Bejelentés


Szentkereszti Andrea oldala Honnan fogom tudni, ha elfogy a láthatatlan tintám?









Üzenőfal


Név:

Üzenet:










A gazdálkodás 12 aranyszabálya




...fiamnak...



Egyszer elérkezik a várva-várt felnőttkor, ami nem csak az édes szabadságot hozza el, hanem a felelősséget is. Egy napon önálló életet kezdesz, és te magad fogsz gazdálkodni. Nem mindegy, mekkora önfegyelemmel. Útravalóul íme néhány tanács, amit nem árt megszívlelned:)


1. A jövedelmedből elsőnek mindig a számláidat fizesd!!!

2. A fennmaradó összegből, döntsd el, mennyi pénzt teszel félre. (előre látható kiadásokra, váratlan kiadásokra, nyaralásra, öltözködésre, otthonod szépítésére, stb.) Mindig gyűjts valamennyit, nem baj, ha nem túl sokat! Állíts fel fontossági sorrendet!

3. A többi a konyhapénz. Oszd el a hónap napjaival, számold ki pontosan mennyit költhetsz naponta. Ehhez szigorúan tartsd magad, soha ne lépd át a keretet!

Spórolj észszerűen! Van hogy a drágább az olcsóbb.

4. Írj listát!

Tervezd meg összegszerűen a napi vásárlásaidat! Nem lépheted át a napi konyhapénz összegét! Nézd át a listát, hogy mi az, ami nélkülözhető?

5. Vásárolj célirányosan!

Tervezd meg a napi kiadásaidat, pl. mit akarsz főzni, mik a hozzávalók? Mást ne vegyél meg! Írd fel a legfontosabbakat! Nézd át, mi az, ami éppen a háztartásból elfogyott? Ha nem fér bele a napi összegbe, halaszd el a következő alkalomra!

6. Kerüld a luxust!

Sose akarj többnek látszani, mint aki vagy! Jó, ha tisztában vagy vele, hogy hova tartozol, és mit engedhetsz meg magadnak! 7. Légy szerény! Ne légy nagyravágyó, ha beéred az egyszerűbbel, azt legalább elérheted! Ha túl sokat akarsz, abból nem lesz semmi.

8.Kerüld az eladósodást!

Nem boríthatja fel semmi a napi költségvetésedet.

9. Ne kockáztass!

Gondold át, mi lesz veled, ha veszítesz!

10. Számíts a váratlanra!

11. Mindig tervezz, legyen célod!

Ha nincs pénzed valamire, gyűjts rá!!!! Egyszer meglesz :)

12. Összetartásban élj szeretteiddel! A fejlődés legnagyobb mozgatórugója az összefogás.



Másnak maradni


Álom voltál, s mint olyan, nagyon törékeny. És az álmok, ha valóra válnak, már nem álmok többé.
Az álmokat mindig ébredés követi. Keserű, szívet marcangoló eszmélés a valóságra.
Nem te vagy az.
Csak megfoghatatlan és tünékeny gondolata annak az idealizmusnak, amely sziklaszilárdan a mai napig elhiszi, hogy valamiféle sejtemlékezés kapcsán, összerakódott egy másik ember, az összes jóból, amit az őseim valaha is a tökéletes társról megtapasztaltak, egyedül arra predesztinálva, hogy egy napon találkozzon velem.
A másik felem.
Születésem óta hordozom a képét. Nincs jogom haragudni rád, mert nem te vagy az.
Az én hibám az egész.
A világtól való megcsömörlésemben csak gondoltalak, álmodtalak téged.
Vagyis nem egészen téged.
Lehet, hogy valamikor te voltál az, de túl későn találkoztunk. Magaddal hordozod az idő hordalékaként az egész leamortizálódott kisvilágodat.
Talán te lettél volna a nagy szerelem, ha képes lettél volna önmagad maradni.
De nem maradtál.
Azt hiszem a gyermeki énedbe voltam szerelmes. Mert mindenki egyedinek születik. Aztán vagy megőrzi ezt, vagy nem. Más lesz, mint aki volt.
De az is más, aki ugyanaz marad. Ez a valódi különcség.
Ezt is megértem, vagyis dehogyis értem meg. De ez az egyén szuverén döntése. Csak megcsillant nekem egyetlen pillanatra az az ember, aki valaha voltál.
Észre sem kellett volna vennem.
Egy szikra volt, de lángra gyújtott mindent. Még emlékszem a melegére, és szaggató fájdalomra felismerni a nemlétét. Nem volt már benned régen valódi fény.
Elfogadom.
Tulajdonképpen igazad van. Nem vádollak érte.
Az uniformizálódás normális dolog, csak az nem mindegy, hogy mihez. Romlott a világ, és akklimatizálódni muszáj, mert különben erősen benne van a pakliban, hogy örökre kívülálló maradsz.
Akárcsak én. A nem éppen konform.
Isten teremtménye vagyok, egyedül az ő törvényei , és szabályai vonatkoznak rám. Számadással is csak neki tartozom.
A kompromisszumkötés képessége nélkül élek, vak hittel, idealizmusba fulladva , és még mindig bízom abban, hogy létezik a perc, amiért érdemes volt megszületnem.
Talán egy reggelen majd azzal a tudattal ébredek, hogy a szívembe robban az érzés:
Valóban létezik! A másik felem.
Ettől a ténytől önmagában boldog leszek. És te? Te mitől leszel boldog?



„Az álom rejtett kis ajtó a lélek legmélyén és legmeghittebb zugában arra a kozmikus őséjszakára nyílik, amely lélek volt jóval azelőtt is, hogy az én-tudat létezett volna, és lélek lesz jóval azon túl is, amit egy én-tudat valaha is elérhet. Mert minden én- tudat egyedülálló, felismeri a különállót,elválaszt és megkülönböztet, és csak azt látja meg, ami az énre vonatkoztatható. Csupa korlátozottságból áll az én-tudat, még ha a legtávolabbi csillagködökig ér is el. Az álomban belépünk a mélyebb, igazibb , minden én-szerűségtől mentes örökebb emberbe. Az álmok nem szándékos és önkényes kitalálások, éppen azok, amit éppen ábrázolnak. Nem csalnak és nem hazudnak, nem kendőznek el semmit hanem naiv módon azt akarják tudatni amik, és amit gondolnak.” G.C. Jung.


„Anima, animus. A női jelleg megszemélyesítése a férfi tudattalanjában, és a férfi-jellegé a nőében. Minden férfi öröktől fogva magában hordja a nő képét, nem ennek, vagy annak a bizonyos nőnek a képét, hanem egy bizonyos nőét. Alapjába véve ez a kép egy tudattalan, ősidőkből származó, és eleven rendszerbe ágyazott öröklöttség, az ősök sorának a nőkről szerzett valamennyi tapasztalatát összegző típus (archetípus). A nőkről szerzett összes benyomás lecsapódása, örökölt pszichikus alkalmazkodási rendszer. Ugyanez érvényes a nőkre is, nekik is van a férfiról veleszületett képe. Ez az egyik leglényegesebb indítéka a szenvedélyes vonzalomnak.” G.C.Jung.



Holnapután


történet a szeretetről





Augusztus vége felé járhatott. Esténként már odaadta stafétáját az ősznek a nyár, és hangos tücsökzene verte fel az erdőt. Kristóf fázósan húzta össze magán a széldzsekit, és Milánra gondolt. Egykori barátságukra. Évekkel ezelőtt, még a gimi elején lettek ők ketten elválaszthatatlanok. Milán éppen akkor érkezett az osztályukba, amikor már a klikkek kialakultak, és új gyerekként Kristóf vette őt a védőszárnyai alá. Barátok voltak. Egészen Emeséig. Mondanátok, nem ér meg egy nő sem egy barátot. Emese megérte. De kezdjük a legelején. Jó egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor a kezdetét vette az események sorozata, amikor is jó barátokból ellenségekké váltak. Innen datálódik az a folyamat, amelynek a végkifejlete az ominózus verekedésbe torkollott, ami örökre megpecsételte a sorsát.
Azt mondják „cherchez la femme” - keresd a nőt! Örök igazság.

Akkor is nyárutó volt, erre Kristóf biztosan emlékszik, mert a napsütés színarannyá változtatta a lány szőke haját, amikor először meglátta Emesét.
Az tény, hogy Milán vette előbb észre. De nem egy pénzérme volt, hanem egy gyönyörű lány. Tiszta tekintetű, angyalarcú, tökéletes alakú. Éppen olyan, amilyennek Kristóf elképzelte A NŐT. Így csupa nagybetűvel.
Szinte természetes volt, hogy Milánnak is tetszett, talán férfi nem élt a Földön, akinek ne tetszett volna. Emese. Egyetlen hosszú pillanatra megállt az idő. Csak nézték egymást.
Talán éppen kosármeccs volt. A suli csapatának ő volt a csapatkapitánya, és biztosra vette, egyedül, és kizárólag ennek köszönheti a népszerűségét a lányok körében.
Egy kicsit ez zavarta is. Igazi szerelemre vágyott, amiben a „menő” fiú szerepe kissé hátráltatta. Tudta jól, egy napon majd nem fog kosarazni. És azt is tudta, hogy egy napon majd megöregszik.
Igazi, sírig tartó társra vágyott. De sosem volt igazán szerelmes. A szépségen túl, valamit keresett. Talán meg sem tudta volna fogalmazni, hogy mit.
Amikor Emesét először megpillantotta, ennek a titokzatos vágynak a szele érte el, az ígérete annak, hogy megtalálta az igazi szerelmet.
Ahogyan a szerelmük bontakozott, úgy mérgesedett el a barátsága Milánnal. A csípős megjegyzések, rosszmájú célzások nem egyszer verekedésig fajultak, hogy aztán az igazgatói megrovás után, ott találták magukat a szőnyeg szélén egy „elbocsájtó szép üzenettel”. Kirúgták mindkettőjüket.

Ekkor beszélték meg, hogy „férfi módjára” találkoznak és megverekszenek az erdőben. Kristófnak az a képtelen ötlete támadt, hogy utána haza sem megy többet, legalább nem kell az anyja szemébe néznie, és szembesíteni azzal a ténnyel, hogy az egyetemi tanulmányaival kapcsolatban végképp összetörte az álmait. Kirúgták.

Eső, és ázott föld szaga volt az erdőnek. A hold megvilágította a tisztást, ahol Kristóf felfedezni vélte Milán sziluettjét. Elsőnek Milán ütött, így Kristóf nem is láthatta a vascsövet a kezében. Elsötétült a szeme előtt a világ. Elveszítette az eszméletét.

Öreg szürke Ford fordult be a Százszorszép utcába. Megállt a borostyánnal benőtt öreg ház előtt. Ahogyan Fanni lepakolta a csomagjait, azonnal a szemébe ötlött az asztalon hagyott cetli, a fia levele.

„Örökre elmentem, szégyent hoztam rátok. Ne keressetek!”

Kristóf

Fanni levegőért kapkodott. Remegő kézzel próbálta hívni a férjét, de mint ő jó előre meg is mondta, tárgyaláson volt, és kikapcsolta a telefonját. A hangposta sípoló hangjától pánikba esett. Sírás tört rá.
-Istenem, mi rosszat tettem, hogy elszökött az egyetlen fiam? Most mit csináljak??? Észre sem vette, hogy hangosan beszél. Szinte rohanva pattant a kocsijába, és a rendőrségre hajtott. Félúton, autóvezetés közben hívta vissza a férje, Gábor.
-Szia Kicsim! Most kapcsoltam be, látom kerestél. Valami fontos? Hallgatlak.
-Kristóf!!!- tört ki az asszonyból a zokogás.
- Búcsúlevelet hagyott a konyhában. Azt írta, örökre elment, ne keressük mert szégyent hozott ránk! Mi történhetett?
-Minden rendben lesz, nyugodj meg drágám! Hol vagy most?
-A rendőrségre tartok!
-Rendben, ott találkozunk.
- Ne! Inkább az iskolába menj! Derítsd ki, mi történt! A rendőrség után odamegyek én is!
-Rendben!

Fanni sejtése, mint mindig, most is tökéletesnek bizonyult. Gábor az igazgatónőtől értesült a rendszeres verekedésekről, és a kicsapás tényéről.

De az eltűnéséről nem tudott senki semmit.

A telefoncsörgés baljóslatú volt. Fanni lesápadt, amikor felemelte a kagylót.
-Megtaláltuk a fiát asszonyom. Az iratai alapján, Veszprémi Kristóf, 17 éves fiatalember, a személyleírása is megfelel az ön által elmondottaknak.
A város menti kiserdőben, névtelen bejelentés alapján találtunk rá, eszméletlen állapotban. Súlyos testi sértés alapos gyanúja merült fel, a nyomozást elindítottuk. A jelek arra utalnak, hogy alaposan megverték.
A mentők a Szent István kórház intenzív osztályára vitték. Még mindig eszméletlen. Reméljük a legjobbakat!
- Köszönöm, köszönöm!- sírta Fanni.
-Legyen kedves a kórházba fáradni!
- Igen! Azonnal indulunk!

Gábor vezetett. Ő Fanninál mindig jobban meg tudta őrizni a hidegvérét, felesége pánikhangulata nem ragadt rá.
Amikor odaértek Kristófot éppen akkor tolták a baleseti sebészet műtőjébe.
A műtőorvos a fejét csóválva tanulmányozta a röntgenfelvételeket. Egyértelműen látszott egy koponyatörés, és egy deréktáji csigolyatörés.
-Hm, verekedés?
A két orvos összenézett.
-A sérülések arra utalnak. A felépülés kétséges, vagy nagyon hosszadalmas. A gerincvelő is sérült. Éppen ennyi idős a fiam. Katasztrófa!
A műtét hosszadalmas és idegőrlő volt. Fanni a kezét tördelte, és Gábor próbálta átölelni, de a zaklatott asszony félresöpörte a kezét. Ólomléptekkel vánszorgott az idő.
-Szívem! Emesét felhívtad már?
-Még nem, máris hívom!

A telefon hosszasan kicsengett. Emese hangja vidám volt. Mit sem sejtett.
-Fanni, de örülök, hogy felhívtál!
-Emese, Kristóf a Szent István kórházban van. Verekedésbe keveredett. Éppen műtik. El tudsz jönni?
-Igen! Persze! Rohanok!

Ekkor nyílott ki a műtő ajtaja. Az ezernyi kérdés, amit Fanni fel akart tenni, csupán eggyé szelídült.
-Fel fog épülni?
-Kérem, fáradjon a szobámba asszonyom. A műtét jól sikerült, de beszélnünk kell.

Az orvosi szobában nem volt semmi rendkívüli, Fannit mégis mellbe csapta a gyógyszerszag.
-Foglaljon helyet asszonyom!
Szinte rázuhant a kanapéra, köszönésféleképpen csak bólintani tudott, és a könnyeivel küszködve csak ennyit tudott kérdezni.
-Van remény?
-Remény az mindig van drága. Pályafutásom alatt számos csodával találkoztam már.
De a dolgok jelenlegi állása nem valami biztató. Főként a deréktáji sérülés aggaszt. Van rá esély, hogy évek múltán jelentősen javul Kristóf állapota, de a régi soha többé nem lesz.
Most még a rehabilitációt megelőző állapotában van, és nem fog tudni járni. Ezt az állapotot gyógytornával látványosan lehet javítani. A gerincvelőben sérülés van, szakadás nincs, és ez komoly reményt ad arra, hogy a fia egy napon, ha nem is úgy mint régen, de járni fog. De már most előre szólok, a gyógyulási folyamat nagyon hosszú lesz. Évekig is eltarthat. És rengeteg szeretet, türelem kell hozzá.

Fanni a remény örömével ölelte át Gábort. Türelemnek, és szeretetnek nem voltak híján. Kristóf sápadt arca fájdalomról tanúskodott ugyan, még eszméletlen volt, de Fanni már látni vélte benne a csapatkapitányt, az izmos, és nyúlánk fiút, a büszkeségét.

-Emese, menj be hozzá te, ha magához tér, téged lásson meg elsőnek!
A lány leült Kristóf ágya mellé. A fülébe suttogott.
-Szerelmem, bármi lesz, én mindig itt leszek veled. Szeretlek.
Puszit lehelt a fiú homlokára, gyengéden megsimogatta a szeretett, de meggyötört arcot, és halkan kiment a kórteremből.

Éjfél felé járhatott, amikor Kristóf magához tért. Zavaros emlékek rohanták meg, az erdő illata, egy férfi tagbaszakadt sziluettje, a lendülő vascső, egy ököl, a fájdalom. Semmire nem emlékezett. Csak a sötétségre. Mint most. A szívmonitor idegtépő pittyegése visszarángatta a valóságba. Érezte Emese illatát. Hát itt volt!
Próbált felkelni. Lábra állni. De nem tudott. Történt valami. Újra megpróbálta, de a földre zuhant.
Az esés zajára berohant egy nővér.
-Úristen fiatalember! Most műtötték, feküdjön vissza!
-Nővér! Mi történt velem?! Nem tudok járni!
-Holnap! A doktort kérdezze!
Kristóf zokogni kezdett.
-Nem tudok járni! Istenem, nem tudok járni! -lassan álomba sírta magát.

Reggel tudta meg, hogy mi történt vele. Azt, hogy eszméletlenül találták meg a kiserdőben, komoly sérülésekkel. És nem fog tudni járni. Talán sohasem.

Arra gondolt régen, ha mozgássérültet látott, zavartan elfordította a fejét. Soha bele sem gondolt, hogy a másik ember ott a kerekesszékben mit is érezhet.

Soha bele sem gondolt, hogy ő is járhat így, és kerülhet ugyanabba a kiszolgáltatott helyzetbe. Nem akarta ezt. Férfi létére zokogott. De hát senki nem akarja ezt.

Nyikorgott a kórterem ajtaja, ahogyan nyílott. Fanni zavarát leplezve érkezett egy rozzant kórházi kerekesszékkel.
Kristófnak fájt még mindene, úgyhogy az ágyról átülni sem volt egyszerű a székbe, de nagy nehézségek árán sikerült valahogyan.
Nem, ezt sohasem fogja elfogadni! Csak ismerős ne lássa!
-Kiviszlek az udvarra. Csodaszép idő van!- próbált mosolyogni Fanni.
És persze, hogy találkoztak ismerőssel!
Egy asszonnyal az utcából, aki a szívén viselte a környékbeli információk áramlását. A személye garancia volt arra, hogy egy órán belül mindenki értesülni fog Kristóf állapotáról.
A kezét az égre emelte és szörnyülködött.
-Szentséges ég! Csakugyan te vagy az Kristóf???!!!

A kerekesszék csikorgott. És amerre mentek, mindenki odanézett. Kristóf sajnálkozást, mi több szánalmat látott a tekintetekben, vagy azt a zavarodott félrenézést, ahogyan régen ő is tette. Igazán pocsékul érezte magát.
-Jobb, ha visszamegyünk! –javasolta anyjának.
Visszaértek a kórterembe, és Fanni térdre borult a tolószék előtt. Fia ölébe hajtotta könnyáztatta arcát, és azt mondta.
-Ugye tudod, hogy te nekem mindig az erős és szépséges nagyfiam maradsz örökre?

Éppen aludt, amikor látogatója érkezett. Egy magas, és lomha fiú. Milán.
Zavartan topogott, egyik lábáról a másikra állt, és tekintette a tolószékre esett.
-Keresel valakit?- kérdezte Kristóf.
-Eltévesztettem a kórtermet. -mondta Milán és az ajtó felé indult.
Egyértelmű volt, hogy Kristóf semmire sem emlékezik.
De ő igen. És ez volt a büntetése. Tudta, hogy egész életében ezzel kell együtt élnie.

Emese lépett be az ajtón.
Egy nagy tálca süteményt hozott, de Kristófot most hidegen hagyta minden finomság.
Csak nézte a lányt. Meg sem érdemelt soha ennyi szépséget.
-Gyönyörű vagy. Megértelek, ha nem jössz többet. Egészséges vagy, fiatal, és a legszebb, akit valaha láttam. Valaki mással még boldog lehetsz.
Emese leült az ágya szélére. Szomorú volt a tekintete, de szerelmes, odaadó, és vigasztaló.
-Tévedsz. Nem lehetek boldog senki mással. TÉGED szeretlek.
Kristóf a lány vállához szorította forró homlokát. Elmondhatatlan szerelmet érzett.
-Csak téged szeretlek Kristóf. Ma, holnap, és holnapután.








Embernek maradni


…törvényes, de etikátlan…


1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról.

„A fogyatékos emberek a társadalom egyenlő méltóságú, egyenrangú tagjai, akik a mindenkit megillető jogokkal és lehetőségekkel csak jelentős nehézségek árán vagy egyáltalán nem képesek élni,..”

(részlet az esélyegyenlőségi törvényből)

Szépről, jóról, emberségről is írhatnék. De ez a történet, nem az a történet. Egy vidéki nagyváros a helyszíne, de a beazonosíthatóság elkerülése végett inkább nem nevezem meg várost.
Főhősünk, nevezzük Ágnesnak, épnek született, soha nem gondolt bele abba, hogy egy napon megrokkanhat, és érzékelhetően terhére lesz a társadalomnak olyannyira, hogy az igazságszolgáltatás „bűnként” rója fel neki a fájdalmas tényt, miszerint nem tud járni.
Minden egy tavaszi reggelen kezdődött. Ha kezdetnek lehet nevezni valaminek a végét. Felébredt éppen úgy, mint máskor, de nem mozdultak a lábai. Hosszú kálváriája egy másik történet.
Mint ahogyan a rokkant létének a feldolgozása is. Ízlelgette magában a szót: „nyomorék”. Nem lépett át a szégyenen, a sajnálat, és tapintat is csak az állapotára emlékeztette. Talán elég lett volna neki a türelem a társadalom részéről.
De ami történt, arra igazán nem számított.
Masszív pánikbetegsége fejlődött ki. Egy évben, ha egyszer hagyta el a lakást csak akkor, ha az feltétlen szükséges volt. Azon az ominózus napon is egy orvosi vizsgálat tette elkerülhetetlenné a további begubózást.
A férje vitte autóval, de a bejárattól az autóig sem volt neki olyan egyszerű eljutni. A kedvenc része a történetnek az volt, ha ilyenkor olyan ismerőssel találkozott, aki még egészségesként ismerte, és meglátva állapotát, döbbenten állt, vagy netán égnek emelte a kezét, és elszörnyedve kiáltott az égiekhez. Olyan is volt, aki nyíltan Isten büntetését hangoztatta. De Ágnes nem látta az életében azt a bűnt, amivel ezt kiérdemelte.
Nagy nehezen elszerencsétlenkedett az autóig. Pánikroham tört rá, a szíve zakatolt, sírni tudott volna, de az önsajnálatot elutasította. Túljutott a vizsgálaton, és hazaértek. Megint a tortúra az autótól a liftig. A szorongás, hogy csak addig ne jöjjön senki. Volt mozgássérült igazolványa, ami feljogosította a parkolásra.
Aznap hál’ Istennek nem találkozott senkivel, kitették a rokkant igazolványt, és megálltak a járdán. Ágnes el volt foglalva a pánikrohamával, nem sejtette, hogy éppen most avanzsálja a társadalom bűnelkövetővé. Elvergődött a férjébe kapaszkodva a liftig. Legalább 6 lépcsőt kellett megmásznia, de valahogyan sikerült, hazaért. Kb 5-10 percbe telt, amíg a lakásig jutott.
Kisvártatva megérkezett a férje is, egy büntetőcédulával, miszerint a járdán parkolt és szabálysértést követtek el.
Ágnes azonnal telefonált a közterület-felügyeletre. A nem túl szívélyes férfihang jogszerűnek találta a 10 000 ft-os bírságot. Az asszony próbált az állapotára hivatkozni, és hogy csak innen képes elhagyni a lakását. A férfi közölte, rokkant sem pakolhat a járdán, ha másfél métert nem hagy szabadon.
Ágnes azzal érvelt, az egész járda nincsen másfél méter. Erre a közterület-felügyelő vészjósló hangon azt válaszolta, képzelje csak el, mi történt volna, ha éppen akkor arra jön egy babakocsi, és nem fér el.
Ágnes elképzelte. Például kikerülte volna. De a bűn, az bűn, a szabálysértés megtörtént. Sőt, a férfi közölte vele, hogy minden egyes alkalommal meg lesz büntetve, ha a járdára merészelnek állni. Sőt, bűnismétlőként mindig magasabb összegre.
Viszont a járdánál messzebbre meg képtelen volt eljutni. Nem akarta elhinni, hogy ez törvényesen előfordulhat, hogy önmagában az a tény, hogy kimerészkedett a lakásából, büntetendő. Mivel már 25 éves elmúlt, viszont szolgálati ideje még nem volt elegendő, nyugdíjat sem kapott, megfellebbezte a közterület-felügyelet bírságát, akik átadták az ügyet a rendőrségnek. Nekik a körülmények ismeretében lett volna lehetőségük méltányosságot gyakorolni. De nem tették, a 10 000ft-os bírságot 30 000 ft-ra súlyosbították.
Egyre cifrább volt az ügy. Egyetlenegy ember nem gondolta végig, hogy Ágnes egyszerűen nem tud kijönni a házból, csakis „szabálysértés” árán, és jogi nonszensz egy másfél méteres járdán másfél métert szabadon hagyni úgy, hogy közben rokkant kártyával parkolhat a járdán, kvázi mégsem parkolhat, ha a nevezett távolságot szabadon kell hagyni. Etika, emberség vagy méltányosság szóba sem jött, csak a törvény betűje, ha mégoly értelmetlen is.
Ágnes kifogást nyújtott be. Az ügy tovább vándorolt az igazságszolgáltatás útvesztőiben, ahol igazság helyett a jog betűit szolgáltatták. A rendőrség átadta az ügyet a bíróságnak. Az asszony indoklásul felhozta a tényt, miszerint a járdánál tovább képtelen elbukdácsolni, jövedelme nincs, nyugdíjat nem kap.
A társadalom kártyavárának utolsó lapját egy bírónő kapta, meg az övé lett a végérvényes döntés. Ágnes sohasem felejti el a nevét, amit a végzésre odafirkantott sk. Alapos vizsgálat után Ágnes kifogását nem találta alaposnak.(!)
A kiszabott bírság összegét viszont igen, melynek meg nem fizetése esetén, a büntetés elzárásra váltható. A történet itt véget ért. Attól a naptól kezdve nem csak attól kellett szorongania, hogy ismerőssel találkozik. Hanem bűnözőként rettegett, ha ki kellett jönnie a házból. Betartotta volna a törvényt, de el kellett követnie a szabálysértést, mert a járdánál messzebb nem tudott még kínlódások árán sem elbukdácsolni. Így vált visszaesővé.
Mozgássérült parkoló kialakítását kérelmezte az önkormányzatnál, ami hosszú évek múltán sem valósult meg. Maradt hát a szabálysértés. És a félelem, ha az utcára kilép. És megbüntetik a szerencsétlenségéért.



lánggal ég





Dorina hitt benne, hogy itt a Földön rendelt társa van. A fiatalság romlottságával vetette rá magát az életre, minden percben várva, hogy elébe toppan az Igazi.
Fiatal volt még, a női sorsok nem érintették meg, ifjonti szép kristályfényében tündökölt, még sohasem tört össze a szíve.
Jungot olvasott, és különösen megragadta a lelkét a sejtemlékként őrzött kép, amit minden ember magában hordoz, összesítéseként minden értékesnek és vonzónak, amit a felmenői az ellentétes nemben találtak.
-Ez csak egy kép-gondolta Dorina, nem valószínű, hogy van a Földön ember, akire ráillene. És ha létezik is valahol, nem valószínű, hogy éppen Dorinára vár.
Mégis sokáig várt rá. A sajgó érzés a szíve táján az érkezését ígérte. Aztán az évek múlásával apránként koptak el az ábrándjai. Megismert férfiakat, és halványan a szíve táján érezte a sajgást is, de tisztában volt érzései talmiságával. Aztán már nem várt többé. Anya akart lenni, romantikus szerelemkeresését ifjúsága számlájára írta. Férjhez ment. Egyik álma sem valósult meg amit a házasságról gondolt, de a döntése helyességét igazolta az anyaság. Végre szerethetett kiszolgáltatottság nélkül, viszonzásra találva. A hatalmas érzés a gyermek megszületésével érkezett, örökre szólt, és nagyobb volt, mint a szerelem.
Talán jobb lett volna, ha működik a házassága. Ha nem is szerelmi lángolásban, de csendes szeretetben. De nem működött. A férje rosszul bánt vele. Semmiben sem értékelte. Talán a túlzott megfelelni vágyás őrölte fel. Pánikbeteg lett. Persze, nem lehet tudni, hogy a szeretet megóvta volna-e ettől, de valószínűleg nem tett jót az idegállapotának, amikor a férje fiatalabb szeretőre cserélte, lépten-nyomon hangoztatva annak Dorinához mért kiválóságát.
Az asszony menekült volna, de betegen már nem tudott. Tehetetlenségével a férje is tisztában volt, és ez úgy érezte további megszégyenítésekre jogosítja fel. Bár nem váltak el, túl messzire ment, egészen addig, ahonnan már lehetetlen visszafordulni.
-Én már lélekben elváltam.-mondta egyszer a férje. Dorina is így volt ezzel. Hiszen a házasságok először a lelkekben köttetnek. A többi az csak jog, meg papír.
-Ezt adta a gép.- gondolta az asszony. Az anyaságon kívül megszűntek mind a női szerepei. Egészen addig a napig gondolta ezt, amikor meglátta őt. Ismeretségük szigorúan hivatalos volt. A tegeződésig sohasem jutottak. Dorina szerette volna megfejteni a férfi tekintetét, neki is annyit jelentett-e az a perc, amikor megpillantották egymást. Talán. De nem tudhatta ezt biztosan, csak a várt sajgást érezte a szíve táján, azt is annyira erősen, hogy talán fájt is. Beleszédült. Nem volt már túl fiatal, de megtisztították egyéniségét az évek, és lányos zavar öntötte el. Az érzelmi löket elementáris erővel tört rá, mindent feldúlt, kizökkentette a megszokás monoton, szerelem nélküli kerékvágásából. Nem akart már szerelmes lenni, nem akart érzéseket, nem vágyott semmire, de főként nem vágyott a sebezhetőségre. Furcsa, hogy az évek hoznak magukkal egy különös hordalékot, amit nevezzünk méltóságnak, de igazából ez is csak félelem a nevetségességtől. Nem testi vágy, pedig nagyon is annak tűnik, adni vágyás, alázat, meghalni akarás egy ölelésben, az elmúlás fájdalmas előszele, amit a rossz nyelvek testiséggé degradálnak. De Dorina már nem akart semmit. Szégyellte magát a gondolataiért, az álmodozásaiért és nem akarta a férfit látni soha többé.
Aztán mégis jó néhányszor találkoztak. Szerette volna megfejteni Z.-t. És saját magát is. A tekintetébe akasztotta a tekintetét, és néha úgy érezte, a férfi is ugyanazt érzi amit ő. Várta a találkozásaikat, hosszú hetek, hónapok múltak el, és úgy érezte, rabul ejtették olyan fantáziák, amelyeket soha nem lesz ereje megvalósítani. Nem volt már önbizalma, félt, a férfi meg nem volt az a típus, aki kezdeményezne. Ha így is lett volna Dorina talán félelmében elutasította volna, pedig mennyire szeretett volna az ölelésébe ájulni, mennyire vágyott az érintésére, a közelségére! Amikor újra találkoztak már rettenetes zavarban volt az érzései miatt. Z. valószínűleg észrevette ezt, és nem tudta mire vélni. Dorina terveket szőtt a meghódítására, amiből persze nem lett semmi, viszont rosszul volt, ártott neki az idegesség, remegett és az ájulás kerülgette. Talán nem is bánta, hogy lezárult a kizárólag hivatalos ügy, félbehagyott álmokat hagyva maga után. Emlékezett rá, hogy egykor mennyire vágyott erre a találkozásra. Mennyire várta az érzést. A sajgó fájdalmat a szíve táján. Hát megtörtént. Itt volt. Annyira fájt, hogy beleszédült. Arra gondolt, nem való neki már a szerelem.
Különös lény az ember. Miért akarja mégis annyira kétségbeesetten a fájdalmat?







Miért főznek jobban a fiúk?






 


Be kell, hogy lássam, a rajzfilmcsatornák kora nálunk lejárt. Frédi és Béni helyett a TV-paprika okítja konyhai titkokra a fiamat.

Kis kezével nyújtja tésztát, az arca megfontolt és átszellemült. Reménykedem, hogy a művelet végére, talán megfejtem a titkot, miért is voltak a nagy szakácsok mind férfiak. Például a Nagy Levin.

Meglehet hogy ebben a szent pillanatban a legnagyobb Levin első zsengéit látom bontakozni, még kis Levin korában.

Elsőként rádöbbenek, hogy nem mindennapi koncentrációt ,és kreativitást igényel a tészta nyújtása.

Na, ez az, ami belőlem teljes mértékben hiányzik. A napi rutin megöli a művészetet.
És úgy látom, a tésztának lelke van. Csak meg kell lelni. Simogatni kell, és szeretni. Meg is fog mutatkozni a végeredményen.

Mert mi más földi küldetése lehet egy leveles tésztának? A magas, formás, és kívánatos sütemény. Ez evidencia.

De a tészta vajon tudja ezt? Erre rá kell ébreszteni.

