajtásai mind azt sugallták, hogy képesek lennének ma virágozni.
A cseresznyefa minden erejét összeszedte, és láss csodát!

Kipattantak a zöldellő rügyek, és kinyílott a milliárdnyi hófehér virág. Csodálatosan szép volt.

Csodálkozott is a hóvirág, hiszen csak most bontogatta fehér szirmait.

A cseresznyefa megelőzte, ilyet sem látott még! Aztán leszállt az este.
Harcot vívott még a tavasszal a tél, és nem adta könnyen magát.
Sűrű hópelyhekkel szórta be a tájat.

A hóvirág jól tűrte a hideget, megszokta már, hogy ilyenkor tavasz közeledtén még sokszor vicsorít a tél, kiadva utolsó erejét, havazással búcsúzik a tájtól.

Nem úgy a cseresznyefa. Dideregtek rajta a könnyű cseresznyevirágok, ám hiába zárultak össze az aprócska virágkelyhek, megfáztak, megfagytak, nem tudtak már gyönyörűen pirosló májusi cseresznyékké érni.

A patyolat virágszirmok reggelre megbarnultak, és a földre hullottak.
Elfagytak a virágok. Nem is hozott termést abban az évben.
Szomorúan nézte a kis hóvirágot, a tavasz hírnökét, amint virágozni kezdett.
A cseresznyevirág arra gondolt, nem érte meg a nagy sietség.
Hiszen mindennek okkal van rendelt ideje.
És a türelem rózsát terem. Vagy ha nem, hát gyönyörűen pirosló cseresznyét:)

 

 







A kígyó természete





 

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis indián. Közel élt a természethez, Istenségként szerette a Napot, a Holdat, és a csillagokat, de még a feltámadó hűs szellőt is imádta, ami összekócolta éjfekete haját, és tréfásan megsimogatta buksi fejét.

A madarak csivitelése, a kis patak csobogása csodálatos hangokkal lengte be a tájat, amely szépségével naponta elvarázsolta a kisfiút.
Minden napja az őt körülvevő világ felfedezésével telt el, mindig látott valami újat, és gyönyörűségeset.
Az ébredező tavaszt, a nyíló virágokat, később a pöttyös tojáskákból kikelő kismadarakat, anyjukkal az állatkölyköket.
Úgy érezte a természetben minden jó, megszervezett és biztonságos, és az ember gyönyörűségére van teremtve.

Történt egyszer, hogy a fészkéből kipottyant fiókát talált. A didergő madárkát az ingébe rejtette, felmászott a fára, és visszatette a fészkébe.

Volt, hogy elkóborolt kicsi hódot vitt vissza a mamájához ,vagy leselkedő leopárdot kergetett el, megvédve egy fiatal gazella életét.

Jó érzés volt a tudat, hogy megmentette őket, hálát sosem várt el tetteiért.

Egy hűvös napon rálelt egy aprócska kígyóra. A fűben kuporgott, dermedten, és fázva.
Rút kis jószág volt, mégis megsajnálta, az ingébe tette, és a testével melengette.

Érezte, hogy a fagyott kígyó lassacskán megmozdul, és életre tér. Kinyitotta mellényét, de amint az ingébe nyúlt, éles, sajgó fájdalom hasított a kezébe. Feljajdult. A kígyó belé mélyesztette méregfogait.

-Én segítettem rajtad! Megmentettem az életed! Miért martál meg?!

-Nem látod, hogy kígyó vagyok?-felelte a hálátlan.-Nekem ez a természetem.

 

 

 

 








Az elszalasztott lehetőség









 


Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy fiú. Ez a fiú nagyon szeretett álmodozni. Az erdőkről, a fákról, egzotikus tájakról, de leginkább az eljövendő férfikoráról.

Szépek voltak az álmai. Jó emberré akart válni, akinek a segítségére szüksége van az embereknek.
Lehetne például tűzoltó. Egy ifjú hős, aki életeket ment. Elképzelte magát erős felnőttként, aki karjaiban menti ki az égő házból, a félelmükben sikoltozó időseket és gyerekeket.

A boldogságra is sokat gondolt.

Szép és okos feleségre vágyott, gazdagságra, amely majd megengedi neki a szabadságot. Úgy érezte meleg és boldog családi fészek vár rá, tele vidámsággal, és szeretettel, szépséges asszonnyal, és gyönyörű gyermekekkel.

Egy napon megjelent előtte egy angyal. Fény lengte körül, maga volt a csoda, és a megtestesült szépség.

A fiú ismerni akarta a jövőjét. És az angyal, akár egy filmet, lepergette előtte a reá váró éveket.

Látta önmagát a jövőben felnőtt férfiként. Elégedetten, és gazdagon, csodaszép szőke asszonnyal az oldalán.

Sok vidáman kacagó kisgyermeket is látott, akik játszanak a kertben, felé rohannak, és mosolyogva apának szólítják.

-Mindezt elérheted!-mondta az angyal.-Semmi nem áll a boldogságod útjában.

A látomás szertefoszlott, de maradt az ígéret, és ez a fiút jóleső reményekkel töltötte el. Várta a jövőt, és az életet.

Teltek-múltak az évek.

A kisfiúból felnőtt férfi lett. A hétköznapok egymásba szürkültek, egyhangúvá, és unalmassá váltak. Nem történt semmi, ami az angyal ígéretére utalt volna. Alig voltak barátai, és a gyönyörű hajadonok is messzire elkerülték.
Igaz, lakott az utcában, egy csodaszép, szőke lány, akivel sokat beszélgetett az álmairól, talán érdeklődött is iránta, de nem bontakozott ki belőle szerelem.

Gazdag ember sem lett belőle. Meglehet, a fiókja mélyén ott rejtőzött néhány csodaszép dal, amiket ő írt, de nem mutatta meg soha senkinek. Neki ugyan a szívéig hatoltak a lírai dallamok, de tartott attól, hogy valaki lemásolja, netán a magáénak mondja őket. A kudarctól is félt.

Így hát a fiók mélyére kerültek. Lassacskán megsárgultak, és örök feledésbe merültek.

Aztán egyszer nagy hangzavarra lett figyelmes. Tűz ütött ki a szemközti házban. Segíthetett volna. De hát segített! Felhívta a tűzoltókat!

Összesereglettek az emberek. A távolban felcsendült a sziréna, amikor a fiú észrevette a tömegben azt a gyönyörű lányt a szomszéd utcából. Látta a szemében a rajongó csodálatot egy fiatal tűzoltó iránt, aki bement az égő házba, és a pokrócba bugyolálva, a karjaiban hozott ki egy rémülten síró kisgyermeket. Megmentette az életét.

Az emberek ujjongtak. Hősként ünnepelték a tűzoltót.
Megsajdult a szíve. Egy másodpercig arra gondolt, ő is lehetett volna a megmentő. Bemehetett volna az égő házba. Hiszen tűzoltónak készült hajdanán!
De akkor még kisfiú volt, amikor erről álmodozott. Csak nem fog felnőtt fejjel az életét kockáztatva, égő lakásokba rohangálni!

Ismét hosszú évek múltak el eseménytelenül. A fiú meglett férfivá vált, de nem lett sikeres,gazdag. Még felesége sem volt.
Ahogy kopogtatott az öregkor ajtaján, az angyalra gondolt, a reményekre, amelyek nem váltak valóra sohasem.

Öregember volt már, amikor ismét megjelent előtte az angyal.

-Nem mondtál igazat!-szólt hozzá számon kérően.

-De igen, igazat mondtam neked.-mondta az angyal.-Az életed magában hordozta a boldogság lehetőségét. Emlékszel arra az égő házra? Akkor hősként viselkedhettél volna. És emlékszel arra a gyönyörű szomszéd lányra? Akkor beléd szeretett volna. Ő lett volna a feleséged, a gyermekeid anyja. És emlékszel a gyönyörű dalokra, amiket írtál? A sikered zálogai voltak. Gazdaggá tettek volna.

A tiéd volt a boldogság minden lehetősége. Semmi akadálya nem volt. Te magad voltál az akadály.
És az angyal lassan elhalványult, eltűnt az egykori fiú szemei elől.

Az öregember az emlékeire gondolt. A meg nem történt boldog életre. A gyönyörű képre a jövőről, amit az angyal mutatott neki. A lehetőségekre, amiket elszalasztott.

Elmorzsolt egy megkésett könnyet. Rádöbbent, amit az angyal mutatott neki, az nem a jövő ígérete volt.
Hanem lehetőség. Egy lehetőség, amiért nem tett meg örök csodavárásában semmit.




 








Az elátkozott szarka











 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szarka. Külsejében elegáns, fekete frakkjába fehér tollak szőve, bár télen-nyáron ezt viselte, az öltözéke mindig fényes volt, és makulátlan. Igazándiból nem is a szépségével, hanem a természetével volt a baj.


Nem tisztelte mások tulajdonát, lopott, mint egy szarka. Ha szépet látott, vagy valami csillogót, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megszerezze magának, és a fészkébe vigye. Nem is sejtené senki, mi minden volt már abban a kuckóban. Hányan hullajtottak már könnyet, bánkódva az ellopott holmijukért. De a szarka csak a fényes kincsre gondolt, mások szomorúságára sohasem.
Ha a Kerek Erdő felett szárnyalt, a szerzés öröme tartotta izgalomban, tekintetével pásztázta a tájat, hol csillan meg valamiféle számára értékes portéka.

Élt a közeli udvarban egy pihe-puha, hófehér cicuska. Gyakran elkószált a Kerek Erdőig, ahol a barátai éltek.
Egy napon a gazdájától aranyszínű csengettyűt kapott ajándékba. Büszkén viselte, piros nyakörvvel a nyakában, és a szeme ragyogott a boldogságtól.

Talán a szépséges csengettyű csilingelő hangja keltette fel a szarka figyelmét. Meglátta a gyönyörűséges holmit, és megkívánta magának.
És az alkalom nem váratott sokáig magára.
A cicuska éppen önfeledten játszott az erdőben a barátaival. A játék hevében, nehogy a csengettyű hangja elárulja bújócskázás közben, kioldotta a piros nyakörvet.


Letette egy fatörzsre félve őrzött ajándékát.
Több se kellett a tolvaj szarkának. Felkapta nyakörvestül, és a magasba repült vele. Egyenesen a fészkéig.


De még odáig is elhallatszott a kismacska keserves jajveszékelése. Nem találta sehol sem féltett-becses kincsét.

Nem sajnálta meg a tolvaj szarka. De a cica bánata mégis szíven találta.

Arra gondolt, mi lesz vele, ha egy napon őt is kirabolja valaki, és senki sem törődik majd a bajával.


Attól a naptól kezdve nem volt egy nyugodt perce. Mindig csak erre tudott gondolni. Ha az erdő fölött szárnyalt, hiába simogatta meg a langymeleg szellő a szárnyait, nem élvezte már a szabadságot.