Szabi tudja ezt. Illetve ráérez. El tudja képzelni a tészta sajátos helyzetét. Alszik hibernáltan a mélyhűtő legalsó polcán, és valószínűleg halvány sejtelme sincs arról, hogy micsoda is valójában. Mi célból van itt a fagyasztóban, mi a küldetése? Talán annyit sem tud magáról, hogy ő voltaképpen egy hajtogatott, mirelit vajastészta.

De a Szabi tudja, és már látja maga előtt az önmegvalósítás teljes pompájában.
Kis keze melegével bele tudja szuggerálni a küldetését.

Francia aprósütemény lesz, fahéjjal és naranccsal.

Felcsippentve ujjai közé, fűszert szór, narancshéjat reszel, és fantasztikus illatok sejtetik, hogy ez a süti különlegesség lesz a legjavából.

Mindkét végét felcsavarja, akár a palacsintát. Aztán a hűtőben pihenteti. Felszeleteli, és láss csodát! A szeletek szívecskét formáznak, akárcsak a narancsos-fahéjas csíkok benne. Csupa-csupa szívecske. Nagyon pofás.

-Végre egy kis fantázia!-mondja a férjem.

Valóban finom. És én végre tudom a titkot. A nagy szakácsok azért főznek jól, mert képesek kapcsolatba lépni az étellel, és átadni valami különös törődést, odafigyelést, amire csak a fiúk képesek:)

Hajrá srácok, irány a konyha!


 

 

 

 






Csabika története







Tizenhat múlt, de alig látszott tizenkettőnek. Furcsa tojásdad fejformáját kihangsúlyozta a majdnem tarra nyírt frizura. Ártatlan, barna szemei betekintést adtak egy különös belső világba, amely az átlag ember számára örök rejtély. Értelmi fogyatékos. Együgyű. Idióta.
Ezt mondták mindennap a tekintetek, de szerencsére ő ezt nem vette észre.
Himbálózva járt, a kezeivel sertepertélve, mintha láthatatlan legyeket űzne a csípője tájékán. Mindig mosolygott, hálás volt az érdeklődő kedves szóért, engedelmesen válaszolt, és meg sem fordult a fejében, hogy mit gondolnak róla a háta mögött az emberek. Ismeretlen volt a számára a rosszindulat.

A Csabika.

Zárt kis világában élt, többnyire ki sem mozdult a szűk lakókörnyezetéből. Ez nagyjából a ház udvara volt, az előtte terülő parkkal, és a pázsiton keresztülkígyózó járdával, amely egészen a szeméttárolóig vezetett. Elég volt neki ennyi élettér, nem is vágyakozott soha messzebbre. A házban csupa "normális" ember lakott.

Ott volt például Tóthné, aki beszélgetett a muskátlikkal, és a mackógatyás Zord úr, a házmester, aki mint házbizalmi, mindent szemmel tartott, és szóvá is tette a rendbontást.
Csabika azt gondolta róla, hogy valószínűleg 360 fokban körbeforog a feje. De 180-ban biztosan, ahogyan fürkészően jobbra balra tekintget a helyteleníteni valót kutatva. Akadt is dolga rendesen. Az emberektől nem állt távol a renitens viselkedés.

A számos kifogásolnivaló közül is az egyes számú volt a kutyapiszok. Pláne ha belelépett.
Zord úr, ha már kutyát látott, vörösödni kezdett a feje. De ha a szerencsétlen állat még kényszerű pózba is vágta magát, szinte gőz csapott ki a fülén, és az orrlyukán. És ha még a végtermék is ott maradt, sunyin és árván a fűben, magából kikelve ordított.
Így mindennap üvöltözni kényszerült. A kutyák már csak ilyenek.

Csabika gyakran megfigyelte ezeket az indulati stációkat, és már előre számított Zord úr reakcióira. Szinte várta a dühkitöréseit. Ismerte és elfogadta így.
Mint ahogyan Tóthnét is, arcán a szeretetteljes mosollyal, amikor öntözgeti, és becézgeti a muskátlikat. Kiteregeti a száraz ruhákat, csak a látszat kedvéért, hogy mennyire gondos háziasszony is ő. Persze ennek is csak a Tóth úr a megmondhatója.

Na, és a Csabika. Egyszer megtapogatta a szélben lengő, virágos otthonkát, tudod azt a tiszta műszálas fajtát és érezte, hogy tök száraz.

De Tóthné fura dolgait is elfogadta. Megvető pillantásairól egyszerűen nem vett tudomást, savas megjegyzéseit elengedte a füle mellett.
Egy napon aztán talált egy kiskutyát. Gombszemű volt, nedves orrú, és beazonosíthatatlan fajtájú. Pár hónapos lehetett, amikor a Csabika nyomába szegődött. Szívből megörült a kiskutya farokcsóváló, lelkes érdeklődésének. Ebben bizonyára nagy szerepe volt a kardigánzsebében gömbölyödő uzsonnára csomagolt párizsis zsömlének, de szívesen megosztotta a kiskutyával. Nagyjából ez a zsömle jelentette örök barátságuk kezdetét, amit a Csabika anyja nem kitörő örömmel, de tudomásul vett.

A kiskutya érkezése napján robbant be a tavasz. Hét ágra sütött a nap, zöldellt a pázsit, és Tóthné úgy döntött, megörvendezteti a muskátlikat egy kis szabadsággal. Gondosan kiültetgette őket a ház előtti zsebkendőnyi kertbe. Arcán elégedett mosollyal szemlélte a művét, amikor arra sétált a Csabika, pórázon vezetve a mackószerű szerzeményt, kinek neve stílszerűen Bocs.
Azután a Bocs felemelte a jobb hátsó lábát, és szemmel láthatóan vizelésre keresett ihletet. Lehervadt a mosoly Tóthné arcáról.
Ez nem különösebben zavarta meg az ebet. Könnyített magán, egyenesen a csodás muskátlikra. Ebben a műveletben Tóthné sikolyai sem hátráltatták. Az éktelen hangzavarra előbújt Zord úr felettébb zord arccal. Mackógatya volt rajta hózentrógerrel, és hajdanvolt fehér atlétatrikóval. Bocs már csak Zord úrra várt. Semmivel össze nem téveszthető pózt vett fel. És ekkor kitört a háború.

Volt a Csabikának egy napi rutinja. Reggelente minden lakóhoz becsöngetett, és levitte a szemetet. Sokszor csak az ajtó elé kihelyezett kuka várta, ezzel leballagott a konténerig, és kiürítette. Mivel a számtalan közterület-felügyeleti bírság ellenére sem táplált haragot Zord úr irányába, az ő szemetét is mindennap levitte.

Aztán egy napon Zord úr gutaütést kapott. Szinte biztosan nem Bocs tehetett róla, mert abban az időpontban biztos alibivel rendelkezett.
Amikor Zord úr kijött a kórházból sovány volt, elnyűtt, és meglehetősen csendes. Senki sem várta haza.

Kivéve a Csabikát. Ő örült, ha meglátta Zord úr szemében a fényt, és megérezte, hogy örül neki. Mindennap meglátogatta. Segített, amiben tudott, bevásárolt, és még főzött is.
Igaz megtörtént, hogy a régi hűtőből kivett vizes hurka egyszerűen felrobbant a forró zsírban, de Zord úr, csodák csodájára nevetett. A könnye is kicsordult a nevetéstől. Aztán a nevetése átragadt a fiúra is. Barátok lettek.
Aztán egy napon hosszasan csöngettek Zord úr ajtaján. Tudta jól, a Csabika lesz az, hiszen más felé sem nézett. Nem tévedett.
A fiú állt az ajtóban. Boldogan mosolyogva a magasba emelt a levegőbe egy bocsszerű, édes kutyakölyköt. Nyújtotta Zord úr felé.

-Magának hoztam!

Zord úr a kiskutya szemeibe nézett. Megmarkolta a szívét a tekintetéből sugárzó ősbizalom. A kiskutya felé nyújtotta a kezeit mosolyogva.

-Rendben van. Elfogadom.-mondta halkan.

 

 

 




Nézőpont





 


Minden a pénz körül forgott. A pénz. Mágikus és csalfa eszköz, amely mozgatja a világot. Olyan, mint a víz. Az élethez nélkülözhetetlen, de minél jobban szorítja az ember, annál jobban kicsorog a kezéből. Minden és semmi. Délibáb, amely szépségesen felcsillan az alkonyi égen, hogy aztán eltűnjön nyomtalanul. Örök, és biztos fegyvere az ördögnek.

Minden a pénz körül forgott.

Jim eszköztelennek, és tehetetlennek érezte magát nélküle. Önazonos volt a kifordított üres zsebével. Nem próbálta meg sosem feltárni a képességeit. Ha volt pénze, embernek érezte magát, aki számíthat a közösség érdeklődésére, ha nem volt, egy senkinek, aki a feledésbe szürkül. Önértékelése csak a birtokolt pénz mennyiségén múlt.

Nem is a kapzsiságából fejlődött ki a játékszenvedélye. Inkább valamiféle dacból próbálta jóvátenni azt az első ballépést, amikor átlépte a bűvös rubikont. Amikor először játszott. És nyert!

Nyert először, másodszor, harmadszor, újra, és újra. A szerencse érzése megszédítette. A különleges eufóriát kísérte egy belső hang:
-Mázlista vagy haver!

Azután veszített. Újra, és újra. Most már csak azt szerette volna visszanyerni, amit a gép elvett tőle. De nem többé adta vissza. Aztán már annyit veszített, hogy esélye sem volt visszanyerni. Elfogyott mindene. De a belső hang nem szűnt meg soha többé. A fülébe suttogott, ha gépet látott.

-Most nyerni fogsz!

Érezte, hogy most van a perc. Ismeri a gépet, az ábrák együttállását. Megérzés. Adrenalin. Most van a perc!
Különleges szerencse fogja érni.

-Ez az!- nyerésben volt ismét. A kocsmában az emberek köré sereglettek. Mosolyogtak. Élvezte a sikerszériát.

-Meg kéne állnod...-mondta valaki.

De nem állt meg. Túl sokkal tartozott már neki a gép. De csak pénzzel. Még nem az egész életével.


Mark soha életében nem tudott járni. Még csecsemő volt, amikor megtámadta a vírus.
Azt mondták lehet, hogy felépül. De nem gyógyult meg sohasem.Volt idő, amikor még lélegezni sem tudott.
Aztán egy csodálatos napon rámosolygott a Jóisten. Áradt a tüdejébe a friss levegő, fel-alá mozdult a mellkasa, és boldog volt. Él.
Amióta az eszét tudta, kerekesszékben ült. Elsuhant mellette az élet, a gyerekkor, a kamaszkori szerelmes randevúk, az első csókok évei, az első érintések. Aztán felnőtt. A korabeli fiúk férfivá serdültek, és családot alapítottak. Apránként maradoztak el, de mind, egytől egyig. Barátok nélkül maradt.
Talán a magány volt az egészben legnehezebb. Néha felderengett benne mindaz, amiről lemaradt. A fiatalság, a szerelem, később az apaság. Letargiába is eshetett volna. De nem így történt.
Boldog napokat rejtegetett a szívében, amelyeknek az emléke átkísérte az életen.
Jól tudta, milyen érzés, amikor nem mozdult a keze-lába, és nem tud lélegezni. Tehetetlen báb, vergődő lélek, a test börtönében. Egy ideje visszakapta néhány képességét. Nem mindet, de ennyinek is örült.
A saját kezével húzta el a súlyos sötétítő függönyt, nyitotta ki az ablakkilincset.
A szobába áradt a fény. Tavasz volt, gyönyörű tavasz.


Jim nem volt boldog. Egy ideje alkoholba temette a bánatát. Esténként üres zsebbel, részegen lopakodott a hálószobába a felesége mellé, és az egyre halmozódó adósságaira gondolt. A verésre, amit elszenvedett a meg nem fizetett adósságai miatt. Pénzt kell szereznie!

Anne mozgolódott mellette. Felébredt.
-Jim! Most jöttél meg? Bűzlesz a szesztől!
Jim eleinte nem válaszolt. Alvást színlelt, de Anne nem dőlt be neki.
Csak mondta, mondta. Pénzért sápítozott, csekkeket emlegetett, beígérte, hogy elválik tőle.

Jim kezdett felforrni. Volt elég baja, amiről Anne jobb, ha nem tud, bár enélkül is egy trógernek tartotta.
Az asszony felkapcsolta a villanyt. Meglátta Jim szétvert ábrázatát.

-Verekedtél is? Te részeg, ocsmány disznó!
Hosszú haja az arcába csapódott az ütéstől, amit Jim az arcára mért. Aztán még egyet.
Anne kirohant a szobából. Csak kevés cuccot vitt magával. De soha többé nem látta. Egy darabig visszavárta. Múltak a napok, de Anne nem tért vissza.

Újra játszott, és újra veszített. Újra elverték, most már elég brutálisan. Újra ivott, de már nem kellett esténként lopakodnia, nem aludt mellette senki.
Éjjelente csak forgolódott. Szerencsétlennek, és nyomorultnak érezte magát. Nem tudta felmérni, hol rontotta el végérvényesen. Hogyan kezdhetné újra az életét. Mindennek vége.


Mark csodálatosnak találta a hajnalt. Vérvörösbe borult az ég, dicsérve az új napot, a lélegzetnyi nyárillatú levegőt, ami szétáradt a tájon. Megmozgatta a lábait, és reményekkel telve, erőtlenül bár, de talpra állt. Elszámolt tízig, és kifulladva, de boldogan zuhant vissza a kerekesszékbe. Boldog reményeket adott neki ez a tíz másodperc. És ekkor meglátta a szembelevő magas ház tetején azt az alakot. Megtört tartású, görnyedt sziluett. Jim volt.

Mark szemében egy épkézláb ember. Aki képes egyedül felmenni a háztetőre, van egyensúlya, amikor a mélységet kémleli. Egy fiatal, életerős férfi.
Arra gondolt, ez vajon hogyan lehet? Valaki, aki annyi mindent megkapott a sorstól, el akarja dobni az életét?

Jim félt az élettől, de a haláltól is félt. Csak állt fenn a tetőn. Látta ugyanúgy felkelni a napot, mint Mark. De neki nem jelentett ez semmit. Csak egy reménytelen nap kezdetét. Egy új, pénztelen napét, ami a tegnapi szakasztott hasonmása lesz, ha nem vet ennek egyszer véget. Furcsa sejtelme támadt.
Megérezte, hogy valaki nézi őt. Borsózni kezdett a háta. A pulzusa megemelkedett. A szíve szaporábban vert. Ekkor meglátta a nyitott ablakon keresztül a kerekesszékben ülő Markot. Találkoztak a gondolataik. Két teljesen különböző életút, a maga mindent elsöprő tanulságaival. Nézték egymást, hosszasan. Ezer gondolat viharzott át Jim fejében. Porfelhőket kergetett a szél. És lassan, méltóságteljesen felkelt a Nap.





 

 

 




A tükör






 

 


A történet valós eseményeken alapul, a neveket a felismerhetőség elkerülése miatt megváltoztattam.


 

 


Hans mindig is ateista volt.
Nem részesült vallásos nevelésben, kételkedett Isten létezésében, ha az Istenben hívők érveit hallgatta.
Ha jól körülnézett, nem a jó embereket látta gazdagnak, és szerencsésnek.
A világ borzalmaira, az éhező gyermekekre gondolt. Igaztalan balsikereire, amiket úgy vélt, nem érdemelt meg. A gyerekkorára, ami gondokkal volt terhelt. Pedig akkoriban még bűntelen volt.

Ha hinni ennyire bonyolult, inkább nem is próbálkozott megérteni ezt. Egyre inkább elmélyült benne a gondolat, jónak, becsületesnek lenni manapság nem kifizetődő.


Az övé volt a választás, hát döntött. Jó emberré válni soha nem volt a célja. Így hát rossz emberré vált.



Borotvahabot kent az arcára. Könnyedén siklott a penge, és a saját szemébe nézett. Frissen borotváltan, kedvére való volt a látvány. Szeretett a tükörbe nézni. Elégedett volt a látvánnyal.
Volt háza, autója. És csak ez számított.


Arra nem is gondolt, hogy igazán, talán csak az anyja szerette utoljára. Persze az sem teljesen biztos. Problémás gyerek volt, sok gondja akadt vele.

A házassága is régen megromlott. De nem érzett miatta bűntudatot.
Az ifjúkori szerelem, ami közte és Mary között szövődött, mára a múlté volt.
Különbözőek voltak. Az asszony mélyen vallásos. Hans viszont önfeladó, aki félvállról vette, sőt kigúnyolta az értékkövetést.
Mary sokáig fájlalta ezt. Aztán már nem érdekelte. Elhidegültek egymástól. Több volt ez az asszony részéről, mint szimpla közöny. Szánalom. Talán megvetés.

A szegénységre, Hans minden napi sikertelenségére is a feledés fátyla borult. Ez volt a régmúlt.

Ismerte jól a pénztelenséget, és a nyomort. De gondolni sem akart a régi időkre. Amikor még a régi szövetkezetben dolgozott állatgondozóként. Haszonállat-gondozóként. Pontosabban lapátolta a disznók alól a végterméket.


Azután sikeres lett. És elindult felfelé, vagy inkább lefelé egy úton.


 

Mindig is érdekelték az okkult dolgok, sündörögve kereste az ehhez értők társaságát. Még ők sem fogadták szívesen a rossz légkört árasztó, sunyi embert, pedig Hans elhatározta, hogy mindent felad egy jobb életért. Akár az ördöggel is lepaktál.

Vonzódott a sötét oldalhoz, latensen, gátlásai mögé bújva élt, és fejlődött benne a rossz.

Életének meghatározó élménye volt az a szeánsz, amikor az összegyűltek kezeinek széttárt ujjai összeértek az asztalon, és meglebbentek a függönyök a letakart tükrökön.

Egyértelműen megmozdult az asztal. Libabőrös lett a karja. A lélegzetét is visszatartotta.


-Itt van!

Örömmel töltötte el az érzés.
Jelt kapott a Gonosz létezéséről.
Fel sem ötlött benne, hogy a fény és árnyék logikájából kiindulva, ez is csak Isten létezését igazolja.
Ha megtapasztalhatóan van árnyék, fénynek is kell lennie. Nem, erre valahogyan nem gondolt.



Évek óta egy teherfuvarozó cégnél dolgozott. Normálisan megéltek belőle. Cipelte a más bútorait, fájlalta a derekát, de érezte, hogy ez egyszer majd ez másképpen lesz.

Kis ember volt, elcsukló, vékony kamaszhanggal, nem túl férfias külsővel. Barátai sem nagyon akadtak.
De volt családja, két gyerekkel, akikkel vasárnaponként körbeülték a terített asztalt, várva, hogy Mary felszolgálja az ebédet.

A meghittségnek nem tulajdonított nagy jelentőséget. Csak egy hangulat volt, mint amikor keresztülszalad az ebédlőn, az ablakon beszökő langymeleg szellő.


Nagyra törő terveket szőtt. Öltönyöket vásárolt. Nyakkendőket.
Titkon, fekete mágiával foglalkozó könyveket olvasott, és lassacskán minden gondolata ez lett. Cikáztak a fejében a varázslattal bíró mondatok. Hitt bennük, és ez a várakozás reményekkel töltötte el. Eluralta valami különös önbizalom. A kiválasztottság hangulata. Talán ezért indult a titkos választáson a vezetői székért a cégnél, ahol dolgozott. Iskolázatlan volt, de úgy érezte, hogy ez sikerülhet. A culágerből igazgató lehet.

Mindig is maguk közül választottak a fuvarozók cégvezetőt, aki saját bőrén megtapasztalta, és ismeri a problémáikat. Ő is egy magukfajta volt.

Szolid embernek tűnt, aki majd az emberek hasznára válik.
Kristálygömbje pedig senkinek sem volt, hogy lássa a jövőt.És sikerült!

Megválasztották igazgatónak.


Más emberek sorsával zsonglőrködni. Tetszett neki a lehetőség. Élvezte a hatalmat.

Mindig is egy szürke, rendkívüli képességeket nélkülöző, jelentéktelen ember volt. Senkit nem érdekelt igazán. Nem voltak iskolái, tiszteletreméltó képességei. Most mégis végre a figyelem középpontjába került. Sokan keresni kezdték a társaságát. Vonzotta a hozzá hasonlókat.

Nem zavarta, egy cseppet sem érdekelte ezeknek az embereknek a minősége. Szerette a besúgást, az alkalmakat, amikor büntethet. Ok nélkül, gyűlöletből, vagy akár kisstílű irigységből.
És elnézhet komoly fegyelmi baklövéseket is a kegyenceinek, kémeinek, vagy nevezzük egyszerűen csak a nevükön őket, a spiclijeinek.

A céges morál érezhetően felhígult.

Volt aki, ha kellőképpen nyalta a talpát Hans-nak, bármit megtehetett, ez feljogosította a dolgozót még arra is, hogy szalonképtelenül, ittasan álljon munkába.

És voltak, akikre "vadászott". Listákat készített azokról, akik nem nézték jó szemmel a vezetése során kialakult erkölcsi állapotokat, és a cég tönkremenetelét vizionálták.
A vezetése alatt két csapatra váltak a dolgozók, a Hans-hoz hasonlókra, és azokra, akik még őriztek magukban valami igazságérzetet.
Ez utóbbiakra azonban ráhullott egy nyomasztóan súlyos paplan, elnyomva tiltakozó szavukat, és megakadályozva bármiféle összefogást. Amit úgy hívnak:egzisztenciális félelem.
Egyéni magányt éltek át, az összefogást csírájában eltaposta az árulás, amit aztán megtorlás követett.

Hans képmutató ember volt. Igyekezett a külvilág felé jó ember benyomását kelteni, de rövidesen körvonalazódott, hogy ez nem egészen így van. A cégen belül eluralkodott az általános rossz közérzet. Nem a bőrüket féltették a dolgozók, hanem a szeretteik sorsát. Talán a férfi önérzetüket is csorbította volna, ha nem bírják eltartani a családjukat.

Férfiak lévén, többségüktől távol állt a talpnyalás, a hízelkedés, így sok ember soha többé nem volt biztonságban.

Időnként hírek kaptak szárnyra arról, ki került Hans listája elejére. Akit hamarosan mondvacsinált rágalmakkal behívnak majd az igazgatói irodába, fegyelmi tárgyalásra.
Az asztalfőn ott ül majd Hans, körbevéve magát a kegyenceivel, akik, mint etikai bizottság, kioktatják az áldozatukat erkölcstanból, és ítélkeznek a sorsa, az élete felett.
Nagy szavak ezek, de egy negyvenöt, ötven éves teherfuvarozónak a munkaerőpiaci esélyei a nullához közeliek. Pereskedésre sincsen sok esély fél év munkáról eltiltás után, amikor a kiszolgáltatott ember már felélte minden tartalékát. Ha volt félretett pénze egyáltalán.

Persze mindig az volt a bizottság "ítélete", hogy a cég "jó hírével" összeegyeztethetetlen értékrendet képvisel a "bűnös". Így hát szabták a szankciókat. Boldog szadizmussal, ami a jelentéktelen emberekre jellemző, ha valami oknál fogva hatalmat kapnak.

Hetente bocsájtottak el így embereket.

Az általános igazságérzet persze lázadt, hiszen senki sem tervezhette meg a jövőjét, máról holnapra lehet, hogy röpült.
Az állandó létbizonytalanság idegeket őrlő tudata tükröződött a fáradt férfiarcokon. A rágalmazástól való félelem, a család iránt érzett felelősségtudat mindenkit meghunyászkodásra ösztönzött.
Senki nem mert szólni semmit, még Hans távollétében sem, mert nem tudták ki lehet közöttük a besúgó, aki kollégája kirúgatása révén készít elő magának a kegyenci pozíciót.

Hans később ráérzett, hogy még cifrázni is tudja ezt a pszichológiai kegyetlenkedést, és új fogalmat vezetett be, a felfüggesztést.
Ez nagyjából azt jelentette, hogy a szerencsétlen fuvaros, (mindegyik családos ember volt) le volt tiltva a munkáról. Hosszú hónapokig nem dolgozhatott.

Egyszerűen Hans megtiltotta. Legfeljebb reménykedhetett abban , hogy egyszer lejár a kínzó nyomor, és talán fél év után újra lesz munkája. És azon a várva várt napon, amikor lejárt a büntetés, kirúgta a felfüggesztettet.

Ez súlyos emberi tragédiáknak adott táptalajt.
De Hans minél nagyobb csapást tudott mérni családok életére, annál erősebbnek érezte magát.

Megrészegítette a tönkretett sorsok látványa. Az esdeklő tekinteteké. Szerette látni a szemekben éledő reményt, de kihunyni is látta ezeket a fényeket. Reményvesztettség. Pofára esés. Megfogalmazhatatlan látvány.
A hatalom tudata.
Asszonyok, és gyerekek sorsa múlt rajta. De soha nem érintette meg az együttérzés.

A kegyencei értékelték ezt a fajta hajthatatlan könyörtelenséget.
Minden egyes kirúgott ember egy morzsányival több munkát jelentett.
Egy falattal többet, az éheseknek.

Amikor Mary beteg lett, Hans-nak furcsán jó érzése támadt.
Úgy vélte egy második lehetőséget kapott az élettől, hogy most már gazdagon, igazgatói pozícióban újra kezdhesse az életét. Maryt nem érte váratlanul, hogy Hans nem áll mellette.Azt is sejteni vélte, mi jár a férje fejében.

Hans gyakran eljátszott a gondolattal, hogyha Mary meghal, akkor újra nősül. Csak egy új szerelem hiányzik a boldogságához.
Hatalomtól ittasan elképzelte a boldogságot. Mert boldog lesz biztosan. Legalábbis ezt hitte.

Nem szerette a feleségét, aki nem volt már szép, és fiatal, olyan, mint amikor elvette.
Szétnőttek, mint a fa ágai, és egyre távolodtak egymástól.

Gyűlölte Mary hitét, gondolatait, és minden szavát, de leginkább a tekintetéből áradó sajnálatot gyűlölte.

-Most hol van a te Istened?-mondta nejének, és Mary egyre betegebb lett.

Hans a betegágyán fekvő asszonyra nézett, és a jövőre gondolt. A jövőre Mary nélkül.


folyt.köv.



Hans rengeteg munkást kirúgott már, Thomas esetére mégis mindenki jól emlékezett.
Thomas Hans-sal körülbelül egykorú lehetett, hosszú évek óta ismerték egymást, talán barátok is lehettek volna. Persze nem a szó igazi jelentésében, hanem Hans sekélyes értelmezésében.

Thomas főbűne, a felesége, Anne volt, aki titkárnőként a cégnél dolgozott. Tűzrőlpattant életszeretetével elkápráztatta a férfit. A vonzalma napról napra nőtt az asszony iránt, aki kedves mosolyával minden gondolatába befészkelte magát.

De nem csak vágy ébredt benne, hanem irigy gyűlölet is Thomas iránt.
Az asszony elutasította behízelgő, és nyálas közeledését.és Thomas sorsa eldőlt azon a napon.

Hónapokat kellett várni az alkalomra, de eljött végre. Mindenki hibázik egyszer. Thomas címet tévesztett, igaz csak pár házat, de hibázott végre.
Igazgatói, fegyelmi tárgyalás, felfüggesztés.
Eltelt jó idő, mire Hans úgy vélte, Thomas és családja már felélte minden tartalékát.
Anne felhívta párszor, nem titkolva kiszolgáltatottságát, és kétségbeesését, Hans emberségére számítva kérte a büntetés enyhítését. Hans a helyzet teljhatalmú urának érezve magát, egyértelmű ajánlatot tett, amelynek fejében visszakaphatja a férje a munkáját.

Valószínűleg, ha Anne akkor enged neki, akkor sem teljesítette volna az ígéretét, de nem így történt.

Az asszony szerette a férjét, és nem csalta volna meg semmi áron, még az érdekében sem. Elmondta Thomasnak, miféle alkut ajánlott a főnöke. Thomas nem kért volna egy ilyen áldozatból. A felfüggesztés lejártával Hans kirúgta. Thomas nem táplált reményt.
És Hans nem érzett elégtételt. Fájdalmasan irigyelte még mindig Thomast, aki szeretett, és tudta milyen érzés szeretve lenni.




Mary halála sem hozta el azt a felszabadító érzést, amire számított.
Elkezdte furcsán érezni magát. Tudta magáról, hogy rossz ember, és zavarni kezdte, hogy ezt mások is tudják róla. Az emberek tekintetében látni vélte az undort, a megvetést.
Sokan voltak körülötte. Egykor örült ennek is, de mára kezdte észrevenni, hogy milyen emberek ezek. A barátai. A slepje. A hírhozói. A neki megfelelni vágyók. Helyezkedő árulók.
Elgondolkodott, van-e közöttük igaz ember.
Nem volt.


Álmatlan volt az éjszakája. Hánykolódott az ágyában, rémálmok gyötörték. A szoba sötétjében életre keltek az árnyak. Odakint zúgott a szél, bekúszott a baljós csendbe, és morajlássá szelídült. Vagy inkább halk morgássá,démonok hangjává, akik felé nyújtják a kezüket. A mélybe húzzák, ami az övék.

Kialvatlanul kelt fel.

Borotvahabot kent az arcára. Könnyedén siklott a penge, és a saját szemébe nézett.

Volt háza, autója. És csak ez számított. Csak ez számított?
És ekkor úgy érezte, valaki áll a háta mögött. Kirajzolódott egy ismerős sziluett.
Mary arcát látta a tükörben. Mary tekintetét, és a benne égő sajnálatot.

Dühödten kezdte a napot. Nem tudta kin kiélni a haragját. Mary már nem volt. A gyerekei szóba sem álltak vele.
A munkából elkésett, de senki nem függesztette fel érte. Ő volt az igazgató.
Hisztérikus hangon kért kávét a titkárnőjétől, ami persze túl keserű volt, aztán meg túl édes.
Aztán bejött hozzá az egyik tag a fegyelmi bizottságból. Elmondta az észrevételeit az egyik dolgozóról, aki szerinte külsejében sem felel meg a cég imázsának. Ráadásul alkoholelvonóra jár, és erős pszichiátriai gyógyszereket szed. Fröcsögött a rosszindulattól.
Hans, úgy érezte, levezetheti a feszültségét ezen a szerencsétlen ideggyenge emberen, aki egész életében teherfuvarozó volt.

Kirúgta gyakorlatilag minden ok nélkül.

A felmondás indoklásában az állt, hogy pszichésen nem tartja alkalmasnak a munkakörre.


Lui, mert így hívták a szerencsétlent, 58 éves volt. Mióta az eszét tudta a cipekedésből élt. A külsejében elnyűtt, fáradt és szerencsétlen embernek esélye sem volt egy állásinterjún. Ereje nem maradt új helyet keresni. Pereskedni meg? Ki tudja kap-e igazságot?
Az alkoholelvonó felemésztette az idegrendszerét, keze lába remegett, szédült a pszichotrop gyógyszerektől, a vérnyomása hol túl magasra szökött, hol meg mélységekbe zuhant.
Egyáltalán nem volt jól. Csak keresetlen szavak erejéig tudott védekezni, ügyvédhez is elment, aki évekig húzódó, költséges pereket említett.

Ekkor feladta.
Újra a pohárhoz nyúlt. Néhány hét múltán eltűnt. Nem sokkal ezután holtan találták egy garázssor tövében, ahová vélhetően vizelni ment. A holttestet kikezdték már a kóbor állatok.


 


Bár mindenki Hans felelősségét érezte a történtek mögött, Hans ezt az eseményt erőfitogtatásként élte meg. Lám, akit én kirúgok, annak vége van. Féljetek tőlem.

És féltek.
Amikor eljött a szavazás ideje, nem is mertek volna mást választani. Igaz, hogy titkos volt a voksolás, de a szavazólap hátulján ott szerepelt mindannyiuk neve, így Hans listája megint bővült, emberekkel, akik nemtetszésüket fejezték ki. Emberekkel, akiket ki fog rúgni. Természetesen azokkal karöltve, akik indulni mertek ellene a vezetőválasztáson.


Stefan hetek óta maga alatt volt. Mindenki látta rajta, hogy összeroppantotta a gyász, amit felesége elvesztése miatt érzett.

Hans behívatta, és kényszerpihenőt javasolt, amíg összeszedi magát. Szívélyesen viselkedett. Megértően. Olyan volt, mint egy barát.

Pár nap után azonban Stefan úgy vélte, többet használna a feledésben, ha dolgozhatna.
Ekkor Hans, a félreértést tisztázandó, közölte vele, hogy voltaképpen fel van függesztve, fél évet kell várnia, amíg felveheti újra a munkát. Ismerték már a munkások a módszert, de ekkora aljasságra senki sem számított.

Pedig így történt. A büntetés lejártakor Hans kirúgta Stefant.
Szemmel láthatóan, a férfi a végsőkig összetört. Felőrölte a tragédia, a felfüggesztés, és a kirúgás. Kicsúszott a lába alól a talaj és felállni már nem tudott.

Másnap hallották hírét.
Hajnalban a vonat elé vetette magát.

Lassan olyan sok embert fosztott meg az állásától, hogy elegen lettek egy új cég alapításához, amely áraiban lényegesen aláment Hans cégének szolgáltatási díjainak. Elkezdett a vezetése alatt álló cég botorkálni a csőd felé.

Hans borotvahabot kent az arcára. Mary képe már mindennapos látvány volt.
A keze megremegett. Megvágta magát.
Vékony patakban csorgott le az arcán a vér, de csak Mary tekintetét látta. A szemében a szánalmat. Miért kell sajnálni őt?

Ismét a tükörbe nézett. Távolodni kezdett a képe. Idegenné vált.
Halálfej-szerű, groteszk csontváz arcát látta. Az orr helyén fekete gödör. A szemben nem csillant a lélek. Látta magát lelkiismeret nélküli hullaként.

Egy pillanatra kilépett belőle az élet, és megjelent előtte igazi önmaga. A mulandó porhüvely, ami a sátán lakhelye, és mint ilyen, ocsmány és hátborzongató.
Nem volt kedvére a látvány. A tükörhöz vágta a borotvát. Az hosszában megrepedt.
Kettéhasadt a tükörképe is, de még kivehetően látta Maryt a távolban. Nézte őt csendesen. És Hans úgy érezte, hogy segítene rajta. De már nem tud.


Álmatlan éjszakák után fáradt reggelek jöttek.

Nyújtózott volna, de úgy érezte, hogy valami nem stimmel. Zsibbadtságot érzett a testében. Mozdult volna, de nem ment. Nem engedelmeskedett a keze, a lába.
A mellkasára, mintha mázsás kő zuhant volna.
Mary állt az ágya mellett. Hans nyújtotta felé a kezét, de Mary távolodott. A kép elhomályosult.

Odakint megdördült az ég.
Mielőtt meghalt, arra gondolt, vajon hová megy most? Mi vár rá? Mi van, ha valóban létezik Isten?

Jó emberként is élhetett volna, akkor most, ebben a percben lenne reménysége.

Félt. Soha életében nem félt ennyire.

Most értette meg Mary gyakran elismételt mondatát. Az igaznak, a halála órájában is reménysége van.







 

 

 

 


ADVENT








 


Elcsendesülés. Várakozás. Advent. Advent első vasárnapja, a vízkeresztig (január 6.) terjedő karácsonyi ünnepkör kezdete, amelytől számolják az elkezdődő egyházi évet.

A kifejezés jelentése "az eljövetel", a latin „Adventus Domini" szavakból jött létre, amely szó szerinti értelmezésében "az Úr érkezését" jelenti. Egyes területeken "kis-böjtnek" is hívják a karácsonyi várakozást, amely meghittségében alkalmat nyújt az elcsendesedésre, és a családoknak az esti gyertyagyújtásra az adventi koszorún.

A Karácsonyt megelőző adventi időszak, a betlehemi jászolban, a kis Jézus születésével teljesedik ki.

Adventi koszorút változatosan, a kreativitásnak teret adó, számos variációban szokás készíteni, közös jellemzőjük azonban, a négy gyertya, amelyeknek a színe a katolikus kultúrkörben, 3 lila, illetve az aranyvasárnapra jutó, 1 rózsaszín.
Az első gyertyát a Karácsonyt megelőző 4. vasárnapon szokás meggyújtani, számuk növekedése szimbolizálja az erősödő fényt, mely Jézus érkezésének a közeledtét jelzi.
A gyertyák emellett érzelmi jelentőséggel is bírnak.
Hit, remény, szeretet, és öröm.

Az utolsó gyertya (öröm), egyben Szűz Mária jelképe is, aki megszülte a Fiút, a Megváltót.
A világító 4 gyertya, a Földön szétáradó fényt, a világosságot jelképezi, amely Jézus születésével érkezett az emberek közé.

Az adventhez több népi hagyomány is köthető. Közismert, hogy ilyenkor volt szokás " Luca-széket" készíteni, amelyre felállva a karácsonyi misén fel lehetett ismerni a boszorkányokat.
Az év legrövidebb napján (december 13.) Luca napján a lányok 13 kis cédulára írták a nekik tetsző legények nevét, és minden nap a tűzbe vetettek egyet. A Karácsonyra jutó név elárulta , ki lesz a jövendőbeli férjük.

Az Alföldön a lányok, a hajnali mise előtt mézet ettek, hogy megédesítse a szavaikat, és férjet "édesgessenek" maguknak.

Borbála- napján, (december 4. ) "Borbála-ágat" nyestek, vízbe tették, és ha kihajtott, hamarosan megkérték az eladósorba lépett lány kezét.

Az adventi naptár kedves jelentősége, hogy apró meglepetéseivel, a karácsonyi ünnepkörre utaló csokoládé vagy marcipán-figuráival elvezeti a gyermekeket a Karácsonyhoz. Vallási jelentősége elhanyagolható.
Az advent lényegét egyre inkább elhalványítják a kereskedelem csillogó fényei. A kisgyermek maga is készíthet adventi naptárat, koszorút, amelynek fényében feldereng a várakozás igazi célja. Az advent értelme. A gyertyák jelentősége. Hit, remény, szeretet, és az öröm.


 

forrás:internet

 

 

 





http://e-konyvbolt.eu/shop/ariadne-sweet-ot-perccel-mult-szerelem/



 





 

 

 

 

 

 






"Emberarcú" törvény









 


Meg van már öt éve is, hogy Jim várta az igazságot. Kárpótlásul az élete tönkretételéért szomjazta a jogszerűséget, hiszen évekkel ezelőtt őt érte sérelem, amikor megváltoztathatatlanul új sínekre jutott az élete, sínekre, amelyek már nem vezettek a jövő felé.

Ha eszébe jutott a per, nem fért hozzá kétsége sem, a törvény őt fogja védeni. Állítólag jogállamban élt, ahol számít az ember, és alkotmányos védelem alá esik a becsület.

Képzeletében, mint egy védelmi háló, mindig is jelen volt a jog, amely egy napon, a bajban majd megóvja őt.

Törvénytisztelő ember volt. Nem hívta ki sosem maga ellen a sorsot. Hitte, hogy a törvény betűje őmellette áll. Biztonságos illúzió volt.

Hitt az igazságszolgáltatásban, talán azért, mert soha nem volt még dolga vele. Az ő perében olyannyira nyilvánvaló volt az igazság, hogy kétség sem férhetett hozzá.

Türelmesen várta hát a jog malmainak lassú őrlését, és nem is sejtve, hogy nem őmellé, hanem a rágalmazó oldalára áll majd a törvény, kötelező erejével, és szavának visszavonhatatlan súlyával.

Nem hitte volna akkor, hogy semmit nem számít majd a tönkretett élete, a fájdalom, és a sérelem. A fő szempont lesz az írott papír értelmezése, jogcímek feltörő, és értelmezhetetlen kuszasága, nem lesz különösebb jelentősége az életszerűségnek, a logikának, és persze az igazságnak.

Ismeretlen arcok döntenek majd egy napon a sorsa felett, bedarálják, kioktatják, és kötelezően utasítják. Nem, ezt nem gondolta át.

Törvény és igazság. Nem gondolta volna, hogy ez két fogalom lenne, és nem egy és ugyanaz.

Egészen addig az ominózus napig, amikor szolgáltatták neki a törvényt.

Jogcímekre hivatkoztak, egy és ugyanazon ember különböző minősítéseire, ami felfoghatatlan volt a számára, mert a becsületét, az életét egy ember tette tönkre, függetlenül attól, hogy abban a percben mi volt a beosztása, és a minősége. Az embert tetteinek összessége határozza meg. Ez a minősége. De nem.

Azon a baljóslatú, nyári napon, amikor az egész elkezdődött, még nem sejtette az emberek oktalan rosszindulatát, és azt sem, hogy valaha dolga lesz a törvénnyel, amely nemhogy nem védi meg, hanem még lök rajta egyet a lejtőn.



Jim története egyszerű volt, mégis megbillentette, és aláásta az egész életét.
A baj kezdetében az első lépcsőfok, egy reklamáció volt a munkahelyén. Így indult az egész.

Egy banális, és kisstílű rágalom. Jim nem is vette igazán komolyan. Egy fiatal nő, aki vak öntudatában, és vélt sérelmeiben betelefonált és panaszt tett ellene a főnökénél.
Koholt vádaskodásai elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy elveszítse az állását. Két évtizede egy munkahelyen dolgozott, és mindenféle probléma nélkül állt helyt, most mégis a bizonyítatlan rágalmak áldozatává vált.
Mentegetőzni nem is próbált, hiszen ott volt mögötte húsz évnyi szolgálat, ékes bizonyítékaként a megbízhatóságának. Nem érezte szükségét a magyarázkodásnak, hiszen patyolat tiszta volt a lelkiismerete.
Még aznap rendkívüli felmondással a főnöke elbocsájtotta. Talán csak indokra várt, amikor kiélheti Jim felé latens gyűlöletét. Úton útfélen elhíresztelte a reklamáció alapjául szolgáló koholt történetet. Jim becsülete besározódott.

Nem talált többé munkát. Az emberek hátat fordítottak neki, és nem fogadták a köszönését.
Családos ember volt, kisgyerekkel, és feleséggel. Férfiúi önérzete azt diktálta volna, tartsa el önmagát, és a családját.
De attól a naptól kezdve csak egy munkanélküli volt. Igaztalanul besározott becsülettel.

Tudta, nem moshatja le a törvény ereje a szégyenét, de az igazságba kapaszkodott kétségbeesetten. Már csak a becsületét akarta visszaszerezni.

Voltak szkeptikusok, akik azt mondták lehet, hogy csak jogot fognak neki szolgáltatni, igazságot nem.
Arctalan bírákra bízta vakon a sorsát.
Kölcsönöket vett fel, abban a biztos hiszemben, hogy megnyeri a pert, és abból majd törleszthet. Ügyvédeknek, bíróságnak. Eladósodott.

Az anyagi nehézségek nézeteltéréseket hoztak a házasságába. Sok, és felesleges feszültséget. A kapcsolatuk megromlott. Az igazságba vetett hite, naivságnak, sőt talán bárgyúságnak tűnt a felesége szemében.
Valami végérvényesen elveszett. Törvényszerű volt a válásuk.

Aztán eljött a tárgyalás nagy napja. Tanúk is voltak, akik értesültek Jim főnökétől a rágalmakról.

Első fokon a bíróság úgy ítélte meg, valóban súlyosan sérültek Jim személyiségjogai. A férfi ólomsúlyoktól szabadult meg, bár a régi életét már nem kaphatta vissza, leolvadtak róla a szégyen stigmái, amelyek láthatatlanul, de érezhetően ott égtek a férfi homlokán.
Ártatlanságát kimondták végre.
Rengeteg idő elmúlt, de megérte ez a megkönnyebbülés. Lebegett a föld fölött a boldogságtól. Sokat várt az igazságtól. Megújulást. Újra munkahelyet, családot, és békességet.
Felhívta az örömhírrel a volt nejét. De az asszony hangjában megérezte a fáradtságot. Hiszen régen kezdődött.
Öt éve már!

De nem sokáig tartott Jim öröme. Volt főnöke megfellebbezte az ítéletet. Másodfokon megállapítást nyert, hogy igazgatói minőségben rágalmazta meg Jimet, így magánszemélyként nem vonható felelősségre. A rágalmazás tényét nem vitatta senki. Jim mégis elveszítette a pert.

Aztán levelet kapott a végrehajtótól. Több százezres összeg szerepelt benne, amelyet a főnöke Jimtől követelt, a felmerült per és ügyvédi költségeiért.
Végrehajtást kezdeményezett ellene.
Mivel jövedelme, állása többé nem volt, egyetlen vagyonán, egy húsz négyzetméteres garzonon indították el a végrehajtást.

Aztán újra fenyegető levelet kapott az adóhatóságtól.
Haladéktalanul követelték, egy összegben az igazságszolgáltatás díját. Köteles azonnal fizetni, hiszen szolgáltattak neki.
Igazságot.














 

 

Az igazi édesanya







 

 

Salamon király a legbölcsebb uralkodó volt. Nem mérhetetlen gazdagsága, felbecsülhetetlen értékű kincsei tették őt híressé, hanem szembetűnő okossága, emberismerete, amely többet ért az aranynál, fényes drágaköveknél, rubintoknál és gyémántoknál. Uralkodása idején, gyakran kereste fel a nép, bölcs igazságért, a legnagyobb adományért, amit kaphattak, hiszen ősidők óta örök a vágy az emberben, hogy igazságra találjon.
Történt egyszer, hogy két asszony járult a színe elé., egy csodaszép csecsemővel. Mindkét asszony azt állította, az övé a gyermek, adjon hát igazságot, döntse el, ki az igazi édesanya, kit illet a gyönyörű gyermek.

Salamon király a két asszonyra nézett. Látta az egyik asszony tekintetében a reszkető anyai félelmet, míg a másikéban az önző vágyakozást a gyermek után. Azonnal tudta, ki az igazi édesanya, de ez kevés volt a döntéséhez, mégis tudta, ez a gondolat fogja a bölcs mérlegeléshez hozzásegíteni.

-Adj nekünk igazságot ó nagy király!- esedezett az egyik asszony, és önzőn magához szorította a gyermeket.

A másik asszony némán állt, könnyei végigcsorogtak az arcán, gyenge volt a harchoz, nem akarta kitépni a másik asszony kezéből, vagy hangos szóval rémiszteni a babát.

-Igazságos döntést hoztam. Mindketten megkapjátok a részeteket. Elfelezzük a gyermeket.

-Azt nem lehet! -sírta el magát az igazi édesanya.

A másik asszony közömbösen hallgatta a király szavát.

-Neked adom a gyermekemet, csak ne osszuk ketté!-mondta könnyek között az igazi édesanya.

-Tied a gyermek és téged illet!- mondta a bölcs Salamon király.

-A te szíved anyai szív, aggódik a gyermekért, te vagy hát az igazi édesanya.







 

 


Don Bosco



 


1854. A kolera éve


Két hete tombolt a szörnyű járvány Turinban. Beszivárgott Itália legkisebb közösségeibe, Piemontba is, ahogyan ezt Don Bosco már a tavasz közeledtével megjövendölte.

A betegek lelki gondozására, ápolására nem volt elegendő, önmegtagadással bíró ember, de nem volt annyi kórház sem, amely be tudta volna fogadni azt a naponta jelentkező ötven-hatvan beteget.
A hatóság rögtönzött néhány, alkalmilag tákolt járványkórházat, ahol azokat a betegeket helyezték el, akiket magukra hagytak halálos szerencsétlenségükben. Egy ilyen kórházat éppen a Szent Péter-menhely tőszomszédságában építettek, remélve, hogy a haldoklók lelki gondozását felvállalják majd az oratóriumi"" ifjak, Don Bosco tanítványai.

De kellő lepedő, ágynemű, gyógyszer és tiszta víz híján az ápolás nehézkesnek, szinte lehetetlennek bizonyult.
Kevés ember bírt annyi irgalommal a szerencsétlen kolerásokkal szemben, hogy felvállalva a fertőzésveszélyt, ápolásukra jelentkezzen.

Isten szolgálói a szent Kamill szerzetesek, a kapucinusok, a domonkosok és Szűz Mária oblátusai, hitükkel felvértezve, legszebb jeléül jámborságuknak, készen álltak a feladat elvégzésére.
Mégsem voltak elegendően. A probléma nőttön-nőtt, újabb és újabb betegek érkeztek.

Ekkor Don Bosco beszédet intézett fiaihoz, a hit megtartó erejéről, és a keresztényi irgalomról.

-Ne féljetek! Isten haragja nem sújt le rátok, ha betartjátok a szavaimat! Ha Istennek a kegyelmében éltek, kerülitek még gondolatban is a bűnt, és mindennap elmondjátok Szent Alajos imáját. Ab omni libera nos, Domine. (Minden gonosztól ments meg Uram, minket!) Meglátjátok, Isten ostora nem sújt le rátok.

Szűz Mária medaliont akasztott a nyakukba, mindet megáldotta, és elrebegett egy halk imát a fiaiért.

-Uram irgalmazz, ha áldozatot kívánsz, vedd el az én életemet, készen állok a halálra, ahogyan Neked tetszik. Uram verd meg a a pásztort, de mentsd meg inkább a zsenge nyájat! Védelmezd fiaimat hőn szeretett Anyánk!

A szíve szánalommal volt tele a magukra hagyott betegek iránt.

Aznap tizennégy ifjú jelentkezett a betegek ápolására. Don Bosco büszkeséget érzett, boldogságot, mert ezek az ifjak az ő szavaiban
éppoly vakon hittek, mint Isten parancsolatában.
És ő tolmácsolva a Teremtő szavát, megígérte nekik, hogy épen, és egészségben teljesítik a szolgálatot.
Pár nap múltán még harmincan jelentkeztek a szent szolgálatra. Sírt örömében, látva tanítványai hitét és lelki nagyságát.
Éjjel-nappal talpon voltak, olykor csak a kolerás betegek ágya mellett tudtak enni pár falatot. És a Szent Szűz meghallgatta könyörgéseiket. Nem fertőződött meg senki az oratóriumi ifjak közül.

Don Bosco sok-sok árvát is befogadott , akiknek anyját-apját elpusztította a szörnyű járvány.
Édesanyja Margit, aki hitben és erkölcsi nagyságban nevelte fel, a különleges karizmájú embert, Bosco Jánost, akit később az egyház Boldoggá avatott, szintén irgalommal ápolta a megbetegedetteket. Más körülmények között féltette volna fia életét, most mégis szembe ment a veszedelemmel.

De a harc a járvánnyal lassacskán felemésztette mindenüket. Az alamizsnaosztás odáig juttatta őket, hogy már már csak annyi ruhájuk maradt, amennyivel elfedték testüket.
Ekkor Don Bosco engedélyével leszedte az oltárról a terítőt, odaajándékozta a szent miseruhákat, mivel Jézus testét fedték be azok, egy-egy beteg személyében.

Aztán az egyik kísérteties éjjelen belopódzott a kolera Don Bosco puritán hajlékába is.
A gyilkos kór baljós előjeleit észlelte magán. Istenre bízta az életét, és fohászt küldött az égiekhez. Izzadtságban úszva, borzongva sodorta magával a megfáradt álom, amely reggelre elhozta neki a gyógyulást.

Csendesülőben volt a járvány. Ártatlan áldozatokkal járt, de sokkal enyhébb lefolyású volt Turinban, Piemontban, mint Itália más városaiban.

Fiai megtalálták a vész idején, az evangéliumi merészséget, a töretlen hitet, és bizakodást a jó győzelmében, és az ebből fakadó lelki örömet.
Később e fiúkból, a római katolikus egyház keretein belül, Don Bosco megalapította a Szalézi Rendet( Societas Don Bosco, SDB) és létrehozott egy merőben új nevelési módszert, amely a hitből, és a keresztényi értékrendből fakadó szeretetre épít, és a jó melletti elköteleződést tekinti alapelvének.


 

„Minden fiatalban van egy pont, amelyen keresztül megnyerhető a jó ügy számára; minden nevelőnek elsőrendű kötelessége a szívnek ezt az érzékeny pontját megtalálni és használni." (Don Bosco)



""(oratórium:imaház a protestáns szóhasználatban)

 




Öt perccel múlt szerelem
(novelláskötet)

 


"A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt."

 

Öt perccel múlt szerelem

 

A mű igaz történetet dolgoz fel, egyes szám első személyben íródott, de nem azonos a szerző történetével.

 

Valami történik velem. Az idő, homokként pereg az ujjaim között. Máris itt a negyven, pedig tegnap még sok időm volt.
A fiatalság. Az álmodozások kora.
Aztán sorra bezárultak a lehetőségek. Az igaz szerelem romantikus ábrándja, már csak egy kompromisszum.
Hétköznapi megalkuvás.
Utálom a realitásokat. A monoton, hosszú perceket, amelyből összeáll az idő.
Ismerkedünk. A valóság meg én.
Az élet túl prózai. Nem is próbálom meg versben elmondani.
Jó pár éve vagyok férjnél.
Valamikor szerelmi házasság volt. Azt hittem, az esküvő napján összeforrunk, bibliai gondolat, az oldalbordájává, a teste részévé leszek.
Az anyakönyvvezető valami erdőről mesélt. Ahová néha be-besüt a fény. Egyszerű kis gondolat.
Az esküvőnk is egyszerű volt. De akkor ennek ez volt a romantikája. Nélkülözött minden hivalkodást, de nem is erről szólt.
A nagy pillanat méltóságát az összetartozás érzése adta akkor.
Aztán, úgy két év múlva ott feküdtem a szülőszobán.
Ő velem volt, ahogyan a fájdalom.
Félelem, és kíváncsiság uralt.
-Vajon milyen érzés gyereket szülni?
-Hát itt vagyok.-gondoltam, próbálva átélni a pillanatot, amiért teremtve lettem.
Ő fogta a kezem, és akkor átminősült minden. A forró éjszakák, a hajnalba nyúló videónézések, a pezsgős énekelgetések.
A szerelem, amit iránta éreztem.
A romantikus esték, az együtt töltött órák, a gyertyafényes vacsorák közben váltott sokat ígérő pillantások, más színű lánggal kezdek égni.
A gyermeke anyja készültem lenni. A biztonság utáni vágy még jobban lángolt. A kezébe kapaszkodtam.
A pillanat olyan volt, mintha felszállna az ember az égbe, egy másik lélekért.
Egy másik, fájdalomfeletti tudatállapot.
Aznap kinyíltak az ibolyák. Anya lettem.
A férjemet már a kisfiam apjaként szerettem.
Később, amikor megdöbbentő módon kezdett hasonlítani rá, és felfedezni véltem arcában, alkatában a fiam, átjárt a szeretet. De ez már nem az az egykori szerelem volt.
Egy új dimenzió.

 

Ha az embernek gyermeke születik, sok mindenre nem számít. Például arra, hogy aludni többet nem kell. Valami véget nem érő eufória helyett, új szerepek jönnek.
És mert jó anya, és jó feleség akartam lenni, kinőtt bennem a megfelelni vágyás.
De minél jobban akartam, annál jobban kudarcot vallottam új szerepeimben.
A férjem állandóan kritizált, nem beszélve az anyósomról. És minthogy második feleség vagyok, volt kivel példálózni.
Az önbizalmam amúgy se volt rózsás. Szülés után mit ne mondjak, nem voltam egy tortadísz a fölös kilóimmal.
-Kinek kellesz te?-kérdezte anyósom gúnyosan.-Hol találsz még egy ekkora marhát?-kissé oldalt fordított fejjel intett a férjem felé.
Kettős csapás volt.
Talán megmutatom kinek is kellenék. Talán a férjem se lesz ekkora marha, hogy velem marad.
Ültem a kisfiammal az ölemben, a fölös kilóimmal, és nem volt már biztonságérzetem semmi. Csak kapaszkodtam, valami reményszerű kis pókfonalba, de éreztem, valami történik.
Múltak az évek.

 

Aztán egy napon megváltozott minden.Gyorsan, a pillanat tört része alatt rossz irányba fordultak a dolgok, és a lassú elhidegülés gyorsvonati sebességgel ért utol.
A férjem egy non-stop boltban dolgozott akkor. No, nem túl nagy egzisztencia, de egyedül ebből éltünk.
Aztán jött egy vevő. Egy fiatal, testes nő a néger barátjával. Pár forintos vásárlás volt.
Emlékszem a férjem éppen korai vacsoraként evett valamit, amikor megszólalt a telefonja.
Fegyelmi tárgyalásra hívták a munkahelyén. A nő becsapva érezte magát és panaszt tett.
Másnap reggel,amikor először vittem a gyereket az óvodába, éppen az óvoda udvarán hívott fel a férjem.
-Annyi. Kirúgtak.
Akkor lódult meg velem a világ. Szédültem, forgott minden.
Pánikroham. Később ezt mondták az orvosok.
Halovány próbálkozásként még felhívtam a főnökét.
-Most írom a felmondólevelét- mondta, és én csak arra gondoltam, milyen vékony hangú férfi.
-És mit mondtak, miért? Mi volt a panasz?-a sírás fojtogatott.
-Becsapta a vevőt 100 forinttal.
Ezért? Ennyi év munka után?
-Kérem hallgasson meg, valami félreértés lehet...-próbálkoztam, de lecsapta a telefont.Száz forint miatt összeomlott az életünk.
Még aznap felhívta a férjemet, azt állítva, nem rúgta volna ki, ha én nem csinálok ekkora cirkuszt.
Hát ennyi történt.
Ekkor vettem be az első nyugtatót. Egy hónap múlva, már marokszám szedtem. Egy napon bírósági idézés jött.
A nő és a néger barátja feljelentett. Engem. A feljelentésben az állt, miután kirúgták a férjem, ő nem érzi többé biztonságban az életét, bosszútól tart.
Valami rossz drámába csöppentem. Körülvett valami titokzatos összeesküvés, amit már nem is akartam megérteni.
Aztán felmentettek.
De akkor már szedtem a nyugtatókat és egyre mélyebbre kerültem. Gyakran elájultam, szédültem, és remegtem. Alapvető képességeimet vesztettem el. Mindennek nekimentem. Állandóan a sírógörcs kerülgetett.
Valami más lett.
Az egyik reggel arra ébredtem, hogy nem tudok felkelni az ágyból. Lebénultam.

 

Hirtelen úgy tűnt, mindenki tud járni, csak én nem. A férjem tekintetében furcsa közömbösséget láttam. Most mi lesz? Kicsi még a gyerekem!
-Nem foglak megápolni. Ha ki tudtál rúgatni, ne számíts rá. Ez nem véletlenül történt veled. Biztosan megérdemelted.
Sikítani tudtam volna a kétségbeeséstől, a magatehetetlenségtől. Csak a gyerekre tudtam gondolni.
Most hogyan nevelem fel?
Lassan megnyugodtam. Isten tenyerén éltem eddig is. Ezután is ott fogok.
Elmúlt egy év.
Sok mélységet és magasságot jártam meg. De egy napon, igaz bizonytalanul, de lábra álltam.
Aztán egy augusztusi éjszakán lehullott egy csillag. A kisfiam kívánt valamit, és sokat mondóan rám nézett.
Tudtam, a régi anyukáját akarja. A férjem, bár velem maradt, nem hagyott el, más lett a szememben.Nem az öregkori társ. Tudtam, ez a fejezet már nem jön el a szerelem nagy átminősüléseiben.
A fiam átölelt engem és őt, összeszorított minket. A kezem a férjem kezébe tette. Az arcán valami szép öröm ült. Fogtuk egymás kezét, zavarodottan.Megsimogattam a kezet, amely az enyémhez ért.
-Az én kezem....-suttogta a férjem, hátha ez csak valami tévedés.
Újra megsimogattam.
-Tudom...-súgtam.
Egy pillanat volt csak. A megbocsájtásé.
Nem az én pillanatom. Istené.

 

 

 


Érzések ébredése


Kezdetben vala a sötétség.
A semmi. A kiégettség. Nem volt semmi remény.
Adrienn házassága napról napra, ahogy hozta az élet a különböző élethelyzeteket, mint megannyi próbatétel, romokban hevert.
Kezdeti idealizmusa morzsánként megkopott, nem az unalom, hanem az összetartozás hiánya ölte meg ezt a kezdeti érzést.
Rácsodálkozott a férfira, akit valaha szeretett.
Talán ezt hívják társas magánynak. Ezt a szeretethiányt, amelyet egy nem kiteljesedett házasság ad.
Már nem voltak szép érzései.
Csak a fájdalom, a keserűség. A "ha" világában élt, minden csupa kérdőjel. "Ha". A legértelmetlenebb feltevés.
Nincs "ha", tények vannak. Egyedül. Vagy ami még rosszabb, vele, egyedül.
Régen volt szerelmes, de most még vágyakozást sem érzett az érzés után.A mindennapos, apró sikerélények is hiányoztak, kudarcélményekké változtak.
Kedvtelenül végezte a házimunkát, ezzel is kiszolgáltatva magát az újabb kritikáknak.
Nem feltétlenül romantikára vágyott, mint a férfiak gondolják. Nem virágcsokorra, gyertyafényre.
Meghitt érintésre vágyott, amelyben benne van a tökéletes pillanat. Amikor úgy adhatja magát, mint ritka ajándékot.
Tudta, ez a fajta idealizmus jutatta idáig, az álmodozásai, végül a csalódás, semmi nincsen úgy, ahogyan elképzelte.
A legjobban azt a képet utálta, amilyennek férje szemében látta önmagát. Lassan kihunyt benne a fény.
Már nem akart megfelelni, örömet szerezni, már nem tudta szeretni saját magát ebben a kilátástalan adni akarásban. Már nem tudott mit adni. Üres volt.
Túl a vásárlási kényszeren, már semmi nem okozott neki örömet. Minden értelmetlenné vált, a pénz hajszolása, egy jó nyaralás, nem voltak célok, csak a semmi volt.
Minden nap, szakasztott mása a tegnapinak. Örömtelen. Próbálkozásai mind zátonyra futottak.
Tudta, a férjének mindegy, ki is ő valójában, nem is kíváncsi rá, nem tudott kiteljesedni az önmegvalósításban.
Már nem voltak álmai.
Személyisége, bár megkövetelte volna az évek múlásával a továbbfejlődést, nem törődött vele.
Azt gondolta, megteheti ezt büntetlenül, mert a lélek, egy megfogalmazhatatlan misztérium, és mint olyan, talán nem is létezik. A boldogságra törekvés csak ideológia, amelyet az ember levetkőz az ifjúsággal.
Felnőni, annyit tesz, mint beletörődni az önfeladásba.
Akkor ezt gondolta.
Szabadulni akart az álmaitól. De nem ez volt még a gödör alja.
Először csak ürességet érzett. Aztán egykedvűséget. Végül depressziót.
Sokan azt gondolják, ez csak egy lelkiállapot. A pánik, ami ebből kifejlődik, egy beidegződés.
Adrienn is sokáig ezt gondolta.
Régen nem is hallott ilyesmiről, talán valami új diagnóziskényszer szülte, mesterségesen létrehozott civilizációs kórság. Régen biztosan elfáradtak az asszonyok a szántóföldeken, nem volt alkalmuk ilyesmiken agyalni, mint pánik, depresszió, az idő múlása.
Egészen addig a napig.
Szívszorítással kezdődött. Halálfélelemmé vált. Az utcán nagy lódulással fordult a világ, kiszaladt a lába alól a talaj. Orvoshoz fordult.
Másnap már, mint diagnosztizált pánikbeteg, egy halom recepttel nézett szembe az állapottal, amely nem volt más, mint egyszerű boldogtalanság.
Talán egy évig szedte a gyógyszereket.
De nem segítettek, csak mélyebbre taszították ebben az érzelem-nélküli állapotban.
Megváltozott.
Gyakran sírt, ok nélkül. Egykori temperamentumos természete elveszett, akaratnélkülivé és szerencsétlenné vált. Átadta magát ennek az érzésnek, amely elborította, betemette, mint az iszap, semmit nem látott tőle, főként nem a kiutat ebből.
A gyógyszerektől állandóan rosszul volt. Átesett a fiatalságból egy másik dimenzióba. De nem akart még megöregedni.
Az örvény, amelyet úgy hívtak: idő, egyre mélyebbre rántotta.
Valami hiányzott az életéből. Akkor még nem tudta,a saját érzelmei.