Ez járt a fejében még akkor is, amikor mulatságba hívták, és mindenki önfeledten nevetett, táncolt. Nem tudott többé gondtalanul örülni a barátaival az életnek.


Csak a zsákmányolt csengettyűre gondolt. Meg van-e még? Nem lopta-e el valaki? Mert hát mindenki magából indul ki.

Amikor visszatért a fészkébe, izgatottan sorra vette a kincseit, és megkönnyebbült.
Nézegette örök aggodalmának okozóját, az aranyszínű csengettyűt. Meg volt. Az övé volt. Mégsem tette boldoggá.

Megváltozott. Örömtelen és zaklatott lett. Soha semmi sem sikerült neki. Úgy érezte, elkerüli a szerencse, pedig csak ő lett más.

A cicára gondolt, a fülébe csengett a csengettyű elvesztése miatt felcsukló keserves sírása. Tudta jól, hogy ő okozta a cicának ezt a bánatot, amikor elrabolta a kincsét.


És azóta neki semmi nem sikerül. Ekkor furcsa gondolata támadt.
A kismacska biztosan elátkozta őt.

Fel kellene keresnie a rontás levételére a Kerek Erdő vajákosát, a bibircsókos orrú, rút boszorkányt. Akkor talán visszatérne a szerencséje.

Ezen morfondírozott még akkor is, amikor észrevétlenül a háta mögé lopakodott a kerek Erdő Réme, a félszemű, és galád vörös kandúr.
Rávetette magát a figyelmetlen szarkára.
És abban a pillanatban ott termett a hófehér cicuska. Sokszor látták már egymást az erdőben.

-Ne bántsd a pajtásomat kandúr koma!- kelt karmocskáit élezve a szarka védelmébe.
Látta a vörös macska, hogy a szarka nem lesz könnyű préda. Barátja van, aki kiáll mellette.
Elengedte hát a zsákmányát.

Elszégyellte magát erre a szarka. A cica megmentette az életét.


Visszatette a csengettyűt a farönkre, ahol boldogan, és csillogó szemekkel megtalálta a fehér cicus. A nyakába csatolta, és vidáman táncolni kezdett. Milyen szépen szólt az a csengettyű!

Titkon leste a lombok közül a szarka, és jóleső érzés töltötte el. Most már tudta, hogy nem a cicus átkozta el őt, hanem a saját rossz lelkiismerete.

 

 








A Megbocsájtás Tava










 

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy róka. Szép volt a bundája, rőt és fényes, büszke is volt rá nagyon. Különösképpen a vedlés után, amikor a régi, megfakult helyett, vadonatúj szőrmét növesztett. Könnyű, de mégis dús nyári viseletet, amelyen meg-megcsillant a napsugár.

Megszépülve találta őt a nyár, pompás, vörös öltözékben, csodálták is a kerek erdő lakói, az őzikék, a szarvasok, és a vaddisznók.
Az erdő volt az otthona, mégis az ember háza felé vágyakozott. A baromfiudvar csábította, hajtotta a kíváncsiság éppúgy, mint a kotkodácsoló tyúkvacsora, a hízott kacsalakoma, a könnyű zsákmány ígérete. Szeretett volna körülnézni.

Aztán egy napon engedett régi vágyának. Szürkületkor, az ember udvara felé lopakodott. Csillagos volt az égbolt, és sarló alakú a hold.
Találkozott egy macskával.

-Mi járatban mifelénk Róka Koma?-kérdezte képmutatóan a macska , és hozzátörleszkedett.
-Ugye nem sántikálsz valami rosszban?

-Dehogy, csak erre sétáltam.-vonta meg a vállát a Ravaszdi, és eltolta magától a hízelkedő cicát.
De máris ott termett előtte a házat őrző, bozontos kutya.

-Mi járatban mifelénk Róka Koma?-kérdezte a Ház Őrzője.

-Csak nem sántikálsz valami rosszban?

-Barátkozni jöttem.-felelte a róka, és a kutyához törleszkedett.

Látta, jobb az ember házát elkerülni messzire, hiszen nem tud észrevétlen bejutni. Bevehetetlen erődítmény. Be kell érnie a vacsorára zsákmányolt békalakomával.

Ekkor furcsa érzése támadt. Bizsergést érzett a bőrén, és apró tűszúrásokat, amelyek később elviselhetetlen viszketéssé fajultak. Vakarózni kezdett.

De nem csitult a kínja. Másnapra már a sok vakarózástól elgémberedett a lába, és kopni kezdett a füle tövén a szőr.

Megbolhásodott.
Az erdő állatai, viszketegségét látva, elkerülték messzire. A kikapart foltok fájdalmas sebbekké lettek a testén. A híresen gyönyörű, vörös bundája megfakult, és foltokban hullott. Haraggal a törleszkedő macskára gondolt. Tőle kaphatta a bolhákat.

Napok teltek el így, és a dühe nőttön-nőtt. Híresen vidám természete eltűnt, folyton folyvást csak a bolhás macska járt a fejében. Búskomorrá, rosszkedvűvé vált. Haragjánál csak a kínja volt nagyobb. Volt, hogy hangosan szidta a bolhás macskát.

Ekkor megjelent előtte az Erdő Tündére.

-Először is meg kell bocsájtanod Róka, és meglátod, elmúlik minden bajod.

Elvitte egy tiszta, kék vizű tó partjára.