S.-el való ismerettsége egy másik dimenzióban kezdődött. A számítógép előtt., egy chat-szobában.
Még sohasem beszélgetett senkivel, idegenekkel a gépen, nem mérte fel a kitárulkozás abszolút lehetőségeit, ezen az arctalan, névtelen, ismeretlen világban.
Nem ismerte ezt a fajta lelki intimitást, de talán valamikor vágyódott rá, és hitt abban, egyszer majd megismer valakit, és meg tudja tenni, hogy végre kimondja őszintén, amit érez
Most, ebben a tét nélküli beszélgetésben meg tudta tenni végre.
S. először csak udvarolt.
Szokásos férfiduma, lepergett róla, ismerte régről.
Akkor még aludt a szíve, és nem is akarta felébreszteni.
A "mindegy" állapotában élt, a "boldogan éltek még meg nem haltak" éveiben, amiről a mesék nem írnak, mert hosszú-hosszú és eseménytelen idő. A semmi.
Egészen addig a szóig.
-Fontos vagy nekem.-mondta S.
Adrienn most döbbent rá, hogy nem fontos senkinek.
Egészen eddig a percig.
A gondolatai az övé voltak, senkit nem érdekeltek, és senkinek nem kellett elszámolnia velük.
Az első, láthatatlan bilincs halk pattanással kinyílt.
Mégiscsak volt valamije, ami az övé, abból a szabadságból, amelyet egykor birtokolt.
Az álmodozás.
Most miért ne álmodhatna? Mert régen valóra válhatott volna? Vagy csak el tudta hinni, hogy valóra válhat?
Érzésései még mindig nem voltak. Régóta nem szedett antipszihotikumokat, de az érzései valahogy nem tértek vissza.
Sokat beszélgettek.
Talán véletlenül találkoztak ebben a furcsa térben. Talán ismerték egymást egy előző életből.
A vonzalom érzése először hasonlított a pánikroham kezdetéhez. Egy szívdobbanással kezdődött, aztán zakatolni kezdett a szíve.
Annyira régen nem érzett semmit, csak szorítást a szíve helyén, hogy fel se ismerte az emberi érzést.
Azt, hogy érez. Azt, hogy olvad a jég.
Szorosan markába zárva az emlékezés üveggolyóit feküdt le este. Nem tudta senki, hogy S.-re gondol, és ez egy furcsa szabadság-érzést adott. Elkezdett vonzódni, először ehhez az érzelemhez, mint valami talált kincshez.
Végre érzett.
Olyan volt ez, mint a szerelem, de most több volt annál. Először ki kellett ehhez üresednie, hogy betöltekezzen fénnyel.
-A fejemből pattantál ki. A gondolatom vagy.-írta S.
Adrienn szerette ezt a szerepet. Úgy érezte, most pont olyan, amilyennek a férfi elképzelte.
Nem számított most semmi. Szépség, pénz, egzisztencia, csak a gondolat számított, amelyet érzett, álomtalan éjszakán, ha S.-re gondolt. Szerelmes volt. Egy érzésbe, egy ismeretlenbe, aki érzéseket adott neki.
-Szeretnék erotikus álom lenni.-írta.-A te álmod.
-Készen állsz rá?
-Igen. De nem vagyok túl szép. Azt hiszem sovány vagyok.
-Miért is kéne szépnek lenned? Ez most nem számít. Csak az érzés számít.
A képzelet.
A tökéletes pillanat.
-Este várlak.
Olyan volt, mint egy igazi randevú.
Adrienn díszbe öltöztette most a képzeletét, bár nem hitt az ilyesmiben, már a kíváncsiság is különleges érzéssel töltötte el.
-Megvagy.- S. Rákattintott és a nő keze megremegett. Mindig is érezte a szíve körül ezt a forróságot, kínozta a pánik, de ez más volt. Furcsa, de ugyanaz az érzés.
-Talán nem fog ez menni. Nem hinném, hogy tudsz rám, szavakkal hatni.
-Tudok. Meglátod. Készen állsz?
-De ugye nem leszel bunkó? Vigyázz, hova lépsz, mert az álmaimon taposol.
Adrienn szerette volna a férfit átölelni. Kívánta a valóságot, de tudta, így és most a valóságban nem történhet meg ez a nagy kaland.Olyan szépnek képzelte a tájat, hogy az már giccs. Szárnyalt a képzelete. A valóság messze tűnt.
-Fázom. Ölelj át!
A csók, az ölelés. Ezer éjszakányi álmodozás. Az érzései. Az érzékei.
Igen, valóban hatott rá.
Látta az arcát, amint föléhajol, érezte a bőrét, ahogyan a bőréhez ér, a nyakán a csókot, a borzongást.
Érezte, szerelemre lobban egy idegennel. De soha , senki nem állt ilyen közel hozzá.
A saját érzései ezek. Mindig is azok voltak.


Másnap, amikor a tükörbe nézett, látszott az arcán az érzés. Szép volt ettől.
Látta férje tekintetében a kérdőjelet.
Valami történt.
-Szép vagy ma.-mondta és átölelte.
Adrienn viszonozta az ölelést.
Hazatalált. Az övé volt a fény. Megtanulta tisztelni az érzéseket. Az emberi lét eszközét. Többé sohasem fojtotta el őket. Örült, hogy érzett. Megtalálta újra elveszített önmagát.
Talán ez a boldogság.

 


Ajándék

 

 

 

Fiacskám még hisz a Télapóban, bár az utóbbi időben kezd neki néhány dolog felettébb gyanús lenni.

Tavaly még megköszönte az óvodában, az általam ablakba csempészett társasjátékot, mire a Télapó merő szolidaritásból azt felelte neki:-Szívesen fiacskám.

De aznap találkozott egy másik Télapóval is, és mivel az arcmemóriája tökéletes, gyanút fogott.

Ál-Télapó.

Azon az éjszakán látott egy sanda Télapót bemászni a szemközti tízemeletes ablakán, az áruházi, szaloncukor osztogató Télapóról nem is beszélve.

Valami itt nem stimmel.

Összevonta szemöldökét és gondolkodóba esett.

Itt az idő, gondoltam, szerte kellene oszlatnom a mítoszt, és töredelmesen bevallani, a Télapó nem létezik.

De mit is mondhatnék egy hatévesnek?

Azt, hogy hazudoztam eddig, mert ez így szokás, fantáziatúltengésem van, nézze el nekem.

Mosolygós anyukája eddig átverte egy mesével? És a Télapó igenis nem létezik?

Nem vagyok képes rá.

Annyi Télapóvárós év telt el, amikor fiacskám álomba ragadó tekintettel figyelte az ablakban, a kis csizmát, amely fényesen csillogott.

Annyi boldog, ajándékbontogatós reggel után, amikor éjszakába nyúlóan vártuk Télapó érkezését, hallani vélve a száncsengők csilingelését, és együtt bosszankodva, hogy már megint elaludtunk.

Nem sikerült meglesni a jóságos, néha virgácsot is osztogató Mikulást.

Mondjam, hogy ez egy szép legenda, amelyet újra átél majd szülőként?

Vagy várjam meg, amíg fény derül a turpisságra, és valamelyik kis szemfüles iskolatársától tudja meg a kiábrándító valóságot?

Az is lehet, hogy már tudja. Csak a felnőtteket teszteli, meddig kábítják még a Télapóval.

-Tudod azon gondolkodtam- teszi fel a ravasz kérdést- honnan van a Télapónak a legmenőbb mobiltelefonja?

-Nem is tudtam, hogy az Északi Sarkon is jó a lefedettség.

Na, most megszólaltak a szívemben a szirénák.

Fogalmam sincs róla, van-e ott térerő, és érzem, bele fogok bonyolódni a magyarázkodásba.

-Mit kérsz a Télapótól?- próbálom elterelni a figyelmét.

-Megírtam már neki. Postára adnád?

-De mi áll benne?- reménykedem, hogy nyerek még egy évet.

-Ne érdekeljen-mondja a kis ravasz.- Majd elolvassa a Télapó.-Ő tudni fogja, mit kértem tőle.

Akkor Télapókor már nem vártuk a száncsengők hangját, és amikor elaludt, a feldíszített ablakba tettem egy csillámporos hógömböt, bizonyságául a Télapó igenis létezik.

A reggel izgatott ajándékkicsomagolással telt, mint mindig.

-Egy naplót kértem a levélben.-megfordította a hógömböt. Hullott benne éppúgy a hó, mint odakint.

Elmosolyodott.

-De ez is nagyon szép. Nem kapta meg a levelemet biztosan. Rosszul címeztem. Régen az északi Sarkon lakott a Télapó. De most már elköltözött.

Anyu meg apu szívébe.

 

 


A csenden túl

 

 


Elmesélek neked egy történetet fiam. Téged illet. A születésed történetét. Egy igazi csoda volt azt hiszem. Mert hiszek a csodákban, és akkor csoda történt.
Talán a nyolcadik hónapban kezdődött, egy rutinvizsgálaton. Nem gondoltam a holnapra, minden olyan természetessé vált akkor. Egy hónap múlva szülni fogok. Nem aggódtam, valahogyan meggyökeresedett, sziklaszilárddá vált bennem a hit, minden rendben lesz. És akkor....
- Csak az anyai szívhangot hallom. - mondta az orvos, és elállt a lélegzetem. És akkor meghallotta a tiédet is fiam.
- Harántfekvéses. - mondta szűkszavúan és írta a kórházi beutalót. Könnyeimmel küszködve hallottam, ez kizárja a spontán szülés lehetőségét, és veszélyesebb műtét, mint a farfekvésnél, mert ott csak egyetlen, vízszintes sebet vágnak, de harántfekvésnél hosszanti, függőleges sebet is. Bármelyik percben bekövetkezhet a műtét, egy rossz mozdulatodnál kiszakadhat a magzatburok.
Ez nem tette lehetővé az apás szülést, hiszen ez egy műtét. A születés nagy csodáját nem láthatja majd apád, és én sem, mert nem leszek tudatomnál. Nem élhetjük át mi, a szüleid, a számos örök pillanatot, az első sírásod feledhetetlen hangját fiam. Sírtam. Megrohant a tenger sok gondolat, feladásra ítélt vágy.
- Semmi remény? Talán még megfordulhat....
- Csodák mindig vannak. De még soha nem történt meg. Túl nagy már a magzat. Nincs elegendő helye megfordulni. Meg fogja próbálni, de már nem fog neki sikerülni a burok repedése nélkül.
Akkor furcsamód megnyugodtam. Azt mondták meg fogod próbálni. És én hittem benned. Hirtelen, és irreálisan azt gondoltam, neked sikerülni fog. Te meg tudsz születni. Az első komoly, nagy feladat, ami előtted áll.

Az utolsó hónap csendben telt el. A kórházi folyosó visszhangzó lépései, a fertőtlenítőszag, és a remény ölelt akkor magához. Passzív híd. Így nevezték azt a pózt, amely még senkinek sem vált be, de halovány kis reménysugarat adhatott. Meg fogsz fordulni.
Egy henger alakúra sodort törülköző a derekam alatt. Azt mondják, ilyenkor megfeszül a has, és a pocaklakó kényelmesebb pózt választ. Minden mozdulatod hordozta a lehetőségét, a következő percben műteni kell. De én hittem neked. Nem lehet már az első pillanat kudarc az életedben. Furcsa, de nem volt bennem kétely, bizonytalanság, sem félelem. Csak a hit. Mély meggyőződés. Azóta sem tudtam ennyire hinni semmiben. Aztán, azon az éjszakán rugdalózni kezdtél. Határozott, erőseket. Egész éjszaka mozgolódtál. Meg fogja próbálni... de nem fog neki sikerülni.... A reggeli vizitnél a szokásos mozdulattal vizsgált az orvos. Egyetlen tapintás, amely tudja, ismeri milyen az, ha a magzat befordult a szülőcsatornába. És milyen, ha nem. Egyetlen hosszú hónap alatt, tapintotta párszor, a gyermek harántfekvéses, minden nappal soványodva a halovány kis remény, ma sem fordult meg. Rutin mozdulat volt. Olyan semmire sem számító. És akkor... soha nem felejtem el a szemét... Megtörtént a csoda.
- Megfordult. - mondta halkan.
Nővérek sereglettek össze, őszinte örömmel a tekintetükben.
- Ugye hisz Istenben? - kérdezte az egyik.
- Igen. Talán kimondtam. Istenre gondoltam.
- Nem méri a gép a fájásokat. Fájásaim vannak.
- Alacsony a fájdalomküszöbe. A gép nem téved. - húzta be a nővér a zöld paravánt.
A szülésről látott filmélményeimet sorra szedve, arra gondoltam, valóban meglehet, hogy nem szülök. Hiszen annyira más volt a kép, a fájdalomtól üvöltő kismama, pár perc múlva boldog mosollyal karjába veszi a gyermekét. Ez tényleg nem olyan volt. Görcsös, gyomorba markoló, hosszú fájdalom.

Lassan feljött a Nap és vakító sugárral tűzött rám, a függöny nélküli ablakon keresztül. Órákon át, egy háztetőn szökdécselő madarat néztem. Milyen madár lehetett? Nem tudom. Aztán, amire emlékszem, az a szomjúság. Nem ihattam, mert ha mégis műteni kell, nem ihatok. Hallottam a falióra tik-takkolását. Órák teltek el. Hosszú, és fájdalmas órák.
- Csináljon valamit! - könyörögtem a nővérnek. Vagy legalább, hadd igyak teát! Bekötöttek valami infúziót. Dél volt. Kongtak a harangok. Mennyi idő telt el? Tíz óra vagy húsz? Fáradt voltam. Kiszáradt a szám. Fájt mindenem.
- Hívja fel a férjét - mondta az orvos - ha apás szülést akar!
Hát eljött a perc. Ott feküdtem a szülőágyon, anya leszek, amiért teremtve lettem, a te anyukád kisfiam. Apukád is ott volt, fogta a kezem, de a fájdalom túlnőtt mindenen. Aztán hirtelen otthagytam a testem. Olyan minden mindegy érzésem támadt. Akkor azt hiszem, meghaltam egy pillanatra. Messzi jártam, egy másik világban. Az égben jártam a lelkedért azt hiszem. Különös lelkiállapot volt ez, és különös érzés. Amit nő soha nem felejt el, éppúgy, mint a születés pillanatát. Amikor a világra jöttél.
- Hát fiú... Csend volt. A hideg víz alatt sírtál fel, erős hangon. Tudtam, férfi leszel fiam. Sikerre termett, erős férfi. Amikor pólyába tettek, azt hiszem az első emberi arc, amit megláttál. apád arca volt. Kinyújtottad felé a kezed. Az első simogatás ez volt. Aztán a karomba adtak. Ihletett csend volt. Ismerkedtünk. Először láttuk egymást. Te meg én. Arra gondoltam, új világ jön ma el.
A csenden túl.

 

A willendorfi Vénusz (abszurd)

 

 

 

 

Imádta a kövér nőket.
Giovanni képzeletében mindig is a Willendorfi Vénusz volt az etalon. Másfél mázsánál kezdődött a nő.
Amikor először meglátta Angélát, elakadt a lélegzete. Egy kukoricapattogtató társaságában volt, és szemtelen fantáziák pattantak elő Giovanni agyából, akár a hófehérre nyíló kukoricaszemek a papírzacskóban, amelyet átadott neki.
A lány a mozi büféjéből. Álmai asszonya, a hatalmas Aphrodité.
Ő volt a NŐ. Csupa nagybetűvel, akiről mindig is álmodott, erotikus fantáziákat szőtt, akinek meg sem kell szólalnia, számára annyira elbűvölő.
Aztán az első randevú!
Remegett a gyomra, végignézett magán, vézna testén, mit akar ő, kis esélytelen, a negyven kilójával. Tudta, merő nagyravágyás ez a részéről. De Angéla jött.
Már messziről észrevette, amint bevette a kanyart, és indult felé. Több volt ez, mint romantikus pillanat.
Aztán elromlott minden. Éppen az esküvő napján.
A boldogító igen, még egészen könnyen ment. A fehér, habos-fátylas költeményben, pontosan olyan volt Angéla, mint egy óriási habcsók, hogy ezentúl extra méreteivel édesítse meg Giovanni rendszerint sótlan hétköznapjait.
Egy felhőkarcoló 96. emeletén vette kezdetét a balszerencse-széria. A nászéjszakán.
Az egész úgy kezdődött, hogy Angélát nem bírta átvinni a küszöbön.
A nászutas lakosztály, pontosabban az e célból bérelt kis szoba, túl szűk volt, de valahogy csak bejutottak a baldachinos ágyig. Aztán úgy tűnt, kezdenek a dolgok jobbra fordulni.
Akármerre nyúlt, mindig asszonyba akadt a keze, és ez túl volt minden eufórián, ez maga volt a tökéletes gyönyör, amit valaha is elképzelhetett.
Órák múltak el, és Giovanni elégedett volt a teljesítményével, bár kissé elfáradt.
Ekkor váratlan dolog történt.
A kis szobában Angéla felült a nászágyon és megkérdezte:
-Giovanni drágám, hol voltál eddig? Úgy vártalak!
Visszazuhant az ágyra. Giovannit ekkor kivitte az ablakon a huzat. Szerencsére a 45.emeletre befújta a szél.
Innen lifttel ment tovább a földszintig. Aztán egy sor lépcső következett. A lépcsőn megbotlott, megütötte a fejét és meghalt.

 

 


Útközben

 

 

-Szeretlek.-mondta az Élet.
Egy ismeretlen kéz elhúzta a függönyt a kórterem ablakán. A tolakodó fénysugárban táncoltak a porszemek.
-Szeretlek.-mondta a férfi.
Tizenöt éve volt parkinsonos. Most minden olyan fájdalmasan szép volt.
A színes falevelek közt bukdácsoló fénynyaláb. A sietős habfehér felhők.
Jó illatú volt a levegő. Szinte láthatóvá vált a szél. Szép.
Búcsúzott az élettől. Hálatelt szívvel, minden korty levegőért. Nagyon öreg volt már, régi barátjává vált a gondolat, meg fog halni. Sokszor látta már az ismeretlen ajtót, amelyen egyszer belép, és találkozik a nagy ismeretlen misztériummal, és nem jön vissza, ahogyan még nem jött vissza senki, elmesélni, mi van mögötte.
Hálás volt az életéért. Hálás a tengernyi szenvedésért, a megtapasztalásért, milyen az emberi lét. A fájdalomért és a halál ígéretéért.
-Szeretlek.-mondta az Élet.
-Szeretlek.-mondta a férfi.


Szép volt most is az ősz. Vénasszonyok nyara, tartja a köznyelv.
Az asszony a tükörbe nézett, így élete delén. Kegyes volt hozzá a sors, még nem hagyta az arcán a keze nyomát a rettegett idő. Húsz éve is egy nagyon hasonló arc nézett vissza rá. A szíve is fiatal. De mégsem.
Ha néhanap számot vetett az életével, úgy érezte, a sors legékesebb üveggyöngyei gurultak tova, érintetlenül. A döntés lehetősége, persze mindig is az övé volt. De az idő múlásával egyre kevesebb választása volt.
Mégsem fiatal már a szíve. Közelebb hajolt a tükörhöz, és észrevette a szeme sarkában, alig észrevehetően rajzolódó szarkalábakat.
-Szeretlek.-mondta az Élet.
-Szeretlek.-mondta az asszony.


Korábban sötétedett. Volt ennek valami jó meghitt illata. A cipőjére sárga falevelek tapadtak az iskola udvarán. Fiatal lány volt, várta a szerelmet, és várta a jövőt. Annyi álmot, annyi tervet szőtt! Fiatal volt, a sors gyöngyei mind a lábai előtt hevertek. A választani nem tudás boldog képességével álmodott. Színes falevelekről, szerelemről, az első csókról, őszintének hitt tekintettekről, érintésekről.
A hűs esti szél hosszú hajába kapott. Boldog volt. Csak úgy. Az ígéretért.
-Szeretlek.-mondta az Élet.
-Szeretlek.-mondta a lány.

 

A palackposta


Régen kezdődött.
Még gyerekek voltak. Két iskolás kölyök.
Akkoriban még tündökölt a Guttenberg-galaxis. Nem volt internet, chat vagy mobiltelefon.
Rengeteg kalandregényt olvastak akkortájt, amikor útjára engedték együtt az első palackpostát.
Romantikus gondolat volt, felvenni a kapcsolatot egy ismeretlennel, aki a palackot kihalássza majd a Duna vízéből.
Mindenfélét üzentek. De sosem jött rá válasz.
Zsolt megunta egy idő után.
De a kisebbik, Tamás nem unta meg sohasem. Szerette ezt az álmot, a várakozást a napra, amikor üzenetet kaphat, egy hozzá hasonló, álmodozótól, akihez eljut az üzenete.
Talán már el is jutott.
És ott hánykolódik, egy palackba zárt levél, a sorsra bízva ismét. Fürkészve nézte a folyót. De nem látott semmit.
Hosszú évek múltak így el. Zsolt, miután elvégezték a középiskolát, továbbtanult, sikeres üzletember lett.
Tamás nem. Ő maradt az álmainál. Néha, ha elmondta valakinek ezt a régi és mély titkot, látta jól az emberek arckifejezésén, mit gondolnak erről.
Palackposta.
Életcélnak ez túl kevés. Talán nem túl észszerű, ennyit álmodozni. És mi van ezen túl?
Tamás tudta jól, az emberek szerint nem normális, és már a gyerekkorral együtt levetkőzhette volna, ezeket a gyerekes álmokat. De nem tudott, és nem akart szabadulni tőlük. Annyi boldogsággal töltötte el a várakozás, annyi ideje őrizte a reményt, hogy ennek feladása hiábavalóság -érzéssel töltötte volna el. És ettől az érzéstől jobban félt, minthogy a világ bolondnak nézi.


Zsolt felnőtt férfi lett. Mindent elért, amit férfi elérhet. Csinos feleség, szép gyerekek, hatalmas, modern ház, jó autó.
Tudta jól, ha az álmok valóra válnak, már nem álmok többé.
Nem voltak álmai már rég. Örök társává szegődött a prózai és kiábrándító valóság.
Örömtelen, és egykedvű életet élt. A reggel, kölcsönösen váltott búcsúpuszik, és az érkezéskor váltott néhány szó, mi újság drágám, semmi, lassan beleúszott az évek monotóniájába.
Kezdett pocakot ereszteni. Negyven felé járhatott, amikor úgy gondolta, hiányzik az életéből a tűz. Szeretőt keresett magának.


Tamás is úgy érezte, elszáll az idő. Újabban szerelmes üzeneteket rejtettek a palackok.
Egyedül élt. A sok-sok év hiábavaló reménykedése, néhanap megrebbentette a fejében a gondolatot, feladja az álmot, amellyel élete felét eltöltötte. Valóban nem így működik az élet, és a csodavárás helyét lassan átvette a semmi.
A szíve mélyén még élt talán a szikra, de már nem igazán hitt saját magának sem. A belső hang, úgy látszik megcsúfolta.
Ideje sok volt, elhatározta, hogy épít egy hajót, és megkeresi az útjára engedett palackokat és összetöri mindet.


Zsolt konditerembe járt. Ha néhanapján összefutott Tamással, még mindig, titkon megmosolyogta a tervet, hogy barátja most hajót épít, fáradtságos, és évekig tartó munkával. Sosem gondolt arra, hogy a hajóépítés is lehet egy cél Tamás számára, és fizikai erejének eredményeként, egy napon elkészül majd, míg a konditeremben, a súlyzók emelgetése, erejének céltalan elpocsékolása, semmi más.
Normális dolog, hiszen más is ezt szokta tenni.
Zsolt nem volt boldog, sem elégedett. A házasságát elhanyagolta. A szeretőjére ráunt, a gyerekei felnőttek, elhidegültek tőle.
Lassan úgy érezte, semmi másból nem áll az élete, mint a mindennaposnak tűnő csekkek kifizetéséből, munkából, és a feleségével egymás kerülgetéséből. Sosem gondolt arra, hogy lehetne ez másképpen is. Élhetnének összetartozásban, társként, nem csak egymás mellett idegenként.
Néha úgy érezte, minden Dóra megismerésével romlott el. Talán a szíve mélyén hibáztatta is ezért az asszonyt.
A pelenkacserélgetős évekért, az át nem aludt éjszakákért. Amikor még felfelé ívelt a karrierje, és szép reményekkel várta a jövőt. Aztán Dóra megismerésével vége szakadt mindennek. Talán ezért szólt mindig ingerülten hozzá.


Dóra megérezte, hogy férje szeretőt tart. Nem az elhíresült női ösztönökkel, de számtalan apró, ámde egyértelmű jelből tudta, van valaki más is a házasságában.
Nem a szerelmes nő féltékenységével jajdult fel a lelke, de fájdalmasan elszakadt az utolsó szál, amely férjéhez fűzte.
A Dunaparton sétált, amikor az első palackot megtalálta. A folyóparti növények között fennakadt, egy koszos üveg, de látszott, van benne egy levél.
Mosolygott. Talán egy gyerek műve-gondolta.
De egy szerelmes üzenetet rejtett. Egy férfi üzenetét. Aztán megtalálta a következőt is.
Olyan érzés volt, mintha valaki egyenesen neki írta volna. Hazavitte a kis levélkéket, titkon elővette és a szerelemre gondolt.
És egyre többször gondolt a szerelemre. Azon kapta magát, hogy szereti ezt az álmot, lehunyni a szemét, és gondolni valakire. Egy szerelmes férfira, aki talán mindig őrá várt.
És akkor megcsörrent Zsolt asztalon felejtett mobilja. Ösztönösen a telefonért nyúlt, de Zsolt ott állt már a nappaliban. Fölé magaslott, és őt megelőzve felvette a telefont.
Ideges volt. Egyértelmű volt a beszélgetésükből, hogy valami nő hívta.
Dóra felállt, és a Zsolt füléhez tartott telefonért nyúlt, de férje ellökte a kezét. Megpróbálta makacsul újra, beszélni azzal a nővel, aki a házasságába lépett, lerombolva azt a keveset is, ami még tartott köztük talán.
De nem tudott beszélni vele. Hisztérikus zokogásban tört ki, dulakodtak a telefonért, amikor azt a pofont kapta.
Zsolt a kanapéra roskadt. A tenyerébe temette az arcát. Nem értette mi történik vele.
Dóra feldúltan a hálószobájukban viharzott. Elővette a levelet, amit a palackban talált. A fejére húzta a takarót és az álmaiba menekült. Szorongatta a kis levelet és arra gondolt, mennyire jó volna szeretni. És szeretve lenni.
Ekkor furcsa gondolata támadt. Válaszol az üzenetre.


Készen volt a nagy mű. Egy hajó. Számos viszontagságon át, de vízre került. Napokig hajózott, mire megtalálta Tamás az első palackpostát. Először csak a sziluettjét látta úszni a vízen. Azt gondolta káprázik a szeme, vakította az alkonyi napsütés. A palack a part felé sodródott, amikor kihalászta.
Valaki válaszolt az üzenetére! A szíve szélsebesen zakatolt. Türelmetlenül csapta a földhöz, és a szétfröccsenő szilánkok között ott volt a levélke. Dóra üzenete.


Tamás egy szál rózsát tartott a kezében. Aztán minden randevún elhozott egy szál virágot. Dóra lelkében felragyogott az egykori lány.
A gyertyafényes vacsorák, a beszélgetések, a hangulat, minden azt a régi szót súgta Dórának:szerelem.
Nem szerette már a giccses romantikát, de ez annyira más volt. Azon kapta titokban magát, hogy álmodozik, mint egy kamaszlány, hogy Tamásra gondol.
Nem várt már szerelmet az élettől. Most mégis, mint az élet ritka ajándékát, elfogadta az érzést, amely sarokba szorította ugyan a méltóságát, a régi, de biztonságos közömbösséget, de új, és talán ismeretlen dimenziókat tárt fel az asszony előtt.
Megint, közel negyven évesen valaki udvarolt neki. Akinek a szemében égett az érzelem, akinek új volt, és értékes. Ebben a szerepben Dóra el tudta hinni magáról, hogy kegyes volt hozzá a sors, hogy még mindig gyönyörű, hogy valaki vágyakozva gondol rá esős délutánon, amikor nem láthatják egymást.
Annyi más dolga lett volna! De csak ez érdekelte. Kiszakadni a hétköznapokból, és újra, másképpen elkezdeni az életet.
Aztán, azon a virágszirmos éjszakán, amikor először a karjaiban ébredt, döntött.


Zsolt a párkányon találta a jegygyűrűt. Dóra elhagyta őt. Tudta, hogy Tamással ment el.
Felidézte a találkozásait a férfival. Mindig is úgy tartotta, Tamás nem normális, ő bezzeg a helyes úton jár.
Most arra gondolt, mi volt valójában a helyes út. És ki az valójában, aki nem normális?

 


Másik törvény

 

 

 

 

 


Ez egy másik világ. Mindennapos harc a természettel a betevőért. Paraszti lét, az élet egyszerű, de kemény törvényeivel. Jön a jég, elveri a virágot, vagy már a termést. Veszteség. Sok-sok év múlik el, történelmet ír, de itt csak a föld, ami számít, a kár, a jó év, a bő termés, az eső. Ezzel múlik az élet. Az ég kémlelésével reggel, a hajnali daraforrázással, a disznók éhes sivalkodásával, a füstölő illatával. Minden év. Egyik a másik után. A természet, akár egy viszálykodó hitves, ritkán hálás. De nekem szép. A fű, akár a smaragd. A harmatcseppek, mint megannyi gyémánt. Balzsamos itt a levegő a városi után. Hajnalban kakasszóra ébredek. Milyen szép.

Van a kert végében egy odú. Talán róka lakik benne. Fészekaljnyi kölyökkel. Csendben meglesem. Titkolt örömmel. Ez a fészekalja család az enyém. Lajos bácsi, a szomszéd, már a lucernát kaszálja. Jó lesz a disznóknak egy kis zöld. Maréknyi tyúkhúrt dob a tyúkoknak. Köszöntjük egymást. Barátságos parasztember. Kedvelem őt. Valahol egy tyúk kotkodácsol. Esteledik.

A pirkadat, a kakasszó rám talál. Pizsamában, papucsban megyek ki a kertbe, élvezve a falusi élet hanyag luxusát.

- Róka járt az este. - említi az öreg, és a kapájára mutat. - Tyúkra fájt a foga. De elkaptam. Sokáig vergődött, kölyke lehetett. Élni akart. - Kapájával a levegőbe dobja a rókatetemet. - No, minden tyúk megvan. Egyet elkapott, az lesz ma a leves. - nevetett.

Lajos bácsi menye a polgármester asszony. Nagy ember, okos is, itt van például a csatornarendszer.
Felvett érte több milliót. Aztán kiásták a járda szélén azt az árkot három fröccsért. - Ezeknek még az is sok! - mondta és nevetett.

Aztán másnap éppen ebben a vízelvezető árokban botlott el. Igaz ivott is, de az az árok... A fiával ment éppen, két háznyira volt a kocsma, az is az övék, a fiáé meg a polgármester asszonyé. Hallotta estében az ütés csattanását, arra gondolt, sokszor megverte a fiát kiskorában.

Ez az élet rendje. Most újra hallotta az ütést, de érezte is a tarkóján. Egy erős kéz, a fia keze megragadta. Csikorgott a kertkapu, és csikorgott az öreg ajtó is. - Te részeg disznó... Behajította a szobába. Nekiesett a szekrénynek.

A polcon volt egy öreg biblia. Az apja is talán úgy örökölte. Most a földre hullt. Dohos volt, a lapjai megsárgultak. Pedig még nem nyílt ki soha. Az öreg, ahogy a földre esett, úgy esett a könyv is. - Jaj! - gondolta. - Jaj, nem jól van ez így. Másnap ágynak esett. Nem táplált haragot, nem lázadt a törvényeik ellen. Ez egy másik világ. És ez így van rendben. Csak én vagyok itt idegen.

 


Bulvár

 

 

 


Tél volt. A város felett szürke paplanként lebegett a szmog. Hamar kitárta karjait a korai szürkület. Szokványos délután volt, olyan, mint a legtöbb, amikor semmi se történik.
A reggeli köd emlékeként, zúzmarásak voltak a fák, koszos latyak idézte, hogy nemrég még havazott.
Tisztán és fehéren, az első lábnyomokig. Aztán mégiscsak történt valami.
A tízemeletes tetején kirajzolódott egy sziluett. Egy ember állt a tetőn, vékony kabátban.
Fázott. Hosszan nézte a mélységet.
A testtartása, mint a megtört embereknek általában, görnyedt volt. A válla előreesett, alkata vékony.
Fiatalnak gondoltam. Mit kereshet ott fenn?
Rágyújtottam.
Nem gondoltam semmi rosszra, biztosan egy szerelő, vagy egy munkás.
Néhány ember összeverődött az utcán. Néztek felfelé, hogy nem szédül a magasban, a tető szélén?
Hosszú ideig állt ott.
Nézte a mélységet és ki tudja mire gondolt.
A tömeg csak egyre gyűlt. Már vagy százan lehettek ott. Szörnyülködve és szörnyűségre éhesen.
Valaki rendőrt hívott.
A férfi csak állt a ház szélén. Látta az embereket. Látta, hogy ma ő a főszereplő, mint még soha életében.
Kijött a mentő is. Nem szirénázott, csak megállt a ház előtt.
Valaki felment hozzá a tetőre. Győzködni próbálta, hogy az élet szép.
De nem hitte el.
Csak előredőlt.
Eddig nem vettem komolyan. Le fog jönni - gondoltam. Túl sokáig gondolkodott. De most láttam a zuhanást. A másodpercet. Mert ennyi volt.
A tömegben sikoltottak. Aztán a robajt csend követte. Rémült csend.
Meghalt egy ember.
Rágyújtottam megint. A házból elindult, valami torz kíváncsisággal nézelődni egy-két ember. Ismertem őket. Döbbenten álltam, ott a folyosón.
Meghalt egy ember.
Másnap megírta az online sajtó.
Fotók cigarettavégekről. Egy sörös dobozról. Az utolsó, semmitmondó jelei a végállomásnak.
Végiggondolta biztosan. Leült a lépcsőre, megivott egy sört, és rágyújtott utoljára.
Istvánnak hívták. Volt felesége, gyereke és lakáshitele. Egy ideje antidepresszánsokat szedett.
Fotó egy tábláról a tetőkijáraton: MENEKÜLÉSI ÚTVONAL.
Öngyilkos lett egy huszonkilenc éves férfi. A nap híre.
Folyamatosan frissülve. Videóval. Klikk ide.