-Ez a Megbocsájtás Tava. Végy egy gallyat a szádba, és lassan, nagyon lassan, merülj alá a vízbe. A bolhák majd egyre feljebb, és feljebb gyűlnek, és végül mind ott lesznek az ágon. Aztán tedd melléjük a haragodat is, merülj a víz alá, és hagyd a botot elúszni. Felejtsd el a bolhákat, de felejtsd el a macskát is. A haragodat engedd el! És semmi nem fog téged kínozni többé.

Így is tett a róka.
Alámerült lassacskán a tóba, és elengedte a szájában tartott ágat. Rögtön megkönnyebbülést érzett. Megszabadult a bolháktól, de megszabadult a haragtól is. A jókedve visszatért. Újra a régi lett. Megbocsájtott.









 

 










Összebújós mese













 

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerelmes gerlepár. Mind a kettő világosszürke volt, fekete gallérral a nyaka körül. Egyformák mind a ketten, a gerlicenemzedékhez tartozók.

Szerették egymást, és a szerelmük egy életre szólt. Esőben, szélben egymáshoz bújtak, és a testük melegével oltalmazták egymást a viszontagságoktól. Megvédte őket a sírig tartó szeretet melege. Sosem volt egyikük sem magányos. Ketten voltak mindig. Nem ismerték az elhagyatottság érzését.

Hogy miért nem egy másik gerléhez ragaszkodtak? Hiszen minden gerlefiú és gerlelány szakasztott mása volt egymásnak.
Elmondok egy nagy titkot.

A gerlicék látják egymás lelkét. Ott hordozzák sugárzóan és tisztán a tekintetükben. Felismerik egymást a szívük dobbanásából, meglátják a másikban azt a különös, és varázsos fényt, amelyet csak egy szerelmes gerle láthat, ember sohasem.

Pedig az Ember kíváncsi volt. Sokat gondolkodott rajta, hogyan is lehet ez a nagy, és állhatatos gerleszerelem, ha a gerlék emberi szemmel teljesen egyformák? Vagy talán mégsem?

Különös ötlete támadt. Kelepcéket állított fel és befogott annyi gerlét, amennyit csak tudott, köztük a szerelmes gerlelányt is, magányra kárhoztatva a párját.

Napokig gubbasztott a magányos gerlefiú az ágon. Várta a különleges érzést, amely mindig eltöltötte, ha a párja közeledett. Várta a fényt, amely átöleli és megmelengeti a lelkét. De hiába várt. A párja nem jött.
Csontig átjárta a hideg, és párás éjszaka. Az esti szél felborzolta a tollait. Szerelméhez bújt volna, de ő nem volt mellette. Sok gerlicét látott elrepülni, de érezte, egyik sem az elveszített párja. Ismeretlen madarak voltak. Más színű varázslattal, és más hőfokú lélekkel. Idegen gerlék szerelmei.

Meglátta magányát az Ember. Megszólította.

-Nálam van a párod gerlice, ha igazán akarod, visszaadom neked. Elviszlek hozzá, és újra veled lesz, de csak akkor, ha száz gerle közül is felismered őt.

Elvitte hát a többi gerle közé. A gerlefiú azonnal megérezte a jól ismert melegséget, a furcsa fényt, amit kedvese közelségében átélt.
Kiválasztotta elsőre a párját.

-Áruld el nekem kérlek, az örök szerelem titkát!-kérlelte csodálkozva, és meghatottan az Ember.

-A párom lelkét szeretem, ami örök. A szívemmel látom őt.-válaszolta a kismadár.- Ezer közül is felismerem, mert szeretem.

Szabadon engedte őket hát az Ember.
Végre összebújhattak újra az ágon,jöhetett vad szél, jöhetett vihar, nem számított. Együtt voltak.







 

 


Csacsi a pácban






"Rázd meg magad és lépj tovább!"


 


Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy makacs kis csacsi. Úgy hívták hogy Zsoci. Szürke volt és nagyfülű, mint a szamarak általában. Betűkből is csak kettőt ismert, az i-t meg az á-t. A többit nem tudta, és nem is akarta megjegyezni, neki ennyi tudás bőven elegendő volt.
Az iskolában nem, de az önfejűségben jeleskedett, soha nem hallotta meg az intő szót.

Nagyon csökönyös szamár volt, a konokságával sok bosszúságot okozott a gazdájának.

Volt a hátsó udvarban, a pitvar mellett egy öreg, rozoga, és kiszáradt kút. Már régóta nem használta senki.
A vize elapadt, a kereke eltörött. Régi deszkák fedték el a sötét és mély üreget, az óvatlan kíváncsiskodók elől. Be kellett volna temetni már, nehogy véletlenül belepottyanjon valaki.

Egy napon Zsoci nem félve a veszélyt, elsétált az öreg kúthoz. Kíváncsian tolta félre orrával az ócska deszkákat és a mélységbe nézett. Nem látott semmit, csak sötétséget, de azt legalább látta. Jobban előrehajolt, és ekkor jaj!

Elveszítette az egyensúlyát és előre zuhant. A kút nagyon mély volt. Nagy huppanással ért földet.
Az ijedtségtől hang sem jött ki a torkán, fájtak a csontjai, de talpra állt. Felnézett a kútból, és látta kútgyűrűkön át mosolygó Napot.
A fenti világot, ami most már csak egy tenyérnyi, és kerek folt volt a számára, elérhetetlen távolságban. Nem tudta, hogyan fog kijutni a gödörből. A reménytelenség összeszorította a szívét. Talán sírt is, igazi csacsikönnyekkel, bánva, miért is nem hallgatott az intő szóra, miért is ment a régi kút közelébe?