 

 

 

Zugcsárda a Z. utcában

 

 

 

Elmesélek egy történetet.
Kezdő újságíró koromban történt, nevezetesen a legelső cikk megírásakor, amikor, azt hiszem minden létező hibát elkövettem, amit újságíró elkövethet. Ez volt az a bizonyos állatorvosi ló esete, vagyis az enyém, egy akkoriban illegálisan működő zugcsárdával, ahol hajnaltájt bögrékbe mérték ki az ócska pálinkát és a kannás bort.
Még a 9 óra előtti szesztilalom idején történt.
Törvény írta elő, hogy a korai órákban a rendzavarás elkerülése végett, nem árusítható alkohol, így hiánycikké lett mindennemű és fajú szesz, egészen 9 óráig. Ekkor lakossági panasz és egy vaskos dosszié érkezett a szerkesztőségbe.
A panasz tartalmazta a törvény be nem tartásának tényét, az ehhez csatolt elmarasztaló önkormányzati dokumentumokat, valamint a fotókat, amelyek kaszkadőr típusú, és dorbézoló alkoholistákat ábrázoltak különféle pozíciókban és a kábulat különböző fázisaiban.
Egyértelmű volt a tényállás.
A Z.utcában nyilvánvalóan zugcsárda működik.
Ez a nem túl nagy volumenű ügyet rám bízták akkoriban. Mint kezdő, nem gondoltam, nem sejtettem, hogy minden egyes ügy mögött ott van az ember, a motiváció, így száraz és tényszerű cikket írtam az iratok alapján, az esetről, és a be nem tartott törvényről.
A helyszín felkeresését sem tartottam szükségesnek, hiszen jegyzőkönyv tanúsította, hogy az önkormányzat dolgozója szemlét tartott, és a csárda tényéről személyesen meggyőződött.
A cikk csupán rideg és tárgyszerű tényekből állt, nem volt túl hosszú és túl érdekes, mégis a megjelenése utáni másnapon ismert lettem a kisvárosban.
Na, nem, mintha ez irányú ismertségre vágytam volna. Nem egészen úgy történt, hogy a világ ujjongva ünnepel, és én szerényen mosolyogtam közben. Sőt!
Az emberek hidegnek és szívtelennek tartottak, ujjal mutogattak rám és megfordultak utánam az utcán. Egyenest odáig, hogy egy néni utánam szólt.
-Tudja maga, hogy ki is az az ember, akiről írt? Ismeri egyáltalán?
Nem ismertem. Azt gondoltam, valaki megszegett egy rendeletet és ez tény.
Nem hittem, hogy ez ennél sokkal bonyolultabb.
De valami erősen motoszkált bennem. Valamit nem tudok, ez nyilvánvaló volt. Oda kell mennem.
Hosszasan szólt a csengő. Először azt hittem, nem találom otthon a bögrecsárda üzemeltetőjét. Aztán furcsa, sosem hallott hangot hallottam közeledni. A motoszkálás és kulcscsörgés után kinyílott az ajtó.
A szégyentől megkövültem.
A férfi, akiről írtam, kerekesszékben ült. A szemembe nézett. Barna szeme, őszinte tekintete volt. Nem táplált semmiféle haragot irántam.
Akkoriban, bár nem lett volna szabad, azonosultam a történettel, a szereplőjévé váltam.
Mély bűntudat ébredt bennem, hogy mint ember, valószínűleg a cikkemmel ártottam egy másik embernek, aki a törvény szerint valóban illegálisan működtette azt a bögrecsárdát, de mozgássérültként valószínűleg nem volt más választása.
Két gyermeket nevelt. A szemembe nézve mesélte el a történetét, nem mentséget keresve, hanem megnyílva a másik ember előtt. Nem voltam képes rá, hogy személytelenül, a történet közvetítőjeként nézzek rá, megőrizve az objektív valóságot, érzéstelenül.
Azt hiszem túlontúl fiatal, és szubjektív voltam akkor.
Elmesélte, hogy ép volt egykor. Szépreményű, fiatal bányász. Megnősült és két gyermekük született. A kisebbik alig volt pár hónapos, amikor ráomlott a bánya. Sokáig volt eszméletlenül a romok alatt, eltört a gerince, de hálás volt, hogy élt.
Láthatja felnőni a fiait. - ezt mondta.
Nem sokáig bírta az asszony. Egy év múlva elment, maga mögött hagyva gyerekeit, férjét, egy új élet reményében, hátra sem nézve többé.
Akkor a férfi, olyat mondott, amit nem felejtek el.
-Ha majd a Jóisten megszán engem, csoda történik, és felkelek ebből a kerekesszékből, tisztességes munkából fogok megélni. De most nem hagyhatom cserben a fiaimat.
Abban a percben, majdnem elsírtam magam, annyira szerettem volna valahogyan jóvátenni az első cikkemet, levetni a vállamról a felelősség súlyát, vagy örökre elfelejteni ezt az egész ügyet.
Tudtam, nem szabad véleményt fogalmaznom, sem sugallnom, bár volt véleményem.
Tudtam, nem az én feladatom eldönteni, kinek van igaza. Csak be kell mutatnom az objektív tényeket, meghallgatva a másik felet is, és az olvasóra bízva az állásfoglalást. Mint embert, ez miként érintett, ez nem az újságírói munka része volt.
Próbáltam összeszedni magam. A szerkesztőségben elővettem újra a vaskos aktát, amelyet a feljelentő szomszéd gyűjtögetett és hirtelen, a fényképeket forgatva, azon kaptam magam, találgatom, vajon milyen perspektívából készülhettek ezek a képek?
Az jól kivehető volt, hogy valahonnan a magasból, de honnan? A ház ablakából?
Semmiképp.
Jól látszott a képen is, az itt-ott belógó ágakról, hogy a szomszéd képes volt a fa tetején ülni, fényképezőgépét kattintgatva, talán hosszú napokig, hogy lencsevégre kapja a kompromittáló anyagot.
Újra ott álltam hát a Z.utcában, immár a szomszédos ajtó előtt, és arra gondoltam, szemlátomást nincs itt semmiféle rendzavarás, csupán a pedáns tisztaság szúrt szemet, amelyet a zugcsárda üzemeltetője tartott fenn, kárpótlásul a lakók felé, illegális tevékenységéért.
Hosszasan szólt a csengő.
Mivel előzetesen időpontot egyeztettünk, a feljelentő érkezésére számítottam. Mintha kulcscsörgést is hallottam volna.
De az ajtó csak nem nyílt ki.
Szerettem volna meghallgatni a másik felet is. De valószínűleg fontos és halaszthatatlan teendői támadtak, így nem találtam otthon. Egy azonban biztos volt. Nagyon siethetett, mert még a kulcsot is a zárban felejtette... belülről....

 

 

Ébredés

 


Olyannak született, mint bárki más, embernek, újszülöttnek, gyereknek. Méhen belüli, mély álomból ébredve, pontosan olyan vakítónak látta meg a fényt, mint a többi csecsemő. Bántónak és zajosnak érzett mindent, az anyaméh csendes oltalma után. Kényelmetlennek tűnt ez az új világ, ő is hangos bömböléssel tudatta a világgal nemtetszését.

Az első években nem számítottak a körülmények, hiszen nem tudhatta, léteznek másfélék is. Közeli ismerőse lett az éhség, és a félelem. Talán már a méhen belüli életben megszokta, így nem volt számára idegen a hangos szó.

Sok testvére volt, először csak idősebbek, később, amikor már óvodába járt, lettek kisebbek is. Megtanulta a harcot, megtanulta megvédeni magát. Később a kiskorában elszenvedett sérelmekért, és hogy a nagyobbak előtt kivívja magának a "nagyfiú" jelzőt, ő is bántotta a kisebbeket. Ez valamiféle megfelelni vágyásban gyökeredzett. Talán nem volt más, mint erőfitogtatás, és valamiféle biztonságérzetre való törekvés. Hiszen jobb volt már tartani tőle, mert visszaüt, ártalmatlan, gyenge kiskorának vége. Legalábbis abban a gyerektársadalomban ez így volt, ahol a napjait töltötte.

Aztán jöttek az iskolás évek. Új gyerekek, mások, mint az utcabeliek. Egészen mások.

Ahogyan nyiladozott az elméje, először a szülein vette észre a különbözőséget. Apja viselkedésén, az anyja ösztönös, indulatos megnyilvánulásain.

Aztán egyszer megkérdezte az anyját, mit jelent a gyakran hallott, undorral kiköpött szó: cigány. Gyakran hallotta, olvasta a szájakról, tekintetekből, főként akkor, ha valami rosszat művelt.

-A magyarok - mondta az anyja nem meggyőző megvetéssel - Azok mondják ezt.

- Mi nem vagyunk magyarok?

- De igen - mondta az anyja. - Magyarok vagyunk - és kihúzta magát. A gyerek úgy érezte, nem egészen érti ezt.

Az évnyitóra persze, az anyja túlöltöztette, de ettől megint csak más volt. Mint a brazil szappanoperából lopott, dallamos, de furcsán hangzó nevétől is. Más.

Mert hát jó, jó, szeretett volna az anyja legalább egy szép, díszes nevet adni neki, ha már mást, sok mindent nem adhatott, az élet mellé útravalóul.

Próbálta jóra is nevelni, mint hogy lopni bűn, de ez még inkább megzavarta gyermeki gondolkodását. Hiszen a lopás a többi utcabeli gyerek körében olyan "menő", bátorságpróbáló dolog volt.

Csak az iskolában ettek. És estére mindig nagyon éhesek voltak. Ha a nagyobb fiúk"anyagbeszerzésre" mentek, a szomszédos kertekbe, főzött az anyjuk valami vacsoraféleséget, mindegy hogy mit, csak elég legyen. Sokszor a testvérei nevetve mesélték el, mennyire futottak, mert nem volt ritka, hogy kutya kergette meg őket.

Ha iskolába ment, valamiféle szégyenben élt, nem akart ő más lenni, csak olyan, mint a többi gyerek.

De más volt, mint ők. A "magyarok". Talán rosszabb. A tanulás sem lelkesítette. Az anyja betegnek jelentette minden kirándulásnál, mozi látogatásnál, de hamarosan nyilvánvalóvá vált a többiek számára, a hiányzások oka, nem más, csak fizetni ne kelljen. Nincs miből.

A "magyarok" közt nem voltak barátai. Ha valamiféle kapcsolatra törekedett velük az iskolában, nem volt más módja, hogy felhívja magára a figyelmet, csak ha homokkal dobálta őket. Büntetést kapott. Egy idő után már nem bánta, tudatosult benne, hogy ő a "rossz". Talán azt gondolta, az agressziótól tartva, félni fognak tőle, és megpróbálnak vele jóban lenni. Nem fűzte őket össze semmiféle közösségi élmény.

Amikor először lopni ment a többiekkel, már "hasznos" tagjának érezhette magát a csapatnak, mivel bevették őt is a "munkába". Közéjük tartozott. Nem is volt más választása.

Nem volt nagy a zsákmány. Földbe szakadt hagymák, krumpli tövestül, de aznapra elég volt. Már a második napon lebuktak. A kutya is megharapta, a kert gazdája is eltalálta a kapanyéllel, és persze szidalmakkal. Nem sajnálta sem a gazdát, és nem sajnálta saját magát sem. Nem kereste az igazságot. Elfogadta, mint valamiféle törvényt, hogy ők leszedik a más termését, mert éhesek. Felsejlett benne, ők is ültethetnének. Lehetne saját kertjük is.

- Persze, hogy lelopják!

Aztán újra iskola következett. Nem mondta el, pedig kérdezték, hogy kutya harapta a lábát. Nem mondta el, hogy lopni volt.

Más világban élt, és a többi gyerek érezte ezt. Senki nem volt közülük gazdag, mégsem ismerték a szegénységnek azokat a mélységeit, amikor már réges-rég elfeslett a morál, és semmi sem számít, csak a ma, és a tál étel. A most.

Azon az órán, csak egy szót kellett leírni.

- Kinek mit jelent a pénz?- kérdezte a tanárnő.

Sokfélét írtak a gyerekek. Új holmikat.

Jólétet, szabadságot, lehetőséget. A pénz annyi mindent jelenthet, de még sosem gondolkodott ezen.

Végül leírta ő is. Kacskaringós gyerekírással, gondosan, a szót, ami a pénzről eszébe jutott. Mit jelent a pénz?

Becsületet.

 

 

 

A magány kikötője

 

 


Imola nézte a tovasuhanó tájat.
Arra gondolt, éppen erre utaztak annak idején a nászutukra és mennyire más érzései voltak.
Eltelt 10 év. Akkor szerelmes volt, nagy reményekkel, boldogító vágyakkal.
Most más volt a táj is.
Akkor, érintetlenségében szép, rügyfakadó, virágzó tavasz, most kora ősz, amely színességében, az itt-ott feltünedező sárga-piros falevelektől akár még szebb is lehetett volna.
De nem.
Viktor bal kézzel vezette az autót. Ölébe ejtett jobb kezét Imola megsimogatta és próbálta felidézni az egykori érzést. Viktor viszonozta az érintést.
Keze ráborult az asszonyéra.
A nyitott ablakon át érződött a Balaton illata. Éppen, mint akkor.
De akkor még készülőben volt a nyár. Most talán befejeződött.
Békülni jöttek vissza.
A régi érzések, a nászút helyszínére, átgondolni mindazt, ami még összeköti őket.
Sziluettjében kirajzolódott a hotel, és Imola a nászutas lakosztályra gondolt.
Talán megkapják ugyanazt a szobát.
De nem járt vele ugyanaz az érzelem, ugyanaz a perc, amelynek fényét soha meg nem történt fantáziák ihlették, és mostanra agyonra koptatott a valóság.
A hétköznapok monotóniája, a meg nem értettség, a sértettség, az ingerült szavak.
Nem volt ez már új szerelemre alkalmas talaj, amelyen kinyílhatna egy új virág. A realitás nem a szerelemnek kedvezett.
De talán mégis.
Imola tudta már, mit nem akar, de a gondolatai rendezetlenek voltak.
Nem találta az új szerepeket, amelyeket az életkor adott neki.
Nem tudott középkorú, szeretetlen nővé válni és elfogadni az élet fiatalságon túli, hosszú sivárságát.
Nem tudott és nem akart szerelem nélkül élni.
Most meghallotta cipősarkának visszhangzó kopogását a szálloda lépcsőin.
Arra gondolt, amíg felfelé tartott hogy, akkoriban miért nem tűnt fel, ez a visszhangzó kopogás, amely most reménytelenül monoton volt? Kipp-kopp.
Nézte Viktor hátát, ahogyan előtte ment, kezében bőrönd és már akkor sejteni vélte, nem lesz ebből a "házasságmegmentő akcióból" semmi.
Talán rossz ötlet volt ugyanide jönni, összehasonlítgatni mindent a múlttal.
Talán egy másik helyen kellett volna újrakezdeni, ha még lehet, az életet.
Kicsomagoltak.
Még füllesztően meleg volt a nyárutó, csak éjszakákra kacsintott be néha az ősz, megcsípve néhány falevelet,üzenve, hamarosan itt leszek.
Elnézte a férjét.
Ha most látná először, talán újra megdobogtatná a szívét.
Izmos felsőtestét még nem tizedelte meg az idő, ezt a 10 évet akár le is tagadhatta volna.
De Imola lelke nem bírta letagadni, meg nem történtté tenni ezt az időt. Ismerte Viktort, és csak ez számított, nem a vonzó külső.
A mindennapok erotikája kezdett különválni a házasságától, egy megfogalmazhatatlan vágyakozássá lenni az asszony életében.
Nem csalta meg sohasem a férjét.
De szerelemre vágyott, érintésre, szenvedélyre, amely mint bűnös vágy ráfonódott, tudatosítva benne, nem szereti már Viktort.
Most, közel 40 évesen, mint holmi tinédzser lány, akarta a szerelmet, még ha csak egyetlen percre is, akár a tiszta vizű forrást a szomjazó, visszalopni az elmúló időt, és újra nővé változni.


A házi-tündér szerep sosem ment neki valami jól.
Sosem tudott benne igazán megfelelni a férjének. Talán nem is akart soha otthonkás asszonysággá válni, hiába ez az élet rendje, nő akart maradni, a maga vonzerejében.
Mindig szép volt, és talán még az lehet.
De nem Viktor számára.
Nem szerette férje tekintetét sem, amikor ránézett, önmagát látta visszatükröződni a szemében.
Látta a közönyt, látta, hogy mint nő, nem vált ki férjéből semmilyen reakciót.
Talán, ha érzelmeket látott volna, ha vágyakozást, ha kisfiús oltalomra vágyást, viszonozni tudta volna ezeket az érzéseket.
De csak a közömbösséget látta. A birtokolt és megunt játékszer, hogyan is tudna érezni bármit?
Utálta ezt az érzést.
A semmi átölelte, és szorította hosszú éveken át.
Egészen addig a soha véget nem érő éjszakáig, amikor rázuhant végre a vágy.
Boldog volt akkor, a feléledő érzésektől, a megtalált képességtől, hogy az egykori lány még, aki vad és kívánatos, elbűvölő és elbűvölésre képes.
Az az éjszaka!
Igen, éppen úgy indult, mint a többi ezeregy éjszakán át.
A nászutas lakosztály meghitt, beszűrődő fényei, a múlt árnyai nem hagyták nyugton a nőt.
Valahonnan, talán a szálloda étterméből behallatszott a halk, romantikus zene.
Viktor horkolt, amikor a folyosóra lépett.
Elindult.
Álomtalan éjszaka volt. Kipp-kopp. Hallotta a cipője kopogását.


A zuhanyzóhoz ért, amikor Viktor felébredt.
Hallotta ő is a latin zenét, és romantikus hangulatok bűvkörében Imola felé nyúlt.
De nem volt ott az asszony. Elindult ő is.
Imola hallotta a lépéseket. Csend volt és sötétség.
A zuhanyzóba lépett és lassan vetkőzni kezdett.
Először a köpenyt vette le, aztán a mai férjcsábításhoz vásárolt áttetsző és rövid hálóinget.
Megnyitotta a csapot.
A vízsugár először borzongatóan hideg volt. Levegő után kapott.
Akkor mozdult a kilincs. Valaki belépett az ajtón.
Imola lehunyta a szemét, hagyta, hogy a víz az arcába zuhogjon, elmosva könnyeit, egy ismeretlen és furcsa szemérmetlenség kerítette hatalmába.
Tudta magáról hogy szép.
Hagyta, érezte, hogy az a másik nézi őt.
Nem nyitotta ki a szemét.
Hallotta a víz zubogását, és lehunyt szemhéján keresztül is látta, az ismeretlen lekapcsolta a villanyt.
Talán félt is.
Félt a csendtől, félt a zajoktól, félt attól ami most történni fog.
Arra gondolt, az élete egy kis útjára bocsájtott papírhajó. Hagyta magát elsodorni.
Most már csak a kezével "látott" .
Érezte az izmos férfitestet, ahogyan tolakodóan hozzásimul, és a falhoz nyomja. A hideg csempéhez.
Éppolyan borzongató volt, mint a kezdeti vízsugár.
Hideg volt a fal, ahogyan a férfi teste forró és lüktető.
Most talán életében először sikerült kikapcsolnia a gondolatait.
Vad szenvedély sodorta magával, a titkon lopott pillanat, amelyben újra szép volt.
Hallotta a férfi lélegzetén, érezte mohó kezén önön kívánatosságát.
Vadul ölelkeztek, gondolatok és tervek nélkül, feledve a jövőt és a tegnapot.
Olyan volt az egész, mint egy furcsa tánc. Valakinek odaadta magát ott, a zuhany alatt.
Aztán újra csend lett. A sóhajokon túl. Zubogott a víz. Nem érzett szégyent.


Viktor előbb ért vissza a szobába.
Imolára gondolt.
Milyen szép nő! Hogy is nem vette eddig észre! A kaland vad emlékével a fejére húzta a takarót.
Imola a szobába osont.
Látta a férjét, de nem érzett bűntudatot.
Tudta, hogy valaki másra vágyik.
Egy férfira, nem számít, hogyan néz ki, csak szeresse őt, vad szenvedéllyel.
Úgy ahogyan az az ismeretlen szerette abban a percben. Ebben a szerepben akarta elképzelni magát.
Felsejlett benne a halk és fájdalmas gondolat. Hamarosan el fog válni.

 

A szeretetpróba


A mű megtörtént eseményeket dolgoz fel.


-Milyen szép!-gondolta Edit. Nézte ahogyan Zsófi szőke hajára sütött a nap és eszébe jutottak a napsugaras, játszóteres délutánok. A homokozóvödrös sétálgatások, amikor még várt rájuk a nagy kaland, a homokvárépítés.
Akkor még fürtökben hordta göndör haját. Szó szerint, mindenki azt mondta rá, mint egy kis angyal.
Most is anyai büszkeséget érzett.
Nézte nyúlánk alakját, ahogyan lófarokkal, kipirult arccal a sarokba hajította tornazsákját.
Kézilabda edzésen volt: Nevetett.
Rutinos mozdulattal kivette a kontaktlencséjét és hunyorogva felvette az erős szemüveget.
A gyenge látást az apjától örökölte, akit rajogva imádott.
-Sose fog megbocsájtani nekem...-gondolta Edit és a válásra gondolt. Zsófi könnyes, vádló tekintetére, az üres napokra apa nélkül, a nélkülözésre,a csendre.
A zajos, szennyes-kiteregetős válóperre. Zsófi 15 éves volt akkor.
De most végre nevetett.
Edit nem tudta még, hogy a lánya szerelmes. Addig a napig nem, amíg kihunyt a fény, és felváltotta ezt a hirtelen talált boldogságot a búskomorság, amelynek nem akart végeszakadni.
Hónapok múltak el így.
Aztán egy napon Zsófi nem jött haza.
Edit hiába várta.
Órák múltak el a telefoncsörgésig.
Hideg hang volt a vonal túlsó végén. A gyermekpszihiátriáról hívták.
Elmondták, hogy Zsófi sokat ivott, és a mentő vitte be hozzájuk.
Így kezdődőtt.
Ott volt egy edzőtárs is, valami Niki.
Kevert típusú kamaszkori emocionális zavar, pánikzavar. Ez volt a diagnózis.
Mindkettőjüknek kedélyjavítókat és szorongáscsökkentőket írtak fel a viharos kamaszkor alternatívájaként, és mindketten szedni kezdték, a szülői törődéstől asszisztálva, hogy rendesen beveszik-e a gyógyszert.
Zsófi eleinte rosszul volt, tiltakozott a szervezete, de a barátságos doktornő
nyugtatólag elmondta, ez normális, idő kell, amíg rááll a szervezet.
Edit gondosan betartotta az időpontokat, előkészítve a gyógyszert, vizet hozzá, várta a hatást, hogy lánya ismét kiegyensúlyozott és boldog lesz.
Az első gyanús jel az a biciklibaleset volt.
Zsófi furcsán érezte magát. Koordinációs zavara volt, nem találta az egyensúlyát és elesett. Össze-vissza verte magát, bár látványnak ijesztő volt, semmi komoly.
Edit, az anyák aggodalmával látta el a sebeket, és érezte, bár nem vett róla tudomást, hogy a lánya ösztönösen elhúzódik tőle.
Másnap már nyilvánvalóvá vált Zsófi ellenségeskedése. A szeme szikrákat szórt, az arcára kiült az utálat, ha anyjára nézett.
-Jó reggelt, hasadra süt a nap...-próbált Edit mosolyogni.
-Hagyjál békén! Ne szólj hozzám!-szólt Zsófi ingerülten.
Edit feldühödött.
Zajos robajjal csapta be az ajtót maga után. A számtalan áldozatra gondolt, amelyet meghozott lányáért.
-Hálátlan fruska! -dünnyögte magában, és sírni tudott volna. Érezte, valami romlik el, ő és a cicatermészetű, simulós, odabújós kislány között.
Elmorzsolt egy könnyet.
Hiszen kamasz. Senki sem ígérte, hogy könnyű lesz.


Niki öngyilkossága volt az első döbbenet. Ő volt az az edzőtársa, akivel az ominózus első lerészegedés után egyszerre írták fel az antidepresszánsokat.
Edit még látta maga előtt, a 17 éves sportos csitrit,fűzőjénél átvetett korcsolyával a vállán, ahogy elkéri Zsófit egy kora esti korizásra. Mi történhetett?
Este felment a völgyhídra és a mélybe vetette magát.
Niki szüleire gondolt és sírt.
Zsófi állt az ajtóban. Kezében egy hosszúra hajtogatott betegtájékoztatóval.
A lábai remegtek. Edit kezébe nyomta a papírt.
"Egyik mellékhatásaként felerősödhet az öngyilkossági kényszer."
Mellékhatás? Edit nem hitt a szemének.
-Nem szedem tovább.-mondta Zsófi dacosan.-Én ezt nem.
Fokozatosan szabad csak abbahagyni. Ezt mondta az doktornő. Különben könnyen pszihózis lesz a vége. Edit nem is gondolkodott el a szó jelentésén
. Bólintott.
Ha nem, hát nem.
Ő is megijedt. Újra átolvasta a betegtájékoztatót. 18 év alatt nem ajánlják. Zsófim 17 volt és 43 kiló.
Jobb lesz ezt abbahagyni.
Másnapra világméretűvé vált Zsófi ellenségeskedése. Izzadt, remegett, hisztériázott, sokszor sírt és Editet hibáztatta mindenért. Az elveszített apáért, akit Edit elüldözött. Aztán felhánytorgatta Edit félresikerült kalandját egy sokkal fiatalabb férfival, és rá nem jellemző módon csúnyán beszélt.
Edit megsemmisülve hallgatta a saját lányától a sosem hallott jelzőket. Első indulatból talán felpofozta volna.
De most nem.
Zsófi nyilvánvalóan szenvedett. Alig állt a lábán, gyenge volt.
Sírt és kiabált.
Tehetetlenül hagyta magára. Délutánra az ágya üres volt.
Zsófi eltűnt.
Edit pánikba esett. Csak a völgyhídra tudott gondolni. Nikire. A temetésére.
Az anyja szemére. Autóba ült és az idegességtől félőrülten hajtott a völgyhíd felé.
-Ne Zsófi, ne...-suttogta mintegy önmagának, alig látott a könnyektől, de odaért.
Zsófi a korlátba kapaszkodott.
Nézte a mélységet. Ki tudja mire gondolt?
-Ne gyere közelebb, mert leugrom!!!-kiabálta hisztérikusan.
Edit dermedten állt
Hátrált, vissza az autóig, és remegve hívta a mentőket.
Tudta, hibát követ el, de sikoltott szívében a tehetetlen fájdalom.
Elszörnyedve látta, amint Zsófit két mentős levadássza. A rúgdalózó lányt jobbról-balról karolva a mentőbe tuszkolták.
Edit látta az arcán, hogy sír. Gázt adott. Elindult a mentő után.


Hideg, fehér, klórszagú kórház. Edit arra gondolt, milyen ernyedt, puha kézfogása van az orvosnak. Aztán ugyanaz a kézfogás, de ez már az ápolóé.
-Nem akarja magát látni. Jobb lenne, ha nem látogatná...
Edit idegesen vállat vont és kiviharzott az ajtón.

Zsófit egyedül találta az este.
Nem akarta bevenni a gyógyszereket, de lefogták, és addig tartották befogva az orrát, amíg levegő híján végre kinyitotta a száját. Erős férfikéz tartotta addig a száját, amíg le nem nyelte.
Sírt.
Homályos folt volt a világ, mert a szemüvegét elvették. Valaki az ágyra dobta. Felhajtotta a hálóingét.
Sírt, kiabált, kapálózott. Megúszta valahogy. Vagy mégsem?
Kapott egy injekciót, és tovább már semmire sem emlékezett.
Reggel elektrosokkolták.
-Itt írja alá, hogy beleegyezett.-dobta az orvos Edit elé a papírt.
-Utólag? És, ez agykárosodást okozhat...-nyögte az asszony.
-Zsófi súlyos beteg. Értse meg. Skizofrénia. Szuicid epizód. És különben is korszerű gépeink vannak.
Edit egy pillanatra megingott. Végül is ez egy orvos. Letette a hippokratészi esküt. Számít a szava.
Aztán meglátta a lányát.
Az ágyon ült, lassan, érhetetlenül beszélt. Folyt a nyála.Edit átölelte.
-Kiviszlek innen.
Zsófi durván ellökte magától. Gyilkosnak nevezte.
Az esti látogatásnál vitte ki, az ablakon keresztül. Alig tudott járni, az emeletre is úgy cipelte.
Aztán félt a rendőrségtől. De nem történt semmi.

Reggelre Zsófi dührohamot kapott. Minden röpült a szobájában, Edit fejének, aztán a lány nekiugrott az anyjának.
Tépte a haját és püfölte a reggelihez kapott kakaósbögrével.
Hangos reccsenéssel tört el a csont Edit védekező kezében. Valahogy kimenekült.
Ez a pszihózis.
Edit belátta, hogy ez így nem fog menni. Fokozatosan kell csökkenteni a gyógyszert. De hogyan?


Zsófi továbbra sem volt hajlandó semmit bevenni.Edit konzultált a háziorvosával, aki, bár nem helyeselte, felírt egy csepegtetős katyvaszt, ami szintén antidepresszáns, de jól adagolható. A reggeli narancsléba csepegtette.
Hosszú hónapokig nyugalom volt. Bár a mellékhatások, a beszédzavar, a gyengeség, a kóválygás mind jelen voltak, sőt új tünetként egy bőrgyulladás is jelentkezett, Zsófi mit sem sejtett.
Az idő Edit izgalmát is elaltatta, amikor még lopva adta be a szert, gipsszel a kezén, titokban, tartva lánya haragjától.
Aztán egy reggelen, számolva a cseppeket, felnézett.
Zsófi állt a konyhaajtóban.
-Szóval éppen te mérgezel? A saját anyám?-kiabálta és akkor elszabadult a pokol.
-Megmagyarázom...-suttogta Edit.
-Ne magyarázz te semmit! Te gyilkos!

Kábé ekkor kezdődött a vallási téboly. Zsófi elköltözött egy iskolatársához.
A fiú gyülekezetbe járt, és a szeretetreéhes lány szívébe befészkelt a szó. Jézus szeret.
Elajándékozta a ruháit, az óráját, telefonját, mindenét. Böjtölt a megtisztulásért.
Amikor rosszul lett, már 5 napja nem evett, nem ivott.


Ugyanaz a hideg hang a telefon túlsó végén. Belesajdult Edit szíve.
Rohant a pszihiátriára. Döbbenten látta a leszedált Zsófit. Csak nézett a lány maga elé, rég lecsöpögött karjában az infúzió. Két csomag százas papírzsepit használt naponta, úgy folyt a nyála. Nem akart, vagy nem tudott enni.
Kapott rá gyógyszer, amitől másnapra már falt, az antidepresszánsoktól különben is hízott.
Edit hazavitte, de másnapra megint megszökött. Már egyáltalán nem beszéltek.


Aztán Zsófi arra a fiúra nyitott: Egy lánnyal volt, nem félreérthető helyzetben.
Akit szentnek gondolt.
Aznap este hazament. Edit nyitott ajtót.
Sírva a karjaiba borult.
-Anya, anya szeretlek.
Edit sírt. Viszonozta az ölelést.
-Megoldjuk, kislányom.-suttogta.- Most már menni fog. Minden rendben lesz.
Álltak az ajtóban, egymást átölelve, és Edit arra gondolt, most nem számít semmi. Csak ez a perc.
- Hiszen a gyerekem. És örökké az lesz.

 

 


Szertefoszlott álmok

 


Ez a történet az álmokról szól. A meg nem valósult álmokról, mert az nem is volna álom, ami megvalósul. Valóságnak hívnák, ami sokszor nem is annyira szép, és nem festik fénylőre színes fantáziák.
A történet hőse egy fiú, akár a mesebeli legény, szegénységben született, és szegénységben él, ami tudvalevőleg nem szégyen, de számára nagyon is az volt.
Már az iskoláséveiben szembesült ezzel. Anyja zavarával, másoktól a furcsa tapintattal, amely legalább annyira égetett, mint a gúny. De sokszor elmenekült. Az álmai közé. Az álom gyakran megsimogatta kócos üstökét, és a fülébe súgta:-Van még sok idő, és egy napon majd nagy ember leszel fiam. Pénz és vagyon, az emberek megbecsülése fog övezni. Anyád büszke lesz rád. Nem lesz többé gondja sohasem. Dolgoznia sem kell.-ígérte az álom, és az egekbe repítette.
A fiú sosem gondolt arra, hogy az álmok néha hazudhatnak. Olyanok, akár a csalfa hitves, szép szavakkal, öleléssel, de talmi szóval bódítanak. Sosem hitte, hogy az álmok nem jók, sőt, a legrosszabbak, ami emberrel valaha is történhet. Kiemelik az álmodozót a természetes környezetéből, égig emelik, hogy aztán, talajt, gyökeret veszítve, szabaddá és védtelenné váljon a nagy zuhanásra.
De fiatal volt még, telve szép reményekkel, és az égig emelte az álom, szabadon szállt, és volt még sok idő.

Úgy érezte szépen énekel. Mások is mondták már. Minden igazi sikerélménye az énekléshez fűződött. Ha behunyta a szemét, érezte, beleszővi az egész lelkét a dalba, az egész eddigi életét, minden érzését és fájdalmát, mindent, ami valaha fontos volt neki az életben. Ha énekelt, olyan érzése volt, mintha kinyílna a lelke és aranyport szórna szét az emberek között, amit a szárnyára kap a szél, és szerteszét hinti a varázslatot. Adni akart az embereknek az érzéseiből. És kapni akart. Figyelmet, és szeretetet.
Az övé volt ez a ritka adomány, amelyet az anyja sokszor megcsodált, és elgyötört arcára mosolyt lopott az iskolai ünnepségen. Látta megfáradt tekintetében azt a fényt, amelyet mindig is látni akart. Érezte, és mennyire jól, hogy csak ő lehet anyja számára az egyedüli boldogság.
Énekelt. Először csak a tükörnek, egyre jobban mosolygó tükörképének, aki nevetve visszakacsintott rá. Aztán a barátjának. És egy másik barátjának. Vitték az álmok messzire, egyre feljebb és feljebb.