Aztán emberek arcát látta, ahogyan a mélybe néznek. Először azt hitte a megmentésére jöttek, amikor rászóródott egy lapátnyi föld.
Aztán egy másik.

Zsoci kétségbeesetten felbőgött, de az emberek nem hallották meg a hangját.
Hullott rá a föld, amikor ráébredt, ezek az emberek azért jöttek, hogy betemessék a régi kutat.

A kis csacsi eleinte semmit sem tett. Csak dermedten állt. Átadta magát az rémületnek és az önsajnálatnak. Hullott rá a föld, hogy lassan maga alá temesse.

Úgy érezte, mindennek vége. Már térdig állt a törmelékben, amikor váratlanul megrázta magát és a bundájáról lehullott föld tetejére állt.

És feljebb jutott!!!

Ráébredt, hogy lehetőséget kapott a továbblépésre.
Minden ráhulló lapátnyi földnél megrázta magát és mindig egy lépéssel feljebb ért.

Egyre közelebbről mosolygott rá a Napsugár.
Megérkezett a kút pereméhez, és az emberek nagy csodálkozására, kiugrott a betemetett kútból. Poros volt a bundája, hát még egyszer, utoljára megrázta magát, és arra gondolt, van úgy, hogy a problémák is a javunkra válhatnak. Vidáman elszaladt. Kint volt a gödörből.






 

 

 










I love you nyár







 









 

 

 

 

 


Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szürke foltos, fehér kismacska. Foltoskának hívták.

Tavasszal született egy fészekaljnyi kiscicával együtt, akik mintha indigóval készültek volna, éppen olyan pöttyösek voltak, mint ő.
Tavasz volt és az első napsugár már nevetésre bírta a sárga nárciszokat, büszkén emelte fel a fejét a nőszirom, csak a hóvirág lógatta álmosan a fejét, készülve az egy évig tartó, hosszú pihenésre.

Amikor Foltoska meglátta a napvilágot, virágzó cseresznyefákra, színes virágokra nyílt fel a szeme.
Zöldellt a fű, és rügyeztek a fák. Eljött a kikelet.

-Most van a legszebb évszak!-gondolta, és éjszakai felfedező útra indult. Hamar beesteledett. Az éjfekete égen kifli alakú volt a hold, és ragyogtak a csillagok.
De éjszakára hűvös lett. Kiscicánk nagyon fázott mire hazatért. Vacogva bújt össze kistestvéreivel és az anyukájával.
-Nem is szeretem a tavaszt!-gondolta. - De majd a nyár! Azt mondják akkor jó meleg van. Alig várta a nyár érkezését.

Aztán gyümölcsérlelő, forró meleggel eljött a nyár. Mivel testvéreihez hasonlóan, ő is bundában járt nyáron, nagyon melege lett. Felhő nem járt az égen, árnyék is kevés volt, a tűző napsugár annyira kitikkasztotta, hogy egész álló nap csak ivóvíz után kutatott. Pancsolni nem szeretett, így azt gondolta a nyár nem neki való.

-De majd az ősz!

Hamarosan eljött az ősz. Fürtökben érett a szőlő, roskadoztak édes terhük alatt az almafák, és ezer színben pompázott a lomb.

A kismacska megcsodálta mennyire szép a táj, színes az erdő. Friss volt a levegő, gyakran feltámadt a szél.
Aztán megbarnultak és lehullottak a pompázó, tarka falevelek. Kopaszak lettek a fák, sivár lett az erdő. Sehol nem volt egy tenyérnyi zöld, és szép virág.

Foltoska azt gondolta, ősszel, amikor a természet álomra készülődik, kopár a világ.-De majd a tél!
Azt mondják, akkor gyönyörű fehér minden. Csodaszép! Hullanak az égből a csillag alakú hópihék, és szikrázóan ragyog, ameddig a szem ellát, minden. Alig várta a telet.
Egyik hajnalon sűrű hóesésre ébredt. Valóban gyönyörű volt! Csillogott a hófedte udvar. Fehér bundában díszlettek a fák, és hókucsmát öltött a háztető.

Boldogan szaladt ki a hóesésbe. És ekkor, ahogy a párnás kis talpaival hozzáért a hóhoz, érezte, hogy fagyasztóan hidegek a kristályos pihék.
Megrázta a lábacskáit, és arra gondolt, az életben vannak csodálatos dolgok, csodaszépnek tűnnek, de sok hátrányuk is van. Ekkor kisütött végre a napocska és meglátta a saját árnyékát.

-Látod kisfiam!-mosolygott az anyukája.- Nincsen fény árnyék nélkül. Ha érkezik a fény, vele jön az árnyék is. Ez a dolgok rendje. Így kell ezt elfogadni. A te bundád sem hófehér. Foltok vannak benne.

A kiscica elgondolkodott ezen, de már nagyon fázott a hóban a lábacskája. A nyárra gondolt, a melegre és kimondta hangosan is:-Szeretlek nyár!













 

 










Mese a kismacskáról, aki béka akart lenni

















 


Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kismacska. Ez a kiscica nagyon szeretett a tóparton fogócskázni a testvérkéivel, de a vizet, mint a macskák általában, sehogyan sem kedvelte.

Tudott úszni ugyan, erre rájött, amikor egyszer a játék hevületében belepottyant a tóba. De nagyon nem szeretett vizes lenni. Csapzott, a testére tapadó és vizes bundácskájú, amit órákig nyalogathatott, fésülgethetett, amire megszáradt. A borzongásról nem is beszélve.
Bezzeg a tóban lakó zöld leveli békák!