Amikor egy zenei vetélkedőre a jelentkezési lapot kitöltötte, rossz érzése támadt. Megérezte, hogy az álom elvesztésével valami jóvátehetetlenül és végérvényesen megváltozik az életében. Nem ismerte még azt az iszonyatos, fekete űrt, ami majd a helyébe lép, de megkísértette a gondolat, hogy nem való ez neki sehogyansem.
A sikerre, bár a lehetősége már karnyújtásnyira volt tőle, már nem is gondolt. Az álom elvesztésétől félt, amely, mint egy biztonságos kuckó, megvédelmezte az élet viharaiban attól, hogy belegondoljon, mit is tartogat számára a jövő. És ez egyenlő volt a kudarccal.
Vitték magukkal az események. Már benne volt a forgatagban és egyre jobban úgy érezte, hogy nem bírja végigcsinálni. A megfelelni akarás borzolta az idegeit, gyengének érezte magát, kihunyt benne az a különös fény, amelytől izzott a dal, ha énekelt.
A fellépés napjára még a hangja is elment.
Vakították a lámpák, amikor a színpadra lépett. Látta a zsüri arcát, és az arcok mimikáját.
Énekelni kezdett. Legalább két hanggal magasabban kezdte el a dalt, tudta, nem fog sikerülni majd a végét kiénekelni, de fellépését közvetítette a televízió, és nem akart megfutamodni. Nem akart megszégyenülni. Abba kellett volna akkor hagynia már a legelején. Menteni ami még menthető.
A zsüri arcán nem biztatta a megkövültség. A fintorok. Egyikük az arcába nevetett. Ezen felbuzdulva a közönség röhögni kezdett. Ekkor már kínszenvedés volt a produkció, nem mindennapi megaláztatás. A fiúnak egyfolytában az járt a fejében, hogy feszülten figyeli most a tv-t az anyja, bizonyára sír is, és nézi most minden ismerőse, a sarki boltos éppúgy, mint a falu minden lakója, ahol él. Aki meg nem, holnapra az is hallja hírét.
Megváltás volt neki, amikor leintették. Vége volt a nyilvános megszégyenülésnek. A zsüri még mindig, könnyeit törölgetve röhögött. Kendőzetlenül nyilvánította az egyikük borzalmasnak az előadását. És még ez a szó volt a legszebb. Megkérdezték, énekelt-e már a barátainak. Valószínűleg a süket és nagyothallók intézetében lépett fel. Végighallgatott még néhány durva poént, amit a közönség hangos tapssal honorált.


Másnap reggel már az álmai nélkül ébredt. Szürke és komor hétköznapokra. Remények nélkül volt vele a rideg valóság. Tudta jól, nem fogja már vinni semmire az életben. Álmai helyén sötét űr támadt. A tegnapi napra gondolt. Az élő közvetítésre. A színpadra, ahol ott hagyta az álmait.
Hányan láthatták a faluból?
Lassan az űr helyét, ami az álmok nyomán támadt, egy új, eddig ismeretlen érzés töltötte be. A mindent felőrlő, és elviselhetetlen szégyen.

 

CIKKEK

 

 

 

Március 17. Szent Patrik napja

 

 

Tavaszünnep

 

Szent Patrik Írország térítője és nemzeti védőszentje, aki elhozta Írország számára a kereszténységet.
Írország már a középkor óta, mint a "szentek szigete" híresült el, mégis Patrik az egyedüli szent, aki egyházi kalendáriumokban Írországot képviseli, bár ő maga nem Ír föld szülötte. Ünnepe hozzávetőlegesen nagyböjt idejére esik.
Írország határain túl legendája alig ismert. Születése a 4.sz.végére tehető.
Halála ismert napja, március 17. A római egyház halála után 1200 évvel, 1631-ben adott helyt, mint ünnepnek az egyetemes egyházi naptárban. Nevének ünnepén,március 17.-én, Nagypéntek előtt, az ír férfiak, a kalapjukra tűzött rekettyeággal köszöntik egymást.
A rekettye sárga virágú, örökzöld cserje, kopár legelők őshonos növénye. Bontakozó virágai, új hajtásai, a tavaszponton álló Napot, friss tüskéi a tavaszi Nap sugarait jelképezik. Virágai az elsők amelyeket a méhek felkeresnek.(a méh a mindig megújuló tavasz szimbóluma)
Az írek nemzeti jószága, a birka (húsvéti bárány) is szívesen fogyasztja sarjadzó ágait, amit az írek Patrik nap tájékán visszanyesnek, hogy ezzel is siettessék a friss hajtások növekedését, és szimbolikusan a Nap sugarainak erősödését.
Hitviláguk szerint a Nap erejének mágikus fokozódása várható a rőzsékből megrakott, lángoló máglyától. A walesi néphagyomány szerint a boszorkányok távol tartására is alkalmas a rekettyeág, amellyel kezében a térítő, pogányságot ostorozó, Szent Patrikot is gyakran ábrázolták.
Másik ismert Szent-Patrik jelkép a háromlevelű lóhere, amellyel Patrik a Szentháromságot magyarázta az íreknek.


Szent Patrik története


Még kisgyermekkorában, Nagy-Britanniából, a szülői ház jólétéből, sok másik gyermekkel együtt, egy csapat kalóz rabolta el.
Rabszolgának adták el Írországban. A fogolynak birkákat kellett őriznie, a kopár és terméketlen legelőkön.
Volt, hogy téli fagyban őrizte a nyájat, és éjszakára sem akadt a feje felé fedél.
Napkelte előtt kelt és imádkozott. Egy napon álmában meglátta Istent, akinek segítségével megszökött rabtartói elől, és visszatért otthonába.
Később Franciaországban, ahol papi tanulmányait megkezdte, St Germain Auxerre kolostorához csatlakozott, és ott élt közel 12 évig.
Amikor ő lett a püspök, ismét megjelent az álmában az Úr, és amikor felébredt, tudatosult benne a különös elhívás.
A kelta írek, akik akkoriban még többségben pogányok voltak, visszavárják őt, hogy beszéljen nekik Istenről.
A pápa áldásával tért vissza Írországba, kimagaslóan sok írt térített és keresztelt meg. Iskolákat, templomokat,kolostorokat, és egyházmegyéket hozott létre.
Írországi missziója egyedülállóan sikeres volt, a sziget legeldugottabb szegletébe is eljutott prédikálni, és téríteni. 20 évig tartó, Írország-szerte végzett misszionárius munkája eredményeképpen, a megtértek közt is fontos szerepet kap, a királyi család.


A király megtérése


Patrik-nap és Nagypéntek között játszódik az ismert Arany elbeszélés, amely a király legendás megtérését meséli el.
Egykoron Szent Patrik az uralkodói család színe elé járult, és oly' hevesen prédikált Krisztus szenvedéseiről, hogy botja szöges végével véletlenül átütötte a király lábát. A király abban a hiszemben volt, hogy így kerül megpróbálásra hite, így szótlanul tűrte a fájdalmat.
Amikor a Szent észrevette a király sérülését, amelyet akaratlanul okozott, imájával begyógyította a vérző sebet, és tanúbizonyságot tett csodatévő erejéről.


A tisztítótűz


A leghíresebb legenda, amikor Szent Patrik a hitetleneknek és kétkedőknek megmutatja a tisztítótüzet.
Történt egyszer, hogy akadozott a hittérítés. Patrik jelet kért Istentől, amivel az embereket megtérésre tudja indítani.
Isten egy helyet mutatott neki.
A Szent megjelölte az Isten által jelzett helyet, ahol a föld gyomra kettényílt és feltárult egy föld alatti üreg.
Egy Hangot hallott:-Ez a tisztítótűz bejárata, aki leereszkedik oda,megszentelődik, és megszabadul bűneitől. Semmi más vezeklést nem kell elszenvednie.
A „Szent Patrik purgatóriuma" nevű barlang híre a középkor folyamán hazánkba is eljutott.
A szóban forgó szakadék keletkezése a hiedelem alapján, dátum szerint is kapcsolódik a Patrik-naphoz.
Ez a nap, március 17.-e, a böjt, a bűnbánat, és a megtisztulás időszaka, farsang után, böjt idején, a közelgő húsvéti ünnepkör idejére esik.
Krisztus pokolra szállása is nagyjából erre az időszakra tehető, amikor a természetben bontakozik a tavasz, a megújulás.
A barlang, az eltemettetés és az újjászületés Krisztusi szimbóluma.
Jézus földi porhüvelye szintén sziklasírban található, feltámadásának helyszíne is itt van.
Naptári értelemben a föld alatti üreg, "napkapu", fordulópont-jelkép.
Szent Patrik legendája akkor kapott a legerősebb szárnyakra, amikor a tavaszpont március 17.-ére tolódott, és a keresztény kultúrkör a húsvéti feltámadást, az írek a szent napjával együtt ünnepelhette.


A háromlevelű lóhere, és a zöld kalapos manó

 

A hármas szám Írországban mágikus jelentőséggel bír. de fontos szerepet kap a kelta szimbólumokban is.
Jelzi a teljességet, mint a jelen, múlt, és a jövő, vagy az ég és föld, alvilág hármasságát.
Visszatérő motívum az ír népmesékben is.
Hit, remény, és szeretet. Szentháromság, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek.
A hármas a mitikus ír szerencseszám, minden jó, ami a hármas számhoz köthető.
A másik Patrik-napi szimbólum, a zöld sapkás, furcsa kobold. Voltaképpen ő Leprechaun, a fa odvában élő, erdei manó.
Külsejében öreg és kicsi, unalmában cipészkedik.Háromszögletű kalapot és bőrkötényt visel.
Kincsvadászok gyakran hallották már cipészkalapácsának kopácsolását.
Mogorva és barátságtalan. Nagy fazék aranyat rejteget, féltőn a kincsvadászoktól.
Csak azok láthatják meg őt, akik igazán hisznek benne.
Szent Patrik ünnepén tartják a legnagyobb ír fesztiválokat. amelynek egyházi tartalma napjainkban már mindinkább háttérbe szorult.
Zajos mulatságokkal emlékeznek meg védőszentjükről, Szent Patrikról, de ünneplik ezt a napot Kanadában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Új-Zélandon is.
Ilyenkor az ünneplők zöld ruhát, és Leprechaun kalapot viselnek.
Az evésnek-ivásnak, ínycsiklandó finomságoknak hódolnak, és persze a habos, jóféle ír söröknek is helyt ad a Patrik-napi fesztivál, amelyet minden tavasszal megünnepelnek, védőszentjük halálának évfordulóján, március 17.-én.

 

 


Titokzatos sámánvilág

 


A sámánizmus reneszánsza

Semmi kétség ma is köztünk élnek az "elhívottak".
A mai kor utópisztikus és egyre inkább elterjedőben lévő spirituális gondolkodásmódja, a kialakuló mozgalmak (New Age:új kor) egy merőben új, mégis már a bronzkorban jól ismert egyéni "vallást" vetít előre, amely magába foglalja egy régi-új hitvilág jegyeit.
Az érdeklődés egyre jelentősebb napjainkban az ezotéria iránt. Egyfajta visszafordulás észlelhető, az ősi lelkiállapot felé, amelyben szellemek és természetfeletti erők veszik kezükbe a sors feletti gondoskodást, nyilvánvaló hatalmuknál fogva jövendölnek, figyelmeztetnek, vagy akár gyógyítanak.
A technikai forradalom megállíthatatlan folyamatai, a tudományok ésszel fel nem mérhető fejlődése során a háttérbe szorult az emberi létből fakadó elemi igény a csodára, és ennek a mindennapi megtapasztalására. Ezt az örök igényt hivatott szem előtt tartani az ezoterika.
Hirdetői titokzatos gyógyítók, csodadoktorok, mágusok, jósnők,és a szellemi világgal kapcsolatba lépő médiumok.
A New Age spirituális beállítottságú, de folyamatosan fejlődő hitvilág, amely beemeli filozófiájába a keleti világvallásokból merített téziseket úgy, mint a Buddhizmust, az asztrológiát, összefoglalva az ezoterikus tudományokat.
Hitelvei, és konkrétan meghatározott szabályai nincsenek, így szabadon alkalmazza a misztikus hagyományokat, amelyekben szerepet kap a pogányság, az okkultizmus, és a sámánizmus. Mindezekre a mai kor gondolkodásmódja, az alkalmazott tudományok (gyógyszeripar, orvostudomány stb.) iránt kialakult szkepticizmus, empirikus kételkedés kiváló táptalajt teremt. A túlvilági erőkben való hit egész egyszerűen abban a mai napig is elemi erejű tehetetlenségben gyökeredzik, amelyet az ember a természet objektív erőivel szemben érez.
Az ezoterikus beállítottság, a természetfeletti erőkkel való kapcsolatkeresés a borzkori ember hitvilágához hasonlóan a csodavárásban fejti ki erejét, egyben hatásosságát is, hiszen nem megkérdőjelezhető még napjainkban sem, a hit, és a bizakodó lélek gyógyító ereje.


Az elhívás

De maradjunk szűkebb témánknál a sámánizmusnál, amely már bontakozóban volt az emberiség hajnalán, és nyomai számos kultúrában, így hazánkban is fellelhetőek.(táltosok)
A sámánizmus a lélekhitnek egy különleges változata, ahol halandó emberek kapnak a szellemvilágtól "elhívást", hogy ez által emberfeletti képességekre tegyenek szert, amellyel közvetítik a szellemvilág akaratát, jóslatait, és gyógyító erejét. Ők az "elhívottak", a sámánok.
Különleges, már a fogantatásuknál kódolt ismertetőjegyük a szokásosnál eggyel több (felesleges) csont, többnyire a hatodik ujj. Az eljövendő sámánt a szellemek jelölik ki a közvetítői feladatra.
Még abban az esetben is, ha az egyénnek ez határozottan az akarata ellen van. A kiválasztó szellem azonban akár hosszú hónapokon át kínozza, gyötri, a jelöltet, amíg megadást nem tanúsít, és el nem fogadja kényszerű küldetését. Ezt hívják ú.n. sámánbetegségnek, amely az ellenállás megtörését szolgálja és rendszerint a hivatás elfogadásakor hosszú, esetleg hetekig is eltartó mély alvással ér véget.
Ekkor a hiedelem szerint a szellemek átszámolják a jelölt csontjait, rendelkezik-e a sámánsághoz elengedhetetlen "felesleges többlettel, amely az átlag halandó szintje fölé helyezi személyét. Különös lelki alkatú ember. Jellemző rá a hajlam az önkívületre, extázisra,kényszerképzetekre (hisztériára, neuraszténiára) Ideggyenge, antiszociális és hiperérzékeny. Idegrohamok kínozzák. Arcát gyakran elrejti. Zavarja a fény. Ezek a személyiségjegyek különböztetik meg a többiektől a nemzettségben.


Látomáskeresés


A mexicói indiánok a sámánhitet napjainkban is őrző népcsoport.
Mivel ez a természeti környezet szokatlanul gazdag hallucinogén növényekben, a mexicói-fennsík szent földjeire a pszichedelikus sámánizmus elterjedése a jellemző.
Ezen a tájon előszeretettel alkalmazzák a Genista canariensis cytosint tartalmazó élénksárga virágait, amelynek rituális füstje hozzásegíti a gyakorló sámánt a látomáskereséshez.
A pszichedelikus sámánizmus hagyományainak őrzői a mai napig a Chihuahua tarahumara indiánok, akik a mérgező Datura inoxiát (csattanó maszlag) keverik és fogyasztják rituáléik során a kukoricából erjesztett tesguinóval.
(Ismert még a szertartások alkalmával felhasznált erősen hallucinogén növény, a "varázsgomba" és a mérgező álom-növény, a fekete üröm.)


Az első sámán legendája


A néphiedelem úgy tartja, a kezdet-kezdetén csak szellemek népesítették be a földet. Jó nyugati, és rosszat akaró keleti szellemek.
A nyugati szellemek gyermeke az ember, aki az idők kezdetén még nem ismerte a betegségeket, természeti csapásokat.
A nyugati szellemek adományként az emberek védelmezésére, egy sast küldtek a földre, hogy elűzze a gonosz keleti szellemeket.
De tanácsokat a sas nem tudott adni, hiszen nem tudott az emberekkel beszélni.
Ekkor a sas és egy földi nő együttlétéből megszületett az első sámán, egyenes leszármazójaként a hatalmas és félelmetes ragadozómadárnak, aki emberként már rendelkezett a kommunikáció képességével.
Ebben a legendában őselvként fogalmazódik meg, hogy a gonosz szellem kiűzésére szolgáló egyedüli lehetőség a sámánszertartás, kulcsszereplője pedig. a sámán személye.
Fő feladata: a rossz szellemek elűzése, természeti csapások elhárítása (esőcsinálás), és az összes közül a legfontosabb: a gyógyítás.


A beavatás


A sámánná válás "beavatási szertartással" veszi kezdetét. A földi lényeknek a fenti szellemvilággal való kapcsolatát az "égig érő fa", néphagyományokban ismert motívuma szimbolizálja, illetve az ezt jelképező kötélhágcsó, amelyre a sámánjelölt felmászik, így mutatkozván be a természetfeletti világnak. Ekkor sámánná válik, a beavatási szertartás megtörtént.


A szertartás


A sámánszertartás kezdetén (naplemente után) a természetfelettivel való kapcsolatba lépés első fázisa a révülés, amelyet erős dobszó kísér, rituális tánc és éneklés követi, majd extázisba csap át. (Füstölő gyanánt használatos volt a vadrozmaring, délebbre a borókafenyő.) Egyes feljegyzések megemlítik a szertartás kezdetén az áldozati állatok kieresztett vérének elfogyasztását, másutt, a sámán a szertartás kezdetén (hatásvadász elemként) disznóvért iszik.
Kezdetét veszi a szeánsz. A szertartáson megjelentek pszichológia hatások kereszttüzében valószínűleg átélnek valamiféle tömeghipnózist.
A jelenlévők egyre inkább átengedik magukat a szellemek megidézésének. A sámándob lüktetését már-már az ereikben érzik. Lobog a tűz.
A sámán rendkívüli személyisége, neurotikus alkata, kirívó érzékenysége, a hanghatások, a tánc, a különös dallamok, szövegek, a kántáló, ismétlődő felkiáltások és nem utolsósorban a füstök, hallucinogén növényi főzetek, egészen az extázisig sodorják a megjelenteket. Így aktív részeseivé válnak a rítusnak.
A sámán részéről az extázis víziókkal és hallucinációkkal jár. Kapcsolatba lépése a természetfeletti erőkkel kétféle módon történik. Vagy a szellem, belé költözik, vagy ő tesz spirituális utazást a szellemek titokzatos birodalmába.
Egyre erősbödő dobolás közben hívja az ég, a levegő rétegeiből a szellemeket. Órákig is eltarthat megérkezésük.
A sámán a szellem befogadása után, már csak, mint a túlvilági lények szócsöve van jelen, saját személyisége megszűnik, otthont adva a nyilvánvalóan a nála erősebbnek.
Akkor már nem sámán, hanem a szellem maga, aki a testébe költözött.
Most lássunk egy eredeti élménybeszámolót, egy valódi sámán Keonka szertartásáról.
"Néhány ruhadarabját levetette, majd feldíszítette magát és a kezébe fogta a dobot. Ünnepélyesen hívta a szellemeket. Kérését rekedt suttogással kezdte,amely mind hangosabbá vált. Szipogott, és a fogait csikorgatta, néha-néha a dobverővel megérintette a parazsas tálat. Lába egyre erősebben reszketett, keze mind fürgébben futott végig a dobon. A remegés egész testének rángatózásává erősödött, övének fémdíszítései meg-megzörrentek, ez a zörgés egyre hangosabb lett, végül fülsiketítő csörömpöléssé változott. A szellem beköltözésének pillanatában Keonkán nagy izgalom vett erőt. Görcsösen rángatózott, teste meglepően rugalmas lett. Kígyó módjára vonaglott, arcáról patakokban ömlött a verejték, görcsös mozdulatai később vad rángatózásba csaptak át, és végül vad tánccá változtak.Aztán megállt egy helyben, és igen élethűen utánozni kezdte a farkas üvöltését. Úgy tűnt erős láz gyötri. Hánykolódott, és közben ezt kiáltozta:
- A-scs-to-to-to-to!
Keonka megparancsolt valamit a szellemnek, követelt tőle valamit, és semmiféle ellenvetést nem volt hajlandó meghallgatni.Aztán a szellemidézés hirtelen véget ért. Keonka egy pillanat alatt alatt szabadult meg a szellemétől."


Merre vannak?


A 21.századi embere már nem igényli a sámánok jelenlétét. Gondolhatnánk, hogy a felvilágosultság felszámolta ezt a hitvilágot, amelyben a sámánizmus dominál. De ez, ebben a formában nem igaz, hiszen naponta köszönnek ránk mágusok, győzködve minket személyük, varázslatuk sorsfordító jelentőségéről.
Jelenlétük garancia rá, hogy ez a hitvilág igenis jelen van a mindennapjainkban. A csodaváró lelkiállapot a mai napig él.
És a sámánok is élnek. Talán művészek, vagy alkotók. Talán csak furcsa, és különcnek tartott emberek, akik naponta megküzdenek a démonjaikkal. Pszichikai labilitásukból adódóan egy egészen különleges világ veszi őket körül. Az átlagostól eltérőek. Mások. Ők a sas fiai.

 

 

Felhasznált irodalom: A világ legnagyobb sámánjai (2010 Alapítvány)

 


Don Bosco

 

1854. A kolera éve


Két hete tombolt a szörnyű járvány Turinban. Beszivárgott Itália legkisebb közösségeibe, Piemontba is, ahogyan ezt Don Bosco már a tavasz közeledtével megjövendölte.
A betegek lelki gondozására, ápolására nem volt elegendő, önmegtagadással bíró ember, de nem volt annyi kórház sem, amely be tudta volna fogadni azt a naponta jelentkező ötven-hatvan beteget. A hatóság rögtönzött néhány, alkalmilag tákolt járványkórházat, ahol azokat a betegeket helyezték el, akiket magukra hagytak halálos szerencsétlenségükben. Egy ilyen kórházat éppen a Szent Péter-menhely tőszomszédságában építettek, remélve, hogy a haldoklók lelki gondozását felvállalják majd az oratóriumi"" ifjak, Don Bosco tanítványai.
De kellő lepedő, ágynemű, gyógyszer és tiszta víz híján az ápolás nehézkesnek, szinte lehetetlennek bizonyult. Kevés ember bírt annyi irgalommal a szerencsétlen kolerásokkal szemben, hogy felvállalva a fertőzésveszélyt, ápolásukra jelentkezzen.
Isten szolgálói a szent Kamill szerzetesek, a kapucinusok, a domonkosok és Szűz Mária oblátusai, hitükkel felvértezve, legszebb jeléül jámborságuknak, készen álltak a feladat elvégzésére.
Mégsem voltak elegendően. A probléma nőttön-nőtt, újabb és újabb betegek érkeztek.
Ekkor Don Bosco beszédet intézett fiaihoz, a hit megtartó erejéről, és a keresztényi irgalomról.
-Ne féljetek! Isten haragja nem sújt le rátok, ha betartjátok a szavaimat! Ha Istennek a kegyelmében éltek, kerülitek még gondolatban is a bűnt, és mindennap elmondjátok Szent Alajos imáját. Ab omni libera nos, Domine. (Minden gonosztól ments meg Uram, minket!) Meglátjátok, Isten ostora nem sújt le rátok.
Szűz Mária medaliont akasztott a nyakukba, mindet megáldotta, és elrebegett egy halk imát a fiaiért.
-Uram irgalmazz, ha áldozatot kívánsz, vedd el az én életemet, készen állok a halálra, ahogyan Neked tetszik. Uram verd meg a a pásztort, de mentsd meg inkább a zsenge nyájat! Védelmezd fiaimat hőn szeretett Anyánk!
A szíve szánalommal volt tele a magukra hagyott betegek iránt.
Aznap tizennégy ifjú jelentkezett a betegek ápolására. Don Bosco büszkeséget érzett, boldogságot, mert ezek az ifjak az ő szavaiban éppoly vakon hittek, mint Isten parancsolatában. És ő tolmácsolva a Teremtő szavát, megígérte nekik, hogy épen, és egészségben teljesítik a szolgálatot.
Pár nap múltán még harmincan jelentkeztek a szent szolgálatra. Sírt örömében, látva tanítványai hitét és lelki nagyságát.
Éjjel-nappal talpon voltak, olykor csak a kolerás betegek ágya mellett tudtak enni pár falatot. És a Szent Szűz meghallgatta könyörgéseiket. Nem fertőződött meg senki az oratóriumi ifjak közül.
Don Bosco sok-sok árvát is befogadott , akiknek anyját-apját elpusztította a szörnyű járvány.
Édesanyja Margit, aki hitben és erkölcsi nagyságban nevelte fel, a különleges karizmájú embert, Bosco Jánost, akit később az egyház Boldoggá avatott, szintén irgalommal ápolta a megbetegedetteket. Más körülmények között féltette volna fia életét, most mégis szembe ment a veszedelemmel.
De a harc a járvánnyal lassacskán felemésztette mindenüket. Az alamizsnaosztás odáig juttatta őket, hogy már már csak annyi ruhájuk maradt, amennyivel elfedték testüket.
Ekkor Don Bosco engedélyével leszedte az oltárról a terítőt, odaajándékozta a szent miseruhákat, mivel Jézus testét fedték be azok, egy-egy beteg személyében.
Aztán az egyik kísérteties éjjelen belopódzott a kolera Don Bosco puritán hajlékába is.
A gyilkos kór baljós előjeleit észlelte magán. Istenre bízta az életét, és fohászt küldött az égiekhez. Izzadtságban úszva, borzongva sodorta magával a megfáradt álom, amely reggelre elhozta neki a gyógyulást.
Csendesülőben volt a járvány. Ártatlan áldozatokkal járt, de sokkal enyhébb lefolyású volt Turinban, Piemontban, mint Itália más városaiban.
Fiai megtalálták a vész idején, az evangéliumi merészséget, a töretlen hitet, és bizakodást a jó győzelmében, és az ebből fakadó lelki örömet.
Később e fiúkból, a római katolikus egyház keretein belül, Don Bosco megalapította a Szalézi Rendet( Societas Don Bosco, SDB) és létrehozott egy merőben új nevelési módszert, amely a hitből, és a keresztényi értékrendből fakadó szeretetre épít, és a jó melletti elköteleződést tekinti alapelvének.


„Minden fiatalban van egy pont, amelyen keresztül megnyerhető a jó ügy számára; minden nevelőnek elsőrendű kötelessége a szívnek ezt az érzékeny pontját megtalálni és használni." (Don Bosco)


""(oratórium:imaház a protestáns szóhasználatban)

 


Öt perccel múlt szerelem
(novelláskötet)

 


"A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt."

 

Öt perccel múlt szerelem

 

A mű igaz történetet dolgoz fel, egyes szám első személyben íródott, de nem azonos a szerző történetével.

 

Valami történik velem. Az idő, homokként pereg az ujjaim között. Máris itt a negyven, pedig tegnap még sok időm volt.
A fiatalság. Az álmodozások kora.
Aztán sorra bezárultak a lehetőségek. Az igaz szerelem romantikus ábrándja, már csak egy kompromisszum.
Hétköznapi megalkuvás.
Utálom a realitásokat. A monoton, hosszú perceket, amelyből összeáll az idő.
Ismerkedünk. A valóság meg én.
Az élet túl prózai. Nem is próbálom meg versben elmondani.
Jó pár éve vagyok férjnél.
Valamikor szerelmi házasság volt. Azt hittem, az esküvő napján összeforrunk, bibliai gondolat, az oldalbordájává, a teste részévé leszek.
Az anyakönyvvezető valami erdőről mesélt. Ahová néha be-besüt a fény. Egyszerű kis gondolat.
Az esküvőnk is egyszerű volt. De akkor ennek ez volt a romantikája. Nélkülözött minden hivalkodást, de nem is erről szólt.
A nagy pillanat méltóságát az összetartozás érzése adta akkor.
Aztán, úgy két év múlva ott feküdtem a szülőszobán.
Ő velem volt, ahogyan a fájdalom.
Félelem, és kíváncsiság uralt.
-Vajon milyen érzés gyereket szülni?
-Hát itt vagyok.-gondoltam, próbálva átélni a pillanatot, amiért teremtve lettem.
Ő fogta a kezem, és akkor átminősült minden. A forró éjszakák, a hajnalba nyúló videónézések, a pezsgős énekelgetések.
A szerelem, amit iránta éreztem.
A romantikus esték, az együtt töltött órák, a gyertyafényes vacsorák közben váltott sokat ígérő pillantások, más színű lánggal kezdek égni.
A gyermeke anyja készültem lenni. A biztonság utáni vágy még jobban lángolt. A kezébe kapaszkodtam.
A pillanat olyan volt, mintha felszállna az ember az égbe, egy másik lélekért.
Egy másik, fájdalomfeletti tudatállapot.
Aznap kinyíltak az ibolyák. Anya lettem.
A férjemet már a kisfiam apjaként szerettem.
Később, amikor megdöbbentő módon kezdett hasonlítani rá, és felfedezni véltem arcában, alkatában a fiam, átjárt a szeretet. De ez már nem az az egykori szerelem volt.
Egy új dimenzió.

 

Ha az embernek gyermeke születik, sok mindenre nem számít. Például arra, hogy aludni többet nem kell. Valami véget nem érő eufória helyett, új szerepek jönnek.
És mert jó anya, és jó feleség akartam lenni, kinőtt bennem a megfelelni vágyás.
De minél jobban akartam, annál jobban kudarcot vallottam új szerepeimben.
A férjem állandóan kritizált, nem beszélve az anyósomról. És minthogy második feleség vagyok, volt kivel példálózni.
Az önbizalmam amúgy se volt rózsás. Szülés után mit ne mondjak, nem voltam egy tortadísz a fölös kilóimmal.
-Kinek kellesz te?-kérdezte anyósom gúnyosan.-Hol találsz még egy ekkora marhát?-kissé oldalt fordított fejjel intett a férjem felé.
Kettős csapás volt.
Talán megmutatom kinek is kellenék. Talán a férjem se lesz ekkora marha, hogy velem marad.
Ültem a kisfiammal az ölemben, a fölös kilóimmal, és nem volt már biztonságérzetem semmi. Csak kapaszkodtam, valami reményszerű kis pókfonalba, de éreztem, valami történik.
Múltak az évek.

 

Aztán egy napon megváltozott minden.Gyorsan, a pillanat tört része alatt rossz irányba fordultak a dolgok, és a lassú elhidegülés gyorsvonati sebességgel ért utol.
A férjem egy non-stop boltban dolgozott akkor. No, nem túl nagy egzisztencia, de egyedül ebből éltünk.
Aztán jött egy vevő. Egy fiatal, testes nő a néger barátjával. Pár forintos vásárlás volt.
Emlékszem a férjem éppen korai vacsoraként evett valamit, amikor megszólalt a telefonja.
Fegyelmi tárgyalásra hívták a munkahelyén. A nő becsapva érezte magát és panaszt tett.
Másnap reggel,amikor először vittem a gyereket az óvodába, éppen az óvoda udvarán hívott fel a férjem.
-Annyi. Kirúgtak.
Akkor lódult meg velem a világ. Szédültem, forgott minden.
Pánikroham. Később ezt mondták az orvosok.
Halovány próbálkozásként még felhívtam a főnökét.
-Most írom a felmondólevelét- mondta, és én csak arra gondoltam, milyen vékony hangú férfi.
-És mit mondtak, miért? Mi volt a panasz?-a sírás fojtogatott.
-Becsapta a vevőt 100 forinttal.
Ezért? Ennyi év munka után?
-Kérem hallgasson meg, valami félreértés lehet...-próbálkoztam, de lecsapta a telefont.Száz forint miatt összeomlott az életünk.
Még aznap felhívta a férjemet, azt állítva, nem rúgta volna ki, ha én nem csinálok ekkora cirkuszt.
Hát ennyi történt.
Ekkor vettem be az első nyugtatót. Egy hónap múlva, már marokszám szedtem. Egy napon bírósági idézés jött.
A nő és a néger barátja feljelentett. Engem. A feljelentésben az állt, miután kirúgták a férjem, ő nem érzi többé biztonságban az életét, bosszútól tart.
Valami rossz drámába csöppentem. Körülvett valami titokzatos összeesküvés, amit már nem is akartam megérteni.
Aztán felmentettek.
De akkor már szedtem a nyugtatókat és egyre mélyebbre kerültem. Gyakran elájultam, szédültem, és remegtem. Alapvető képességeimet vesztettem el. Mindennek nekimentem. Állandóan a sírógörcs kerülgetett.
Valami más lett.
Az egyik reggel arra ébredtem, hogy nem tudok felkelni az ágyból. Lebénultam.

 

Hirtelen úgy tűnt, mindenki tud járni, csak én nem. A férjem tekintetében furcsa közömbösséget láttam. Most mi lesz? Kicsi még a gyerekem!
-Nem foglak megápolni. Ha ki tudtál rúgatni, ne számíts rá. Ez nem véletlenül történt veled. Biztosan megérdemelted.
Sikítani tudtam volna a kétségbeeséstől, a magatehetetlenségtől. Csak a gyerekre tudtam gondolni.
Most hogyan nevelem fel?
Lassan megnyugodtam. Isten tenyerén éltem eddig is. Ezután is ott fogok.
Elmúlt egy év.
Sok mélységet és magasságot jártam meg. De egy napon, igaz bizonytalanul, de lábra álltam.
Aztán egy augusztusi éjszakán lehullott egy csillag. A kisfiam kívánt valamit, és sokat mondóan rám nézett.
Tudtam, a régi anyukáját akarja. A férjem, bár velem maradt, nem hagyott el, más lett a szememben.Nem az öregkori társ. Tudtam, ez a fejezet már nem jön el a szerelem nagy átminősüléseiben.
A fiam átölelt engem és őt, összeszorított minket. A kezem a férjem kezébe tette. Az arcán valami szép öröm ült. Fogtuk egymás kezét, zavarodottan.Megsimogattam a kezet, amely az enyémhez ért.
-Az én kezem....-suttogta a férjem, hátha ez csak valami tévedés.
Újra megsimogattam.
-Tudom...-súgtam.
Egy pillanat volt csak. A megbocsájtásé.
Nem az én pillanatom. Istené.