Vígan úszkáltak, kuruttyoltak és fejest ugráltak a jéghideg vízbe. Egytől egyig kiváló úszók voltak, és ha a kiscica megkergette őket, óriás békaugrásokkal elmenekültek, és potty!

Nagy csobbanással landoltak a tóban, a biztonságos fedezékben, ahová a pajkos kismacska már nem követhette őket.

Gyakran eszébe jutott, mennyire meglepődnének a békák, ha egyszer csak békává változna, és ő is utánuk vetné magát.
De a hidegre gondolt. Órákon át didereghetne, amire megszárad. Főleg mostanában, nagyon hideg a víz. Vízkereszt és hamvazószerda között, farsangkor elűzik ugyan a fagyot, de még farsang előtt járt az idő, és nem jött el a virágzó tavasz.

De ha el is jött volna, ő akkor sem ugrálna fejest a tóba.

És ekkor a cicának különös ötlete támadt. Farsangkor békának öltözik majd!
Addig is irigységgel vegyes csodálattal nézte az úszkáló kis vízi lényeket.

-Béka szeretnék lenni!-mondta egyszer az anyukájának .

-Nem jó cicának lenni, ha békára vadászom, a tóba ugrik előlem, ha madárra, elrepül, hát repülni sem tudok, pedig az is biztosan fantasztikus érzés lehet.

-Cicának lenni jó dolog.-mondta a macskamama.-Mindennek van jó és rossz oldala is. De te még kismacska vagy, ezt nem tudhatod. Van egy mondás, mindenki a más poklába képzeli a maga paradicsomát. Lehet, hogy nem is annyira jó békának lenni.

-Azért farsangkor békajelmezt öltök, és majd meglátom.-felelte a kismacska konokul.

Így is történt.

A többi cica cowbojnak, tigrisnek, és pókembernek öltözött. Egyedül ő öltött zöld békaszemes sapkát, és zöld palástot. Kicsi volt még, teljesen úgy festett, mint egy igazi levelibéka, a vidám farsangi mulatságon.

Még egy királylánynak öltözött cicalány is megcsókolta viccesen, hátha királyfivá változik.

-Békának lenni valóban nagyszerű dolog.-gondolta a kiscica, egy kis rossz érzéssel.

Tudta, az anyukájának mindig igaza van, és csak a javát akarja, ebből megint nem fog jó dolog kisülni. De most még kellemesnek találta a béka-létet, nevetve táncolt a többi cicával.

Pedig a veszély már leselkedett rá, egy gólya képében.

Fent körözött az égen, és mivel a látása nem volt már a régi, igazi levelibékának nézte a kismacskát.
Nagyra nőtt, finom falatnak, amire már fente a csőrét. Meg is ragadta és a magasba szállt vele. Egyenesen a fészkébe vitte.

A rémült cica most megtapasztalhatta, hogy nem is annyira fantasztikus érzés repülni, és békának lenni sem könnyű feladat.

Hangos nyávogással adta a gólya tudtára, hogy ő tulajdonképpen egy kismacska. Amikor nagy nehezen lemászott a magas kéményen terebélyesedő gólyafészekből, még egy mérges kutya is megkergette, mert idegen udvaron ért földet. De ő, büszkén arra, hogy kismacska, gyorsan felmászott egy fa tetejére, és arra gondolt, a legeslegjobb dolog a világon cicának lenni.

Mert a kutyák nem tudnak fára mászni. És persze a békáknak sincsenek ügyes kis macskakarmocskáik.
Anyukája intő szavaira gondolt. Így járt ő is. Más akart lenni, mint ami. Mennyire igaz a mondás! Mindenki a más poklába képzeli a maga paradicsomát.







 

 


Sündisznócska






 


Hol volt hol nem volt, élt egyszer egy sündisznócska, Pitének hívták. Apró volt és tüskés, ha félelmében összegömbölyödött, éppen olyan volt, mint egy szúrós teniszlabda, alig nagyobbacska egy érett gesztenyénél.


Ősz vége lehetett.
Lehullottak a fáról az első érett vadgesztenyék, és a fa alatt, mint megannyi gömbölyű süncsemete, szanaszét gurultak. A földön, az egykor élénkzöld, és tövises gubók lassacskán megbarnultak. Nagyobbak voltak a bogáncsnál, de kisebbek Piténél, akár a kistestvérkéi is lehettek volna. Megtévesztő volt a hasonlóság.

Egyikük-másikuk már ledobta magáról tréfás, és borzas sünkalapját, tüskenadrágját, megmutatva a világnak, hogy valójában nem más ő, mint egy dundi vadgesztenye. Amolyan gyufaszálra tűzni való, és gyűjtögetni való az óvodába.

-Ez remek bújócskázóhely lesz.-gondolta Pite, a temérdek gesztenyét látva. Elrejtőzhet itt a barátai elől, nem veszik észre, vagy ha igen, hát földre pottyant gesztenyének nézik majd.
Magában előre mosolygott a huncut tréfán, és az öreg fa árnyékába hívta bújócskázni a pajtásait. A móka, előre vártan jól sikerült, hiszen számtalanszor hitte azt Dani a mókusfiú, és Döme az erdei nyúlfióka, hogy végre-valahára felfedezte Pitét, a kis sünt. Pedig csak egy-egy tüskés gesztenyére bukkantak. A játék hevében kipirulva hancúroztak, amikor valami egészen nem várt dolog történt.