 

 

 


Érzések ébredése


Kezdetben vala a sötétség.
A semmi. A kiégettség. Nem volt semmi remény.
Adrienn házassága napról napra, ahogy hozta az élet a különböző élethelyzeteket, mint megannyi próbatétel, romokban hevert.
Kezdeti idealizmusa morzsánként megkopott, nem az unalom, hanem az összetartozás hiánya ölte meg ezt a kezdeti érzést.
Rácsodálkozott a férfira, akit valaha szeretett.
Talán ezt hívják társas magánynak. Ezt a szeretethiányt, amelyet egy nem kiteljesedett házasság ad.
Már nem voltak szép érzései.
Csak a fájdalom, a keserűség. A "ha" világában élt, minden csupa kérdőjel. "Ha". A legértelmetlenebb feltevés.
Nincs "ha", tények vannak. Egyedül. Vagy ami még rosszabb, vele, egyedül.
Régen volt szerelmes, de most még vágyakozást sem érzett az érzés után.A mindennapos, apró sikerélények is hiányoztak, kudarcélményekké változtak.
Kedvtelenül végezte a házimunkát, ezzel is kiszolgáltatva magát az újabb kritikáknak.
Nem feltétlenül romantikára vágyott, mint a férfiak gondolják. Nem virágcsokorra, gyertyafényre.
Meghitt érintésre vágyott, amelyben benne van a tökéletes pillanat. Amikor úgy adhatja magát, mint ritka ajándékot.
Tudta, ez a fajta idealizmus jutatta idáig, az álmodozásai, végül a csalódás, semmi nincsen úgy, ahogyan elképzelte.
A legjobban azt a képet utálta, amilyennek férje szemében látta önmagát. Lassan kihunyt benne a fény.
Már nem akart megfelelni, örömet szerezni, már nem tudta szeretni saját magát ebben a kilátástalan adni akarásban. Már nem tudott mit adni. Üres volt.
Túl a vásárlási kényszeren, már semmi nem okozott neki örömet. Minden értelmetlenné vált, a pénz hajszolása, egy jó nyaralás, nem voltak célok, csak a semmi volt.
Minden nap, szakasztott mása a tegnapinak. Örömtelen. Próbálkozásai mind zátonyra futottak.
Tudta, a férjének mindegy, ki is ő valójában, nem is kíváncsi rá, nem tudott kiteljesedni az önmegvalósításban.
Már nem voltak álmai.
Személyisége, bár megkövetelte volna az évek múlásával a továbbfejlődést, nem törődött vele.
Azt gondolta, megteheti ezt büntetlenül, mert a lélek, egy megfogalmazhatatlan misztérium, és mint olyan, talán nem is létezik. A boldogságra törekvés csak ideológia, amelyet az ember levetkőz az ifjúsággal.
Felnőni, annyit tesz, mint beletörődni az önfeladásba.
Akkor ezt gondolta.
Szabadulni akart az álmaitól. De nem ez volt még a gödör alja.
Először csak ürességet érzett. Aztán egykedvűséget. Végül depressziót.
Sokan azt gondolják, ez csak egy lelkiállapot. A pánik, ami ebből kifejlődik, egy beidegződés.
Adrienn is sokáig ezt gondolta.
Régen nem is hallott ilyesmiről, talán valami új diagnóziskényszer szülte, mesterségesen létrehozott civilizációs kórság. Régen biztosan elfáradtak az asszonyok a szántóföldeken, nem volt alkalmuk ilyesmiken agyalni, mint pánik, depresszió, az idő múlása.
Egészen addig a napig.
Szívszorítással kezdődött. Halálfélelemmé vált. Az utcán nagy lódulással fordult a világ, kiszaladt a lába alól a talaj. Orvoshoz fordult.
Másnap már, mint diagnosztizált pánikbeteg, egy halom recepttel nézett szembe az állapottal, amely nem volt más, mint egyszerű boldogtalanság.
Talán egy évig szedte a gyógyszereket.
De nem segítettek, csak mélyebbre taszították ebben az érzelem-nélküli állapotban.
Megváltozott.
Gyakran sírt, ok nélkül. Egykori temperamentumos természete elveszett, akaratnélkülivé és szerencsétlenné vált. Átadta magát ennek az érzésnek, amely elborította, betemette, mint az iszap, semmit nem látott tőle, főként nem a kiutat ebből.
A gyógyszerektől állandóan rosszul volt. Átesett a fiatalságból egy másik dimenzióba. De nem akart még megöregedni.
Az örvény, amelyet úgy hívtak: idő, egyre mélyebbre rántotta.
Valami hiányzott az életéből. Akkor még nem tudta,a saját érzelmei.


S.-el való ismerettsége egy másik dimenzióban kezdődött. A számítógép előtt., egy chat-szobában.
Még sohasem beszélgetett senkivel, idegenekkel a gépen, nem mérte fel a kitárulkozás abszolút lehetőségeit, ezen az arctalan, névtelen, ismeretlen világban.
Nem ismerte ezt a fajta lelki intimitást, de talán valamikor vágyódott rá, és hitt abban, egyszer majd megismer valakit, és meg tudja tenni, hogy végre kimondja őszintén, amit érez
Most, ebben a tét nélküli beszélgetésben meg tudta tenni végre.
S. először csak udvarolt.
Szokásos férfiduma, lepergett róla, ismerte régről.
Akkor még aludt a szíve, és nem is akarta felébreszteni.
A "mindegy" állapotában élt, a "boldogan éltek még meg nem haltak" éveiben, amiről a mesék nem írnak, mert hosszú-hosszú és eseménytelen idő. A semmi.
Egészen addig a szóig.
-Fontos vagy nekem.-mondta S.
Adrienn most döbbent rá, hogy nem fontos senkinek.
Egészen eddig a percig.
A gondolatai az övé voltak, senkit nem érdekeltek, és senkinek nem kellett elszámolnia velük.
Az első, láthatatlan bilincs halk pattanással kinyílt.
Mégiscsak volt valamije, ami az övé, abból a szabadságból, amelyet egykor birtokolt.
Az álmodozás.
Most miért ne álmodhatna? Mert régen valóra válhatott volna? Vagy csak el tudta hinni, hogy valóra válhat?
Érzésései még mindig nem voltak. Régóta nem szedett antipszihotikumokat, de az érzései valahogy nem tértek vissza.
Sokat beszélgettek.
Talán véletlenül találkoztak ebben a furcsa térben. Talán ismerték egymást egy előző életből.
A vonzalom érzése először hasonlított a pánikroham kezdetéhez. Egy szívdobbanással kezdődött, aztán zakatolni kezdett a szíve.
Annyira régen nem érzett semmit, csak szorítást a szíve helyén, hogy fel se ismerte az emberi érzést.
Azt, hogy érez. Azt, hogy olvad a jég.
Szorosan markába zárva az emlékezés üveggolyóit feküdt le este. Nem tudta senki, hogy S.-re gondol, és ez egy furcsa szabadság-érzést adott. Elkezdett vonzódni, először ehhez az érzelemhez, mint valami talált kincshez.
Végre érzett.
Olyan volt ez, mint a szerelem, de most több volt annál. Először ki kellett ehhez üresednie, hogy betöltekezzen fénnyel.
-A fejemből pattantál ki. A gondolatom vagy.-írta S.
Adrienn szerette ezt a szerepet. Úgy érezte, most pont olyan, amilyennek a férfi elképzelte.
Nem számított most semmi. Szépség, pénz, egzisztencia, csak a gondolat számított, amelyet érzett, álomtalan éjszakán, ha S.-re gondolt. Szerelmes volt. Egy érzésbe, egy ismeretlenbe, aki érzéseket adott neki.
-Szeretnék erotikus álom lenni.-írta.-A te álmod.
-Készen állsz rá?
-Igen. De nem vagyok túl szép. Azt hiszem sovány vagyok.
-Miért is kéne szépnek lenned? Ez most nem számít. Csak az érzés számít.
A képzelet.
A tökéletes pillanat.
-Este várlak.
Olyan volt, mint egy igazi randevú.
Adrienn díszbe öltöztette most a képzeletét, bár nem hitt az ilyesmiben, már a kíváncsiság is különleges érzéssel töltötte el.
-Megvagy.- S. Rákattintott és a nő keze megremegett. Mindig is érezte a szíve körül ezt a forróságot, kínozta a pánik, de ez más volt. Furcsa, de ugyanaz az érzés.
-Talán nem fog ez menni. Nem hinném, hogy tudsz rám, szavakkal hatni.
-Tudok. Meglátod. Készen állsz?
-De ugye nem leszel bunkó? Vigyázz, hova lépsz, mert az álmaimon taposol.
Adrienn szerette volna a férfit átölelni. Kívánta a valóságot, de tudta, így és most a valóságban nem történhet meg ez a nagy kaland.Olyan szépnek képzelte a tájat, hogy az már giccs. Szárnyalt a képzelete. A valóság messze tűnt.
-Fázom. Ölelj át!
A csók, az ölelés. Ezer éjszakányi álmodozás. Az érzései. Az érzékei.
Igen, valóban hatott rá.
Látta az arcát, amint föléhajol, érezte a bőrét, ahogyan a bőréhez ér, a nyakán a csókot, a borzongást.
Érezte, szerelemre lobban egy idegennel. De soha , senki nem állt ilyen közel hozzá.
A saját érzései ezek. Mindig is azok voltak.


Másnap, amikor a tükörbe nézett, látszott az arcán az érzés. Szép volt ettől.
Látta férje tekintetében a kérdőjelet.
Valami történt.
-Szép vagy ma.-mondta és átölelte.
Adrienn viszonozta az ölelést.
Hazatalált. Az övé volt a fény. Megtanulta tisztelni az érzéseket. Az emberi lét eszközét. Többé sohasem fojtotta el őket. Örült, hogy érzett. Megtalálta újra elveszített önmagát.
Talán ez a boldogság.

 


Ajándék

 

 

 

Fiacskám még hisz a Télapóban, bár az utóbbi időben kezd neki néhány dolog felettébb gyanús lenni.

Tavaly még megköszönte az óvodában, az általam ablakba csempészett társasjátékot, mire a Télapó merő szolidaritásból azt felelte neki:-Szívesen fiacskám.

De aznap találkozott egy másik Télapóval is, és mivel az arcmemóriája tökéletes, gyanút fogott.

Ál-Télapó.

Azon az éjszakán látott egy sanda Télapót bemászni a szemközti tízemeletes ablakán, az áruházi, szaloncukor osztogató Télapóról nem is beszélve.

Valami itt nem stimmel.

Összevonta szemöldökét és gondolkodóba esett.

Itt az idő, gondoltam, szerte kellene oszlatnom a mítoszt, és töredelmesen bevallani, a Télapó nem létezik.

De mit is mondhatnék egy hatévesnek?

Azt, hogy hazudoztam eddig, mert ez így szokás, fantáziatúltengésem van, nézze el nekem.

Mosolygós anyukája eddig átverte egy mesével? És a Télapó igenis nem létezik?

Nem vagyok képes rá.

Annyi Télapóvárós év telt el, amikor fiacskám álomba ragadó tekintettel figyelte az ablakban, a kis csizmát, amely fényesen csillogott.

Annyi boldog, ajándékbontogatós reggel után, amikor éjszakába nyúlóan vártuk Télapó érkezését, hallani vélve a száncsengők csilingelését, és együtt bosszankodva, hogy már megint elaludtunk.

Nem sikerült meglesni a jóságos, néha virgácsot is osztogató Mikulást.

Mondjam, hogy ez egy szép legenda, amelyet újra átél majd szülőként?

Vagy várjam meg, amíg fény derül a turpisságra, és valamelyik kis szemfüles iskolatársától tudja meg a kiábrándító valóságot?

Az is lehet, hogy már tudja. Csak a felnőtteket teszteli, meddig kábítják még a Télapóval.

-Tudod azon gondolkodtam- teszi fel a ravasz kérdést- honnan van a Télapónak a legmenőbb mobiltelefonja?

-Nem is tudtam, hogy az Északi Sarkon is jó a lefedettség.

Na, most megszólaltak a szívemben a szirénák.

Fogalmam sincs róla, van-e ott térerő, és érzem, bele fogok bonyolódni a magyarázkodásba.

-Mit kérsz a Télapótól?- próbálom elterelni a figyelmét.

-Megírtam már neki. Postára adnád?

-De mi áll benne?- reménykedem, hogy nyerek még egy évet.

-Ne érdekeljen-mondja a kis ravasz.- Majd elolvassa a Télapó.-Ő tudni fogja, mit kértem tőle.

Akkor Télapókor már nem vártuk a száncsengők hangját, és amikor elaludt, a feldíszített ablakba tettem egy csillámporos hógömböt, bizonyságául a Télapó igenis létezik.

A reggel izgatott ajándékkicsomagolással telt, mint mindig.

-Egy naplót kértem a levélben.-megfordította a hógömböt. Hullott benne éppúgy a hó, mint odakint.

Elmosolyodott.

-De ez is nagyon szép. Nem kapta meg a levelemet biztosan. Rosszul címeztem. Régen az északi Sarkon lakott a Télapó. De most már elköltözött.

Anyu meg apu szívébe.

 

 


A csenden túl

 

 


Elmesélek neked egy történetet fiam. Téged illet. A születésed történetét. Egy igazi csoda volt azt hiszem. Mert hiszek a csodákban, és akkor csoda történt.
Talán a nyolcadik hónapban kezdődött, egy rutinvizsgálaton. Nem gondoltam a holnapra, minden olyan természetessé vált akkor. Egy hónap múlva szülni fogok. Nem aggódtam, valahogyan meggyökeresedett, sziklaszilárddá vált bennem a hit, minden rendben lesz. És akkor....
- Csak az anyai szívhangot hallom. - mondta az orvos, és elállt a lélegzetem. És akkor meghallotta a tiédet is fiam.
- Harántfekvéses. - mondta szűkszavúan és írta a kórházi beutalót. Könnyeimmel küszködve hallottam, ez kizárja a spontán szülés lehetőségét, és veszélyesebb műtét, mint a farfekvésnél, mert ott csak egyetlen, vízszintes sebet vágnak, de harántfekvésnél hosszanti, függőleges sebet is. Bármelyik percben bekövetkezhet a műtét, egy rossz mozdulatodnál kiszakadhat a magzatburok.
Ez nem tette lehetővé az apás szülést, hiszen ez egy műtét. A születés nagy csodáját nem láthatja majd apád, és én sem, mert nem leszek tudatomnál. Nem élhetjük át mi, a szüleid, a számos örök pillanatot, az első sírásod feledhetetlen hangját fiam. Sírtam. Megrohant a tenger sok gondolat, feladásra ítélt vágy.
- Semmi remény? Talán még megfordulhat....
- Csodák mindig vannak. De még soha nem történt meg. Túl nagy már a magzat. Nincs elegendő helye megfordulni. Meg fogja próbálni, de már nem fog neki sikerülni a burok repedése nélkül.
Akkor furcsamód megnyugodtam. Azt mondták meg fogod próbálni. És én hittem benned. Hirtelen, és irreálisan azt gondoltam, neked sikerülni fog. Te meg tudsz születni. Az első komoly, nagy feladat, ami előtted áll.

Az utolsó hónap csendben telt el. A kórházi folyosó visszhangzó lépései, a fertőtlenítőszag, és a remény ölelt akkor magához. Passzív híd. Így nevezték azt a pózt, amely még senkinek sem vált be, de halovány kis reménysugarat adhatott. Meg fogsz fordulni.
Egy henger alakúra sodort törülköző a derekam alatt. Azt mondják, ilyenkor megfeszül a has, és a pocaklakó kényelmesebb pózt választ. Minden mozdulatod hordozta a lehetőségét, a következő percben műteni kell. De én hittem neked. Nem lehet már az első pillanat kudarc az életedben. Furcsa, de nem volt bennem kétely, bizonytalanság, sem félelem. Csak a hit. Mély meggyőződés. Azóta sem tudtam ennyire hinni semmiben. Aztán, azon az éjszakán rugdalózni kezdtél. Határozott, erőseket. Egész éjszaka mozgolódtál. Meg fogja próbálni... de nem fog neki sikerülni.... A reggeli vizitnél a szokásos mozdulattal vizsgált az orvos. Egyetlen tapintás, amely tudja, ismeri milyen az, ha a magzat befordult a szülőcsatornába. És milyen, ha nem. Egyetlen hosszú hónap alatt, tapintotta párszor, a gyermek harántfekvéses, minden nappal soványodva a halovány kis remény, ma sem fordult meg. Rutin mozdulat volt. Olyan semmire sem számító. És akkor... soha nem felejtem el a szemét... Megtörtént a csoda.
- Megfordult. - mondta halkan.
Nővérek sereglettek össze, őszinte örömmel a tekintetükben.
- Ugye hisz Istenben? - kérdezte az egyik.
- Igen. Talán kimondtam. Istenre gondoltam.
- Nem méri a gép a fájásokat. Fájásaim vannak.
- Alacsony a fájdalomküszöbe. A gép nem téved. - húzta be a nővér a zöld paravánt.
A szülésről látott filmélményeimet sorra szedve, arra gondoltam, valóban meglehet, hogy nem szülök. Hiszen annyira más volt a kép, a fájdalomtól üvöltő kismama, pár perc múlva boldog mosollyal karjába veszi a gyermekét. Ez tényleg nem olyan volt. Görcsös, gyomorba markoló, hosszú fájdalom.

Lassan feljött a Nap és vakító sugárral tűzött rám, a függöny nélküli ablakon keresztül. Órákon át, egy háztetőn szökdécselő madarat néztem. Milyen madár lehetett? Nem tudom. Aztán, amire emlékszem, az a szomjúság. Nem ihattam, mert ha mégis műteni kell, nem ihatok. Hallottam a falióra tik-takkolását. Órák teltek el. Hosszú, és fájdalmas órák.
- Csináljon valamit! - könyörögtem a nővérnek. Vagy legalább, hadd igyak teát! Bekötöttek valami infúziót. Dél volt. Kongtak a harangok. Mennyi idő telt el? Tíz óra vagy húsz? Fáradt voltam. Kiszáradt a szám. Fájt mindenem.
- Hívja fel a férjét - mondta az orvos - ha apás szülést akar!
Hát eljött a perc. Ott feküdtem a szülőágyon, anya leszek, amiért teremtve lettem, a te anyukád kisfiam. Apukád is ott volt, fogta a kezem, de a fájdalom túlnőtt mindenen. Aztán hirtelen otthagytam a testem. Olyan minden mindegy érzésem támadt. Akkor azt hiszem, meghaltam egy pillanatra. Messzi jártam, egy másik világban. Az égben jártam a lelkedért azt hiszem. Különös lelkiállapot volt ez, és különös érzés. Amit nő soha nem felejt el, éppúgy, mint a születés pillanatát. Amikor a világra jöttél.
- Hát fiú... Csend volt. A hideg víz alatt sírtál fel, erős hangon. Tudtam, férfi leszel fiam. Sikerre termett, erős férfi. Amikor pólyába tettek, azt hiszem az első emberi arc, amit megláttál. apád arca volt. Kinyújtottad felé a kezed. Az első simogatás ez volt. Aztán a karomba adtak. Ihletett csend volt. Ismerkedtünk. Először láttuk egymást. Te meg én. Arra gondoltam, új világ jön ma el.
A csenden túl.

 

A willendorfi Vénusz (abszurd)

 

 

 

 

Imádta a kövér nőket.
Giovanni képzeletében mindig is a Willendorfi Vénusz volt az etalon. Másfél mázsánál kezdődött a nő.
Amikor először meglátta Angélát, elakadt a lélegzete. Egy kukoricapattogtató társaságában volt, és szemtelen fantáziák pattantak elő Giovanni agyából, akár a hófehérre nyíló kukoricaszemek a papírzacskóban, amelyet átadott neki.
A lány a mozi büféjéből. Álmai asszonya, a hatalmas Aphrodité.
Ő volt a NŐ. Csupa nagybetűvel, akiről mindig is álmodott, erotikus fantáziákat szőtt, akinek meg sem kell szólalnia, számára annyira elbűvölő.
Aztán az első randevú!
Remegett a gyomra, végignézett magán, vézna testén, mit akar ő, kis esélytelen, a negyven kilójával. Tudta, merő nagyravágyás ez a részéről. De Angéla jött.
Már messziről észrevette, amint bevette a kanyart, és indult felé. Több volt ez, mint romantikus pillanat.
Aztán elromlott minden. Éppen az esküvő napján.
A boldogító igen, még egészen könnyen ment. A fehér, habos-fátylas költeményben, pontosan olyan volt Angéla, mint egy óriási habcsók, hogy ezentúl extra méreteivel édesítse meg Giovanni rendszerint sótlan hétköznapjait.
Egy felhőkarcoló 96. emeletén vette kezdetét a balszerencse-széria. A nászéjszakán.
Az egész úgy kezdődött, hogy Angélát nem bírta átvinni a küszöbön.
A nászutas lakosztály, pontosabban az e célból bérelt kis szoba, túl szűk volt, de valahogy csak bejutottak a baldachinos ágyig. Aztán úgy tűnt, kezdenek a dolgok jobbra fordulni.
Akármerre nyúlt, mindig asszonyba akadt a keze, és ez túl volt minden eufórián, ez maga volt a tökéletes gyönyör, amit valaha is elképzelhetett.
Órák múltak el, és Giovanni elégedett volt a teljesítményével, bár kissé elfáradt.
Ekkor váratlan dolog történt.
A kis szobában Angéla felült a nászágyon és megkérdezte:
-Giovanni drágám, hol voltál eddig? Úgy vártalak!
Visszazuhant az ágyra. Giovannit ekkor kivitte az ablakon a huzat. Szerencsére a 45.emeletre befújta a szél.
Innen lifttel ment tovább a földszintig. Aztán egy sor lépcső következett. A lépcsőn megbotlott, megütötte a fejét és meghalt.

 

 


Útközben

 

 

-Szeretlek.-mondta az Élet.
Egy ismeretlen kéz elhúzta a függönyt a kórterem ablakán. A tolakodó fénysugárban táncoltak a porszemek.
-Szeretlek.-mondta a férfi.
Tizenöt éve volt parkinsonos. Most minden olyan fájdalmasan szép volt.
A színes falevelek közt bukdácsoló fénynyaláb. A sietős habfehér felhők.
Jó illatú volt a levegő. Szinte láthatóvá vált a szél. Szép.
Búcsúzott az élettől. Hálatelt szívvel, minden korty levegőért. Nagyon öreg volt már, régi barátjává vált a gondolat, meg fog halni. Sokszor látta már az ismeretlen ajtót, amelyen egyszer belép, és találkozik a nagy ismeretlen misztériummal, és nem jön vissza, ahogyan még nem jött vissza senki, elmesélni, mi van mögötte.
Hálás volt az életéért. Hálás a tengernyi szenvedésért, a megtapasztalásért, milyen az emberi lét. A fájdalomért és a halál ígéretéért.
-Szeretlek.-mondta az Élet.
-Szeretlek.-mondta a férfi.


Szép volt most is az ősz. Vénasszonyok nyara, tartja a köznyelv.
Az asszony a tükörbe nézett, így élete delén. Kegyes volt hozzá a sors, még nem hagyta az arcán a keze nyomát a rettegett idő. Húsz éve is egy nagyon hasonló arc nézett vissza rá. A szíve is fiatal. De mégsem.
Ha néhanap számot vetett az életével, úgy érezte, a sors legékesebb üveggyöngyei gurultak tova, érintetlenül. A döntés lehetősége, persze mindig is az övé volt. De az idő múlásával egyre kevesebb választása volt.
Mégsem fiatal már a szíve. Közelebb hajolt a tükörhöz, és észrevette a szeme sarkában, alig észrevehetően rajzolódó szarkalábakat.
-Szeretlek.-mondta az Élet.
-Szeretlek.-mondta az asszony.


Korábban sötétedett. Volt ennek valami jó meghitt illata. A cipőjére sárga falevelek tapadtak az iskola udvarán. Fiatal lány volt, várta a szerelmet, és várta a jövőt. Annyi álmot, annyi tervet szőtt! Fiatal volt, a sors gyöngyei mind a lábai előtt hevertek. A választani nem tudás boldog képességével álmodott. Színes falevelekről, szerelemről, az első csókról, őszintének hitt tekintettekről, érintésekről.
A hűs esti szél hosszú hajába kapott. Boldog volt. Csak úgy. Az ígéretért.
-Szeretlek.-mondta az Élet.
-Szeretlek.-mondta a lány.

 

A palackposta


Régen kezdődött.
Még gyerekek voltak. Két iskolás kölyök.
Akkoriban még tündökölt a Guttenberg-galaxis. Nem volt internet, chat vagy mobiltelefon.
Rengeteg kalandregényt olvastak akkortájt, amikor útjára engedték együtt az első palackpostát.
Romantikus gondolat volt, felvenni a kapcsolatot egy ismeretlennel, aki a palackot kihalássza majd a Duna vízéből.
Mindenfélét üzentek. De sosem jött rá válasz.
Zsolt megunta egy idő után.
De a kisebbik, Tamás nem unta meg sohasem. Szerette ezt az álmot, a várakozást a napra, amikor üzenetet kaphat, egy hozzá hasonló, álmodozótól, akihez eljut az üzenete.
Talán már el is jutott.
És ott hánykolódik, egy palackba zárt levél, a sorsra bízva ismét. Fürkészve nézte a folyót. De nem látott semmit.
Hosszú évek múltak így el. Zsolt, miután elvégezték a középiskolát, továbbtanult, sikeres üzletember lett.
Tamás nem. Ő maradt az álmainál. Néha, ha elmondta valakinek ezt a régi és mély titkot, látta jól az emberek arckifejezésén, mit gondolnak erről.
Palackposta.
Életcélnak ez túl kevés. Talán nem túl észszerű, ennyit álmodozni. És mi van ezen túl?
Tamás tudta jól, az emberek szerint nem normális, és már a gyerekkorral együtt levetkőzhette volna, ezeket a gyerekes álmokat. De nem tudott, és nem akart szabadulni tőlük. Annyi boldogsággal töltötte el a várakozás, annyi ideje őrizte a reményt, hogy ennek feladása hiábavalóság -érzéssel töltötte volna el. És ettől az érzéstől jobban félt, minthogy a világ bolondnak nézi.


Zsolt felnőtt férfi lett. Mindent elért, amit férfi elérhet. Csinos feleség, szép gyerekek, hatalmas, modern ház, jó autó.
Tudta jól, ha az álmok valóra válnak, már nem álmok többé.
Nem voltak álmai már rég. Örök társává szegődött a prózai és kiábrándító valóság.
Örömtelen, és egykedvű életet élt. A reggel, kölcsönösen váltott búcsúpuszik, és az érkezéskor váltott néhány szó, mi újság drágám, semmi, lassan beleúszott az évek monotóniájába.
Kezdett pocakot ereszteni. Negyven felé járhatott, amikor úgy gondolta, hiányzik az életéből a tűz. Szeretőt keresett magának.


Tamás is úgy érezte, elszáll az idő. Újabban szerelmes üzeneteket rejtettek a palackok.
Egyedül élt. A sok-sok év hiábavaló reménykedése, néhanap megrebbentette a fejében a gondolatot, feladja az álmot, amellyel élete felét eltöltötte. Valóban nem így működik az élet, és a csodavárás helyét lassan átvette a semmi.
A szíve mélyén még élt talán a szikra, de már nem igazán hitt saját magának sem. A belső hang, úgy látszik megcsúfolta.
Ideje sok volt, elhatározta, hogy épít egy hajót, és megkeresi az útjára engedett palackokat és összetöri mindet.


Zsolt konditerembe járt. Ha néhanapján összefutott Tamással, még mindig, titkon megmosolyogta a tervet, hogy barátja most hajót épít, fáradtságos, és évekig tartó munkával. Sosem gondolt arra, hogy a hajóépítés is lehet egy cél Tamás számára, és fizikai erejének eredményeként, egy napon elkészül majd, míg a konditeremben, a súlyzók emelgetése, erejének céltalan elpocsékolása, semmi más.
Normális dolog, hiszen más is ezt szokta tenni.
Zsolt nem volt boldog, sem elégedett. A házasságát elhanyagolta. A szeretőjére ráunt, a gyerekei felnőttek, elhidegültek tőle.
Lassan úgy érezte, semmi másból nem áll az élete, mint a mindennaposnak tűnő csekkek kifizetéséből, munkából, és a feleségével egymás kerülgetéséből. Sosem gondolt arra, hogy lehetne ez másképpen is. Élhetnének összetartozásban, társként, nem csak egymás mellett idegenként.
Néha úgy érezte, minden Dóra megismerésével romlott el. Talán a szíve mélyén hibáztatta is ezért az asszonyt.
A pelenkacserélgetős évekért, az át nem aludt éjszakákért. Amikor még felfelé ívelt a karrierje, és szép reményekkel várta a jövőt. Aztán Dóra megismerésével vége szakadt mindennek. Talán ezért szólt mindig ingerülten hozzá.


Dóra megérezte, hogy férje szeretőt tart. Nem az elhíresült női ösztönökkel, de számtalan apró, ámde egyértelmű jelből tudta, van valaki más is a házasságában.
Nem a szerelmes nő féltékenységével jajdult fel a lelke, de fájdalmasan elszakadt az utolsó szál, amely férjéhez fűzte.
A Dunaparton sétált, amikor az első palackot megtalálta. A folyóparti növények között fennakadt, egy koszos üveg, de látszott, van benne egy levél.
Mosolygott. Talán egy gyerek műve-gondolta.
De egy szerelmes üzenetet rejtett. Egy férfi üzenetét. Aztán megtalálta a következőt is.
Olyan érzés volt, mintha valaki egyenesen neki írta volna. Hazavitte a kis levélkéket, titkon elővette és a szerelemre gondolt.
És egyre többször gondolt a szerelemre. Azon kapta magát, hogy szereti ezt az álmot, lehunyni a szemét, és gondolni valakire. Egy szerelmes férfira, aki talán mindig őrá várt.
És akkor megcsörrent Zsolt asztalon felejtett mobilja. Ösztönösen a telefonért nyúlt, de Zsolt ott állt már a nappaliban. Fölé magaslott, és őt megelőzve felvette a telefont.
Ideges volt. Egyértelmű volt a beszélgetésükből, hogy valami nő hívta.
Dóra felállt, és a Zsolt füléhez tartott telefonért nyúlt, de férje ellökte a kezét. Megpróbálta makacsul újra, beszélni azzal a nővel, aki a házasságába lépett, lerombolva azt a keveset is, ami még tartott köztük talán.
De nem tudott beszélni vele. Hisztérikus zokogásban tört ki, dulakodtak a telefonért, amikor azt a pofont kapta.
Zsolt a kanapéra roskadt. A tenyerébe temette az arcát. Nem értette mi történik vele.
Dóra feldúltan a hálószobájukban viharzott. Elővette a levelet, amit a palackban talált. A fejére húzta a takarót és az álmaiba menekült. Szorongatta a kis levelet és arra gondolt, mennyire jó volna szeretni. És szeretve lenni.
Ekkor furcsa gondolata támadt. Válaszol az üzenetre.


Készen volt a nagy mű. Egy hajó. Számos viszontagságon át, de vízre került. Napokig hajózott, mire megtalálta Tamás az első palackpostát. Először csak a sziluettjét látta úszni a vízen. Azt gondolta káprázik a szeme, vakította az alkonyi napsütés. A palack a part felé sodródott, amikor kihalászta.
Valaki válaszolt az üzenetére! A szíve szélsebesen zakatolt. Türelmetlenül csapta a földhöz, és a szétfröccsenő szilánkok között ott volt a levélke. Dóra üzenete.


Tamás egy szál rózsát tartott a kezében. Aztán minden randevún elhozott egy szál virágot. Dóra lelkében felragyogott az egykori lány.
A gyertyafényes vacsorák, a beszélgetések, a hangulat, minden azt a régi szót súgta Dórának:szerelem.
Nem szerette már a giccses romantikát, de ez annyira más volt. Azon kapta titokban magát, hogy álmodozik, mint egy kamaszlány, hogy Tamásra gondol.
Nem várt már szerelmet az élettől. Most mégis, mint az élet ritka ajándékát, elfogadta az érzést, amely sarokba szorította ugyan a méltóságát, a régi, de biztonságos közömbösséget, de új, és talán ismeretlen dimenziókat tárt fel az asszony előtt.
Megint, közel negyven évesen valaki udvarolt neki. Akinek a szemében égett az érzelem, akinek új volt, és értékes. Ebben a szerepben Dóra el tudta hinni magáról, hogy kegyes volt hozzá a sors, hogy még mindig gyönyörű, hogy valaki vágyakozva gondol rá esős délutánon, amikor nem láthatják egymást.
Annyi más dolga lett volna! De csak ez érdekelte. Kiszakadni a hétköznapokból, és újra, másképpen elkezdeni az életet.
Aztán, azon a virágszirmos éjszakán, amikor először a karjaiban ébredt, döntött.