Kirándulók jöttek, kisgyerekekkel, és kis kosárkákba szedegetni kezdték a foltos hasú vadgesztenyéket.
Dani és Döme rémülten iszkoltak az öreg fa mögé, de Pite, aki futásban nem jeleskedett, összegömbölyödve, és szív dobogva várta a vész elültét.
De őt is gesztenyének nézték, és begyűjtötték a többi tüskés és gömbölyű vadgesztenye közé. Nem mert kiabálni, még megmozdulni sem.


Mégis másnap az óvodában, amikor a gyerekek ügyes kis kezeikkel gyufaszálakra tűzték a gesztenyéket, félve, hogy őt is megszúrják, kapálózni kezdett. Egyikük a magasba emelte a megtermett, és tövises példányt. Nevetve felkiáltott.

-Nézzétek! Ez a gesztenye mozog! Ez egy sündisznó!
A gyerekek ámulva vették körül Pitét. Ujjacskáikkal megérintették a sörtéit. Még sohasem láttak ilyen közelről igazi sünt.

Az óvónéni tejjel megvendégelte, aztán éppen ott, a vén gesztenyefa alatt, ahol összeszedték, szabadon engedte.
Most már végre ismerős környezetben volt. Sietősen topogott haza apró lábacskáin, az anyukájához. Elmesélte a hatalmas ijedtséget, amit átélt, amikor gesztenyének nézték a gyerekek.

-Sose mutasd másnak magad fiam, mint aki valójában vagy . -mondta mosolyogva a sünmama.


-Ha gesztenyének néznek, gesztenyeként is fognak bánni veled.

Azóta Pite a kis sün sohasem gömbölyödött össze gesztenyék közelében.









 

 

Madarak és Fák









 


Hol volt hol nem volt, hetedhét határon is túl, élt egy harkálymama, három kis fiókájával.

Egy magas tölgyfa ágán volt a fészkük, a fodros-zöld, árnyat adó falevelek között. Formás kis lakosztály volt, hajlékony ágacskákból font, kerek, akár egy kosárka, kibélelve a harkálymama puha és színes tollaival.
A tölgyfa ágáról látták meg először a fiókák a csodálatos napvilágot. A szikrázó napot, a susogó zöld erdőt, és a végtelen kék eget, a habos kis bárányfelhőkkel, amelyek félszegen úszkáltak az ég tengerében.

A hűs lomb biztonságot adott a nekik, egészen attól a naptól kezdve, amikor kis csőrükkel feltörték a meszes héjat és kikeltek a pöttöm harkálytojásokból.

Mókás, piros volt a fejükön a toll, akár egy papsapka. Fekete és tarka volt a kabátkájuk, jelezve, hogy a harkályok nemzettségéhez tartoznak, akárcsak az anyukájuk, aki minden nap messzire repült, és ennivalót hozott a tátogó, éhes kis csőrükbe.
Amikor jóllaktak, szendergésbe simogatta őket a lágyan fújdogáló tavaszi szél. A táncoló falevelek álmot hozó szép meséket suttogtak nekik altató gyanánt. Halkan dalolt a szél a cseperedő fiókáknak, és néha melengetőn rájuk mosolygott az ágakon át beszűrődő, aranyszínű napsugár.
Meghitt és nyugodalmas gyermekkoruk volt.

A tölgyfa büszkén, óvatosan, de mégis biztos kézzel tartotta az otthonukat, az apró madárfészket.

Fájó szívvel látta, hogy a fiókák egyre nagyobbacskák lesznek. Órákat vesznek a mamájuktól a felnőttkor leckéiből, és hamarosan kirepülnek.
Itt hagyják első lakhelyüket a vén tölgyfát. Hangosan verdesve próbálgatták már a szárnyaikat.

Saját kisfiaiként szerette a kis harkályokat a tölgyfa. Hallgatta pajkos csivitelésüket, mosolyogta ügyetlenkedésüket, tréfás bukfenceiket a repülni tanulás alatt.
Igyekezett nem gondolni az elválás fájdalmára, hogy nem sokára majd a saját útjukra lépnek. Meglehet, hogy nem látja őket többé.


Történt egyszer, hogy a fiókák anyukája élelemgyűjtésre indult, és magára hagyta a kicsiket, akik megbátorodva próbálgatták új tudományukat.

A vén tölgyfa aggódó gondoskodással figyelt fel a lelkes szárnycsapkodásra.
Tudta jól, hogy a fiókák még nem tudnak ügyesen, és magabiztosan repülni. Összeszorult szívvel nézte a veszélyes fejleményeket.

Az egyik kis szeleburdi túl közel merészkedett a fészek pereméhez. Kihajolt, és akár az úszók a fejesugrás előtt, lenézett a mélybe, felmérve a magasságot, amelyből majd kipróbálhatja újdonsült repüléstudományát.

És abban a pillanatban, hopp!
Megszédült és lepottyant, egyenest a mélybe. Csapkodott a szárnyacskáival, de még nem sikerült uralnia a levegőt.

A vén tölgyfa szíve megdobbant. Látta bukdácsolva zuhanni a felelőtlen kicsit.
Nyújtózkodó lombjával próbálta tompítani az esés erejét, és végül a legalsó ágaival sikerült szerencsésen elkapnia az óvatlan harkályfiókát, akinek az ijedtségtől égnek meredtek a fején a piros tollacskák.

Dobogó szívvel, és riadtan látta be a kismadár, hogy korai volt a bátorság, nem tud még repülni.
A tölgyfa megkönnyebbülten mosolygott, látva, hogy a fióka sikeresen visszakapaszkodik a fészekbe, és éhesen, a nyakát nyújtogatva, fogadja az anyukáját. Mintha misem történt volna. A szerencsésen végződött kaland, a kettőjük titka maradt.


Egy napon aztán a fiókák felcseperedtek, és kirepültek. Szabadon és vidáman szárnyaltak, örülve a fiatalságnak és az életnek.
A tölgyfa, sokáig nézett a távolodó kis harkályok után, nem törődve bánatával, és örülve az örömüknek. Hiszen tudta jól, ez a természet örök rendje.


Csendes volt már a harkályfészek. Üresen állt. A vén tölgy megszokásból még oda-odatekintett. Aztán elszomorodva gondolt a kis harkályokra. Viszontlátja-e őket valaha még?

Ekkor vette észre a vén tölgy, hogy sárgulnak a levelei. Fájdalmat is érzett a kérge alatt,deréktájban. A friss májusi zápor sem hozott a számára enyhülést.

Ekkor harkálykopácsolást hallott a közelben. Aztán ismerős szárnysuhogást.

Egykori kis lakója közeledett, a huncut kis bóbitás, piros sapkás fióka. A most már ifjú, és délceg harkály.
A kis fakopács a derekára szállt.

A kérge alatt kezdett el motoszkálni, éppen ott, ahol a szúró sajgást érezte.
Csiklandozta a tölgyfát a motoszkálás, de enélkül is nevetett volna a boldogságtól, hogy viszontláthatja végre a szeretett kis bóbitást.

És ekkor hirtelen elmúlt minden kínja.
Azt hitte, az örömtől feledkezett meg sajgó derekáról.
Aztán látta, hogy a harkály ügyesen szedegeti minden bajának okozóit, a rajta élősködő csúf hernyókat.
A kérge alatt hernyók laktak, ezért volt hát beteg!

Meghatottan nézte a kis fakopácsot. Levelein megrezzentek a harmatcseppek. Ekkor összemosolyogtak.

Közös titkuk volt. A kismadár vakmerő zuhanása, és most már a tölgyfa gyógyulása is.


A vén tölgy hamarosan újra kizöldült. Magába itta a langymeleg májusi napfényt, zöld leveleit megfürdette a tavaszi harmatban, és jólesően nyújtózkodott az ég felé. Izgatottan várta, amikor újra felkeresi ágait egy fészekrakó kismadár.

A fiatal harkály, az anyukájára gondolt. A sok szép és jó tudományra, amit ő tanított neki, hogy a Fák Doktorává legyen.
Eszébe ötlött egy régi mondása is:-Jó tett helyébe fiam, mindig jót várj!

Most viszonozni tudta végre a tölgyfa oltalmazó jóságát.

Azóta boldogan gyógyít meg minden Fát, mert régi otthonára, a vén tölgyre gondol szeretettel, és tudja, minden fának ringatózó ágán született egykor, egy boldog kismadár.






 






A gazdálkodás 12 aranyszabálya







 

Egyszer elérkezik a várva-várt felnőttkor, ami nem csak az édes szabadságot hozza el, hanem a felelősséget is. Egy napon önálló életet kezdesz, és te magad fogsz gazdálkodni. Nem mindegy, mekkora önfegyelemmel. Útravalóul íme néhány tanács, amit nem árt megszívlelned:)




1. A jövedelmedből elsőnek, mindig a számláidat fizesd!!!

2. A fennmaradó összegből, döntsd el, mennyi pénzt teszel félre. (előre látható kiadásokra, váratlan kiadásokra, nyaralásra, öltözködésre, otthonod szépítésére, stb.)
Mindig gyűjts valamennyit, nem baj, ha nem túl sokat! Állíts fel fontossági sorrendet!

3. A többi a konyhapénz. Oszd el a hónap napjaival, számold ki pontosan mennyit költhetsz naponta. Ehhez szigorúan tartsd magad, soha ne lépd át a keretet!

4. Írj listát!

Tervezd meg összegszerűen a napi vásárlásaidat! Nem lépheted át a napi konyhapénz összegét! Nézd át a listát, hogy mi az ami nélkülözhető?

5. Vásárolj célirányosan!

Tervezd meg a napi kiadásaidat, pl. mit akarsz főzni, mik a hozzávalók? Mást ne vegyél meg! Írd fel a legfontosabbakat!
Nézd át, mi az, ami éppen a háztartásból elfogyott? Ha nem fér bele a napi összegbe, halaszd el a következő alkalomra!

6. Kerüld a luxust!

Sose akarj többnek látszani, mint aki vagy! Jó, ha tisztában vagy vele, hogy hova tartozol, és mit engedhetsz meg magadnak!

7. Légy szerény!

Ne légy nagyravágyó, ha beéred az egyszerűbbel, azt legalább elérheted! Ha túl sokat akarsz, abból nem lesz semmi.

8.Kerüld az eladósodást!

Nem boríthatja fel semmi a napi költségvetésedet.

9. Ne kockáztass!

Gondold át, mi lesz veled, ha veszítesz!

10. Számíts a váratlanra!

11. Mindig tervezz, legyen célod!

Ha nincs pénzed valamire, gyűjts rá!!!! Egyszer meglesz:)

12. Összetartásban élj szeretteiddel!A fejlődés legnagyobb mozgatórugója az összefogás.

 

 

 

 

 



Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?









Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!