Zsolt a párkányon találta a jegygyűrűt. Dóra elhagyta őt. Tudta, hogy Tamással ment el.
Felidézte a találkozásait a férfival. Mindig is úgy tartotta, Tamás nem normális, ő bezzeg a helyes úton jár.
Most arra gondolt, mi volt valójában a helyes út. És ki az valójában, aki nem normális?

 


Másik törvény

 

 

 

 

 


Ez egy másik világ. Mindennapos harc a természettel a betevőért. Paraszti lét, az élet egyszerű, de kemény törvényeivel. Jön a jég, elveri a virágot, vagy már a termést. Veszteség. Sok-sok év múlik el, történelmet ír, de itt csak a föld, ami számít, a kár, a jó év, a bő termés, az eső. Ezzel múlik az élet. Az ég kémlelésével reggel, a hajnali daraforrázással, a disznók éhes sivalkodásával, a füstölő illatával. Minden év. Egyik a másik után. A természet, akár egy viszálykodó hitves, ritkán hálás. De nekem szép. A fű, akár a smaragd. A harmatcseppek, mint megannyi gyémánt. Balzsamos itt a levegő a városi után. Hajnalban kakasszóra ébredek. Milyen szép.

Van a kert végében egy odú. Talán róka lakik benne. Fészekaljnyi kölyökkel. Csendben meglesem. Titkolt örömmel. Ez a fészekalja család az enyém. Lajos bácsi, a szomszéd, már a lucernát kaszálja. Jó lesz a disznóknak egy kis zöld. Maréknyi tyúkhúrt dob a tyúkoknak. Köszöntjük egymást. Barátságos parasztember. Kedvelem őt. Valahol egy tyúk kotkodácsol. Esteledik.

A pirkadat, a kakasszó rám talál. Pizsamában, papucsban megyek ki a kertbe, élvezve a falusi élet hanyag luxusát.

- Róka járt az este. - említi az öreg, és a kapájára mutat. - Tyúkra fájt a foga. De elkaptam. Sokáig vergődött, kölyke lehetett. Élni akart. - Kapájával a levegőbe dobja a rókatetemet. - No, minden tyúk megvan. Egyet elkapott, az lesz ma a leves. - nevetett.

Lajos bácsi menye a polgármester asszony. Nagy ember, okos is, itt van például a csatornarendszer.
Felvett érte több milliót. Aztán kiásták a járda szélén azt az árkot három fröccsért. - Ezeknek még az is sok! - mondta és nevetett.

Aztán másnap éppen ebben a vízelvezető árokban botlott el. Igaz ivott is, de az az árok... A fiával ment éppen, két háznyira volt a kocsma, az is az övék, a fiáé meg a polgármester asszonyé. Hallotta estében az ütés csattanását, arra gondolt, sokszor megverte a fiát kiskorában.

Ez az élet rendje. Most újra hallotta az ütést, de érezte is a tarkóján. Egy erős kéz, a fia keze megragadta. Csikorgott a kertkapu, és csikorgott az öreg ajtó is. - Te részeg disznó... Behajította a szobába. Nekiesett a szekrénynek.

A polcon volt egy öreg biblia. Az apja is talán úgy örökölte. Most a földre hullt. Dohos volt, a lapjai megsárgultak. Pedig még nem nyílt ki soha. Az öreg, ahogy a földre esett, úgy esett a könyv is. - Jaj! - gondolta. - Jaj, nem jól van ez így. Másnap ágynak esett. Nem táplált haragot, nem lázadt a törvényeik ellen. Ez egy másik világ. És ez így van rendben. Csak én vagyok itt idegen.

 


Bulvár

 

 

 


Tél volt. A város felett szürke paplanként lebegett a szmog. Hamar kitárta karjait a korai szürkület. Szokványos délután volt, olyan, mint a legtöbb, amikor semmi se történik.
A reggeli köd emlékeként, zúzmarásak voltak a fák, koszos latyak idézte, hogy nemrég még havazott.
Tisztán és fehéren, az első lábnyomokig. Aztán mégiscsak történt valami.
A tízemeletes tetején kirajzolódott egy sziluett. Egy ember állt a tetőn, vékony kabátban.
Fázott. Hosszan nézte a mélységet.
A testtartása, mint a megtört embereknek általában, görnyedt volt. A válla előreesett, alkata vékony.
Fiatalnak gondoltam. Mit kereshet ott fenn?
Rágyújtottam.
Nem gondoltam semmi rosszra, biztosan egy szerelő, vagy egy munkás.
Néhány ember összeverődött az utcán. Néztek felfelé, hogy nem szédül a magasban, a tető szélén?
Hosszú ideig állt ott.
Nézte a mélységet és ki tudja mire gondolt.
A tömeg csak egyre gyűlt. Már vagy százan lehettek ott. Szörnyülködve és szörnyűségre éhesen.
Valaki rendőrt hívott.
A férfi csak állt a ház szélén. Látta az embereket. Látta, hogy ma ő a főszereplő, mint még soha életében.
Kijött a mentő is. Nem szirénázott, csak megállt a ház előtt.
Valaki felment hozzá a tetőre. Győzködni próbálta, hogy az élet szép.
De nem hitte el.
Csak előredőlt.
Eddig nem vettem komolyan. Le fog jönni - gondoltam. Túl sokáig gondolkodott. De most láttam a zuhanást. A másodpercet. Mert ennyi volt.
A tömegben sikoltottak. Aztán a robajt csend követte. Rémült csend.
Meghalt egy ember.
Rágyújtottam megint. A házból elindult, valami torz kíváncsisággal nézelődni egy-két ember. Ismertem őket. Döbbenten álltam, ott a folyosón.
Meghalt egy ember.
Másnap megírta az online sajtó.
Fotók cigarettavégekről. Egy sörös dobozról. Az utolsó, semmitmondó jelei a végállomásnak.
Végiggondolta biztosan. Leült a lépcsőre, megivott egy sört, és rágyújtott utoljára.
Istvánnak hívták. Volt felesége, gyereke és lakáshitele. Egy ideje antidepresszánsokat szedett.
Fotó egy tábláról a tetőkijáraton: MENEKÜLÉSI ÚTVONAL.
Öngyilkos lett egy huszonkilenc éves férfi. A nap híre.
Folyamatosan frissülve. Videóval. Klikk ide.

 

 

 

Zugcsárda a Z. utcában

 

 

 

Elmesélek egy történetet.
Kezdő újságíró koromban történt, nevezetesen a legelső cikk megírásakor, amikor, azt hiszem minden létező hibát elkövettem, amit újságíró elkövethet. Ez volt az a bizonyos állatorvosi ló esete, vagyis az enyém, egy akkoriban illegálisan működő zugcsárdával, ahol hajnaltájt bögrékbe mérték ki az ócska pálinkát és a kannás bort.
Még a 9 óra előtti szesztilalom idején történt.
Törvény írta elő, hogy a korai órákban a rendzavarás elkerülése végett, nem árusítható alkohol, így hiánycikké lett mindennemű és fajú szesz, egészen 9 óráig. Ekkor lakossági panasz és egy vaskos dosszié érkezett a szerkesztőségbe.
A panasz tartalmazta a törvény be nem tartásának tényét, az ehhez csatolt elmarasztaló önkormányzati dokumentumokat, valamint a fotókat, amelyek kaszkadőr típusú, és dorbézoló alkoholistákat ábrázoltak különféle pozíciókban és a kábulat különböző fázisaiban.
Egyértelmű volt a tényállás.
A Z.utcában nyilvánvalóan zugcsárda működik.
Ez a nem túl nagy volumenű ügyet rám bízták akkoriban. Mint kezdő, nem gondoltam, nem sejtettem, hogy minden egyes ügy mögött ott van az ember, a motiváció, így száraz és tényszerű cikket írtam az iratok alapján, az esetről, és a be nem tartott törvényről.
A helyszín felkeresését sem tartottam szükségesnek, hiszen jegyzőkönyv tanúsította, hogy az önkormányzat dolgozója szemlét tartott, és a csárda tényéről személyesen meggyőződött.
A cikk csupán rideg és tárgyszerű tényekből állt, nem volt túl hosszú és túl érdekes, mégis a megjelenése utáni másnapon ismert lettem a kisvárosban.
Na, nem, mintha ez irányú ismertségre vágytam volna. Nem egészen úgy történt, hogy a világ ujjongva ünnepel, és én szerényen mosolyogtam közben. Sőt!
Az emberek hidegnek és szívtelennek tartottak, ujjal mutogattak rám és megfordultak utánam az utcán. Egyenest odáig, hogy egy néni utánam szólt.
-Tudja maga, hogy ki is az az ember, akiről írt? Ismeri egyáltalán?
Nem ismertem. Azt gondoltam, valaki megszegett egy rendeletet és ez tény.
Nem hittem, hogy ez ennél sokkal bonyolultabb.
De valami erősen motoszkált bennem. Valamit nem tudok, ez nyilvánvaló volt. Oda kell mennem.
Hosszasan szólt a csengő. Először azt hittem, nem találom otthon a bögrecsárda üzemeltetőjét. Aztán furcsa, sosem hallott hangot hallottam közeledni. A motoszkálás és kulcscsörgés után kinyílott az ajtó.
A szégyentől megkövültem.
A férfi, akiről írtam, kerekesszékben ült. A szemembe nézett. Barna szeme, őszinte tekintete volt. Nem táplált semmiféle haragot irántam.
Akkoriban, bár nem lett volna szabad, azonosultam a történettel, a szereplőjévé váltam.
Mély bűntudat ébredt bennem, hogy mint ember, valószínűleg a cikkemmel ártottam egy másik embernek, aki a törvény szerint valóban illegálisan működtette azt a bögrecsárdát, de mozgássérültként valószínűleg nem volt más választása.
Két gyermeket nevelt. A szemembe nézve mesélte el a történetét, nem mentséget keresve, hanem megnyílva a másik ember előtt. Nem voltam képes rá, hogy személytelenül, a történet közvetítőjeként nézzek rá, megőrizve az objektív valóságot, érzéstelenül.
Azt hiszem túlontúl fiatal, és szubjektív voltam akkor.
Elmesélte, hogy ép volt egykor. Szépreményű, fiatal bányász. Megnősült és két gyermekük született. A kisebbik alig volt pár hónapos, amikor ráomlott a bánya. Sokáig volt eszméletlenül a romok alatt, eltört a gerince, de hálás volt, hogy élt.
Láthatja felnőni a fiait. - ezt mondta.
Nem sokáig bírta az asszony. Egy év múlva elment, maga mögött hagyva gyerekeit, férjét, egy új élet reményében, hátra sem nézve többé.
Akkor a férfi, olyat mondott, amit nem felejtek el.
-Ha majd a Jóisten megszán engem, csoda történik, és felkelek ebből a kerekesszékből, tisztességes munkából fogok megélni. De most nem hagyhatom cserben a fiaimat.
Abban a percben, majdnem elsírtam magam, annyira szerettem volna valahogyan jóvátenni az első cikkemet, levetni a vállamról a felelősség súlyát, vagy örökre elfelejteni ezt az egész ügyet.
Tudtam, nem szabad véleményt fogalmaznom, sem sugallnom, bár volt véleményem.
Tudtam, nem az én feladatom eldönteni, kinek van igaza. Csak be kell mutatnom az objektív tényeket, meghallgatva a másik felet is, és az olvasóra bízva az állásfoglalást. Mint embert, ez miként érintett, ez nem az újságírói munka része volt.
Próbáltam összeszedni magam. A szerkesztőségben elővettem újra a vaskos aktát, amelyet a feljelentő szomszéd gyűjtögetett és hirtelen, a fényképeket forgatva, azon kaptam magam, találgatom, vajon milyen perspektívából készülhettek ezek a képek?
Az jól kivehető volt, hogy valahonnan a magasból, de honnan? A ház ablakából?
Semmiképp.
Jól látszott a képen is, az itt-ott belógó ágakról, hogy a szomszéd képes volt a fa tetején ülni, fényképezőgépét kattintgatva, talán hosszú napokig, hogy lencsevégre kapja a kompromittáló anyagot.
Újra ott álltam hát a Z.utcában, immár a szomszédos ajtó előtt, és arra gondoltam, szemlátomást nincs itt semmiféle rendzavarás, csupán a pedáns tisztaság szúrt szemet, amelyet a zugcsárda üzemeltetője tartott fenn, kárpótlásul a lakók felé, illegális tevékenységéért.
Hosszasan szólt a csengő.
Mivel előzetesen időpontot egyeztettünk, a feljelentő érkezésére számítottam. Mintha kulcscsörgést is hallottam volna.
De az ajtó csak nem nyílt ki.
Szerettem volna meghallgatni a másik felet is. De valószínűleg fontos és halaszthatatlan teendői támadtak, így nem találtam otthon. Egy azonban biztos volt. Nagyon siethetett, mert még a kulcsot is a zárban felejtette... belülről....

 

 

Ébredés

 


Olyannak született, mint bárki más, embernek, újszülöttnek, gyereknek. Méhen belüli, mély álomból ébredve, pontosan olyan vakítónak látta meg a fényt, mint a többi csecsemő. Bántónak és zajosnak érzett mindent, az anyaméh csendes oltalma után. Kényelmetlennek tűnt ez az új világ, ő is hangos bömböléssel tudatta a világgal nemtetszését.

Az első években nem számítottak a körülmények, hiszen nem tudhatta, léteznek másfélék is. Közeli ismerőse lett az éhség, és a félelem. Talán már a méhen belüli életben megszokta, így nem volt számára idegen a hangos szó.

Sok testvére volt, először csak idősebbek, később, amikor már óvodába járt, lettek kisebbek is. Megtanulta a harcot, megtanulta megvédeni magát. Később a kiskorában elszenvedett sérelmekért, és hogy a nagyobbak előtt kivívja magának a "nagyfiú" jelzőt, ő is bántotta a kisebbeket. Ez valamiféle megfelelni vágyásban gyökeredzett. Talán nem volt más, mint erőfitogtatás, és valamiféle biztonságérzetre való törekvés. Hiszen jobb volt már tartani tőle, mert visszaüt, ártalmatlan, gyenge kiskorának vége. Legalábbis abban a gyerektársadalomban ez így volt, ahol a napjait töltötte.

Aztán jöttek az iskolás évek. Új gyerekek, mások, mint az utcabeliek. Egészen mások.

Ahogyan nyiladozott az elméje, először a szülein vette észre a különbözőséget. Apja viselkedésén, az anyja ösztönös, indulatos megnyilvánulásain.

Aztán egyszer megkérdezte az anyját, mit jelent a gyakran hallott, undorral kiköpött szó: cigány. Gyakran hallotta, olvasta a szájakról, tekintetekből, főként akkor, ha valami rosszat művelt.

-A magyarok - mondta az anyja nem meggyőző megvetéssel - Azok mondják ezt.

- Mi nem vagyunk magyarok?

- De igen - mondta az anyja. - Magyarok vagyunk - és kihúzta magát. A gyerek úgy érezte, nem egészen érti ezt.

Az évnyitóra persze, az anyja túlöltöztette, de ettől megint csak más volt. Mint a brazil szappanoperából lopott, dallamos, de furcsán hangzó nevétől is. Más.

Mert hát jó, jó, szeretett volna az anyja legalább egy szép, díszes nevet adni neki, ha már mást, sok mindent nem adhatott, az élet mellé útravalóul.

Próbálta jóra is nevelni, mint hogy lopni bűn, de ez még inkább megzavarta gyermeki gondolkodását. Hiszen a lopás a többi utcabeli gyerek körében olyan "menő", bátorságpróbáló dolog volt.

Csak az iskolában ettek. És estére mindig nagyon éhesek voltak. Ha a nagyobb fiúk"anyagbeszerzésre" mentek, a szomszédos kertekbe, főzött az anyjuk valami vacsoraféleséget, mindegy hogy mit, csak elég legyen. Sokszor a testvérei nevetve mesélték el, mennyire futottak, mert nem volt ritka, hogy kutya kergette meg őket.

Ha iskolába ment, valamiféle szégyenben élt, nem akart ő más lenni, csak olyan, mint a többi gyerek.

De más volt, mint ők. A "magyarok". Talán rosszabb. A tanulás sem lelkesítette. Az anyja betegnek jelentette minden kirándulásnál, mozi látogatásnál, de hamarosan nyilvánvalóvá vált a többiek számára, a hiányzások oka, nem más, csak fizetni ne kelljen. Nincs miből.

A "magyarok" közt nem voltak barátai. Ha valamiféle kapcsolatra törekedett velük az iskolában, nem volt más módja, hogy felhívja magára a figyelmet, csak ha homokkal dobálta őket. Büntetést kapott. Egy idő után már nem bánta, tudatosult benne, hogy ő a "rossz". Talán azt gondolta, az agressziótól tartva, félni fognak tőle, és megpróbálnak vele jóban lenni. Nem fűzte őket össze semmiféle közösségi élmény.

Amikor először lopni ment a többiekkel, már "hasznos" tagjának érezhette magát a csapatnak, mivel bevették őt is a "munkába". Közéjük tartozott. Nem is volt más választása.

Nem volt nagy a zsákmány. Földbe szakadt hagymák, krumpli tövestül, de aznapra elég volt. Már a második napon lebuktak. A kutya is megharapta, a kert gazdája is eltalálta a kapanyéllel, és persze szidalmakkal. Nem sajnálta sem a gazdát, és nem sajnálta saját magát sem. Nem kereste az igazságot. Elfogadta, mint valamiféle törvényt, hogy ők leszedik a más termését, mert éhesek. Felsejlett benne, ők is ültethetnének. Lehetne saját kertjük is.

- Persze, hogy lelopják!

Aztán újra iskola következett. Nem mondta el, pedig kérdezték, hogy kutya harapta a lábát. Nem mondta el, hogy lopni volt.

Más világban élt, és a többi gyerek érezte ezt. Senki nem volt közülük gazdag, mégsem ismerték a szegénységnek azokat a mélységeit, amikor már réges-rég elfeslett a morál, és semmi sem számít, csak a ma, és a tál étel. A most.

Azon az órán, csak egy szót kellett leírni.

- Kinek mit jelent a pénz?- kérdezte a tanárnő.

Sokfélét írtak a gyerekek. Új holmikat.

Jólétet, szabadságot, lehetőséget. A pénz annyi mindent jelenthet, de még sosem gondolkodott ezen.

Végül leírta ő is. Kacskaringós gyerekírással, gondosan, a szót, ami a pénzről eszébe jutott. Mit jelent a pénz?

Becsületet.

 

 

 

A magány kikötője

 

 


Imola nézte a tovasuhanó tájat.
Arra gondolt, éppen erre utaztak annak idején a nászutukra és mennyire más érzései voltak.
Eltelt 10 év. Akkor szerelmes volt, nagy reményekkel, boldogító vágyakkal.
Most más volt a táj is.
Akkor, érintetlenségében szép, rügyfakadó, virágzó tavasz, most kora ősz, amely színességében, az itt-ott feltünedező sárga-piros falevelektől akár még szebb is lehetett volna.
De nem.
Viktor bal kézzel vezette az autót. Ölébe ejtett jobb kezét Imola megsimogatta és próbálta felidézni az egykori érzést. Viktor viszonozta az érintést.
Keze ráborult az asszonyéra.
A nyitott ablakon át érződött a Balaton illata. Éppen, mint akkor.
De akkor még készülőben volt a nyár. Most talán befejeződött.
Békülni jöttek vissza.
A régi érzések, a nászút helyszínére, átgondolni mindazt, ami még összeköti őket.
Sziluettjében kirajzolódott a hotel, és Imola a nászutas lakosztályra gondolt.
Talán megkapják ugyanazt a szobát.
De nem járt vele ugyanaz az érzelem, ugyanaz a perc, amelynek fényét soha meg nem történt fantáziák ihlették, és mostanra agyonra koptatott a valóság.
A hétköznapok monotóniája, a meg nem értettség, a sértettség, az ingerült szavak.
Nem volt ez már új szerelemre alkalmas talaj, amelyen kinyílhatna egy új virág. A realitás nem a szerelemnek kedvezett.
De talán mégis.
Imola tudta már, mit nem akar, de a gondolatai rendezetlenek voltak.
Nem találta az új szerepeket, amelyeket az életkor adott neki.
Nem tudott középkorú, szeretetlen nővé válni és elfogadni az élet fiatalságon túli, hosszú sivárságát.
Nem tudott és nem akart szerelem nélkül élni.
Most meghallotta cipősarkának visszhangzó kopogását a szálloda lépcsőin.
Arra gondolt, amíg felfelé tartott hogy, akkoriban miért nem tűnt fel, ez a visszhangzó kopogás, amely most reménytelenül monoton volt? Kipp-kopp.
Nézte Viktor hátát, ahogyan előtte ment, kezében bőrönd és már akkor sejteni vélte, nem lesz ebből a "házasságmegmentő akcióból" semmi.
Talán rossz ötlet volt ugyanide jönni, összehasonlítgatni mindent a múlttal.
Talán egy másik helyen kellett volna újrakezdeni, ha még lehet, az életet.
Kicsomagoltak.
Még füllesztően meleg volt a nyárutó, csak éjszakákra kacsintott be néha az ősz, megcsípve néhány falevelet,üzenve, hamarosan itt leszek.
Elnézte a férjét.
Ha most látná először, talán újra megdobogtatná a szívét.
Izmos felsőtestét még nem tizedelte meg az idő, ezt a 10 évet akár le is tagadhatta volna.
De Imola lelke nem bírta letagadni, meg nem történtté tenni ezt az időt. Ismerte Viktort, és csak ez számított, nem a vonzó külső.
A mindennapok erotikája kezdett különválni a házasságától, egy megfogalmazhatatlan vágyakozássá lenni az asszony életében.
Nem csalta meg sohasem a férjét.
De szerelemre vágyott, érintésre, szenvedélyre, amely mint bűnös vágy ráfonódott, tudatosítva benne, nem szereti már Viktort.
Most, közel 40 évesen, mint holmi tinédzser lány, akarta a szerelmet, még ha csak egyetlen percre is, akár a tiszta vizű forrást a szomjazó, visszalopni az elmúló időt, és újra nővé változni.


A házi-tündér szerep sosem ment neki valami jól.
Sosem tudott benne igazán megfelelni a férjének. Talán nem is akart soha otthonkás asszonysággá válni, hiába ez az élet rendje, nő akart maradni, a maga vonzerejében.
Mindig szép volt, és talán még az lehet.
De nem Viktor számára.
Nem szerette férje tekintetét sem, amikor ránézett, önmagát látta visszatükröződni a szemében.
Látta a közönyt, látta, hogy mint nő, nem vált ki férjéből semmilyen reakciót.
Talán, ha érzelmeket látott volna, ha vágyakozást, ha kisfiús oltalomra vágyást, viszonozni tudta volna ezeket az érzéseket.
De csak a közömbösséget látta. A birtokolt és megunt játékszer, hogyan is tudna érezni bármit?
Utálta ezt az érzést.
A semmi átölelte, és szorította hosszú éveken át.
Egészen addig a soha véget nem érő éjszakáig, amikor rázuhant végre a vágy.
Boldog volt akkor, a feléledő érzésektől, a megtalált képességtől, hogy az egykori lány még, aki vad és kívánatos, elbűvölő és elbűvölésre képes.
Az az éjszaka!
Igen, éppen úgy indult, mint a többi ezeregy éjszakán át.
A nászutas lakosztály meghitt, beszűrődő fényei, a múlt árnyai nem hagyták nyugton a nőt.
Valahonnan, talán a szálloda étterméből behallatszott a halk, romantikus zene.
Viktor horkolt, amikor a folyosóra lépett.
Elindult.
Álomtalan éjszaka volt. Kipp-kopp. Hallotta a cipője kopogását.


A zuhanyzóhoz ért, amikor Viktor felébredt.
Hallotta ő is a latin zenét, és romantikus hangulatok bűvkörében Imola felé nyúlt.
De nem volt ott az asszony. Elindult ő is.
Imola hallotta a lépéseket. Csend volt és sötétség.
A zuhanyzóba lépett és lassan vetkőzni kezdett.
Először a köpenyt vette le, aztán a mai férjcsábításhoz vásárolt áttetsző és rövid hálóinget.
Megnyitotta a csapot.
A vízsugár először borzongatóan hideg volt. Levegő után kapott.
Akkor mozdult a kilincs. Valaki belépett az ajtón.
Imola lehunyta a szemét, hagyta, hogy a víz az arcába zuhogjon, elmosva könnyeit, egy ismeretlen és furcsa szemérmetlenség kerítette hatalmába.
Tudta magáról hogy szép.
Hagyta, érezte, hogy az a másik nézi őt.
Nem nyitotta ki a szemét.
Hallotta a víz zubogását, és lehunyt szemhéján keresztül is látta, az ismeretlen lekapcsolta a villanyt.
Talán félt is.
Félt a csendtől, félt a zajoktól, félt attól ami most történni fog.
Arra gondolt, az élete egy kis útjára bocsájtott papírhajó. Hagyta magát elsodorni.
Most már csak a kezével "látott" .
Érezte az izmos férfitestet, ahogyan tolakodóan hozzásimul, és a falhoz nyomja. A hideg csempéhez.
Éppolyan borzongató volt, mint a kezdeti vízsugár.
Hideg volt a fal, ahogyan a férfi teste forró és lüktető.
Most talán életében először sikerült kikapcsolnia a gondolatait.
Vad szenvedély sodorta magával, a titkon lopott pillanat, amelyben újra szép volt.
Hallotta a férfi lélegzetén, érezte mohó kezén önön kívánatosságát.
Vadul ölelkeztek, gondolatok és tervek nélkül, feledve a jövőt és a tegnapot.
Olyan volt az egész, mint egy furcsa tánc. Valakinek odaadta magát ott, a zuhany alatt.
Aztán újra csend lett. A sóhajokon túl. Zubogott a víz. Nem érzett szégyent.


Viktor előbb ért vissza a szobába.
Imolára gondolt.
Milyen szép nő! Hogy is nem vette eddig észre! A kaland vad emlékével a fejére húzta a takarót.
Imola a szobába osont.
Látta a férjét, de nem érzett bűntudatot.
Tudta, hogy valaki másra vágyik.
Egy férfira, nem számít, hogyan néz ki, csak szeresse őt, vad szenvedéllyel.
Úgy ahogyan az az ismeretlen szerette abban a percben. Ebben a szerepben akarta elképzelni magát.
Felsejlett benne a halk és fájdalmas gondolat. Hamarosan el fog válni.

 

A szeretetpróba


A mű megtörtént eseményeket dolgoz fel.


-Milyen szép!-gondolta Edit. Nézte ahogyan Zsófi szőke hajára sütött a nap és eszébe jutottak a napsugaras, játszóteres délutánok. A homokozóvödrös sétálgatások, amikor még várt rájuk a nagy kaland, a homokvárépítés.
Akkor még fürtökben hordta göndör haját. Szó szerint, mindenki azt mondta rá, mint egy kis angyal.
Most is anyai büszkeséget érzett.
Nézte nyúlánk alakját, ahogyan lófarokkal, kipirult arccal a sarokba hajította tornazsákját.
Kézilabda edzésen volt: Nevetett.
Rutinos mozdulattal kivette a kontaktlencséjét és hunyorogva felvette az erős szemüveget.
A gyenge látást az apjától örökölte, akit rajogva imádott.
-Sose fog megbocsájtani nekem...-gondolta Edit és a válásra gondolt. Zsófi könnyes, vádló tekintetére, az üres napokra apa nélkül, a nélkülözésre,a csendre.
A zajos, szennyes-kiteregetős válóperre. Zsófi 15 éves volt akkor.
De most végre nevetett.
Edit nem tudta még, hogy a lánya szerelmes. Addig a napig nem, amíg kihunyt a fény, és felváltotta ezt a hirtelen talált boldogságot a búskomorság, amelynek nem akart végeszakadni.
Hónapok múltak el így.
Aztán egy napon Zsófi nem jött haza.
Edit hiába várta.
Órák múltak el a telefoncsörgésig.
Hideg hang volt a vonal túlsó végén. A gyermekpszihiátriáról hívták.
Elmondták, hogy Zsófi sokat ivott, és a mentő vitte be hozzájuk.
Így kezdődőtt.
Ott volt egy edzőtárs is, valami Niki.
Kevert típusú kamaszkori emocionális zavar, pánikzavar. Ez volt a diagnózis.
Mindkettőjüknek kedélyjavítókat és szorongáscsökkentőket írtak fel a viharos kamaszkor alternatívájaként, és mindketten szedni kezdték, a szülői törődéstől asszisztálva, hogy rendesen beveszik-e a gyógyszert.
Zsófi eleinte rosszul volt, tiltakozott a szervezete, de a barátságos doktornő
nyugtatólag elmondta, ez normális, idő kell, amíg rááll a szervezet.
Edit gondosan betartotta az időpontokat, előkészítve a gyógyszert, vizet hozzá, várta a hatást, hogy lánya ismét kiegyensúlyozott és boldog lesz.
Az első gyanús jel az a biciklibaleset volt.
Zsófi furcsán érezte magát. Koordinációs zavara volt, nem találta az egyensúlyát és elesett. Össze-vissza verte magát, bár látványnak ijesztő volt, semmi komoly.
Edit, az anyák aggodalmával látta el a sebeket, és érezte, bár nem vett róla tudomást, hogy a lánya ösztönösen elhúzódik tőle.
Másnap már nyilvánvalóvá vált Zsófi ellenségeskedése. A szeme szikrákat szórt, az arcára kiült az utálat, ha anyjára nézett.
-Jó reggelt, hasadra süt a nap...-próbált Edit mosolyogni.
-Hagyjál békén! Ne szólj hozzám!-szólt Zsófi ingerülten.
Edit feldühödött.
Zajos robajjal csapta be az ajtót maga után. A számtalan áldozatra gondolt, amelyet meghozott lányáért.
-Hálátlan fruska! -dünnyögte magában, és sírni tudott volna. Érezte, valami romlik el, ő és a cicatermészetű, simulós, odabújós kislány között.
Elmorzsolt egy könnyet.
Hiszen kamasz. Senki sem ígérte, hogy könnyű lesz.


Niki öngyilkossága volt az első döbbenet. Ő volt az az edzőtársa, akivel az ominózus első lerészegedés után egyszerre írták fel az antidepresszánsokat.
Edit még látta maga előtt, a 17 éves sportos csitrit,fűzőjénél átvetett korcsolyával a vállán, ahogy elkéri Zsófit egy kora esti korizásra. Mi történhetett?
Este felment a völgyhídra és a mélybe vetette magát.
Niki szüleire gondolt és sírt.
Zsófi állt az ajtóban. Kezében egy hosszúra hajtogatott betegtájékoztatóval.
A lábai remegtek. Edit kezébe nyomta a papírt.
"Egyik mellékhatásaként felerősödhet az öngyilkossági kényszer."
Mellékhatás? Edit nem hitt a szemének.
-Nem szedem tovább.-mondta Zsófi dacosan.-Én ezt nem.
Fokozatosan szabad csak abbahagyni. Ezt mondta az doktornő. Különben könnyen pszihózis lesz a vége. Edit nem is gondolkodott el a szó jelentésén
. Bólintott.
Ha nem, hát nem.
Ő is megijedt. Újra átolvasta a betegtájékoztatót. 18 év alatt nem ajánlják. Zsófim 17 volt és 43 kiló.
Jobb lesz ezt abbahagyni.
Másnapra világméretűvé vált Zsófi ellenségeskedése. Izzadt, remegett, hisztériázott, sokszor sírt és Editet hibáztatta mindenért. Az elveszített apáért, akit Edit elüldözött. Aztán felhánytorgatta Edit félresikerült kalandját egy sokkal fiatalabb férfival, és rá nem jellemző módon csúnyán beszélt.
Edit megsemmisülve hallgatta a saját lányától a sosem hallott jelzőket. Első indulatból talán felpofozta volna.
De most nem.
Zsófi nyilvánvalóan szenvedett. Alig állt a lábán, gyenge volt.
Sírt és kiabált.
Tehetetlenül hagyta magára. Délutánra az ágya üres volt.
Zsófi eltűnt.
Edit pánikba esett. Csak a völgyhídra tudott gondolni. Nikire. A temetésére.
Az anyja szemére. Autóba ült és az idegességtől félőrülten hajtott a völgyhíd felé.
-Ne Zsófi, ne...-suttogta mintegy önmagának, alig látott a könnyektől, de odaért.
Zsófi a korlátba kapaszkodott.
Nézte a mélységet. Ki tudja mire gondolt?
-Ne gyere közelebb, mert leugrom!!!-kiabálta hisztérikusan.
Edit dermedten állt
Hátrált, vissza az autóig, és remegve hívta a mentőket.
Tudta, hibát követ el, de sikoltott szívében a tehetetlen fájdalom.
Elszörnyedve látta, amint Zsófit két mentős levadássza. A rúgdalózó lányt jobbról-balról karolva a mentőbe tuszkolták.
Edit látta az arcán, hogy sír. Gázt adott. Elindult a mentő után.


Hideg, fehér, klórszagú kórház. Edit arra gondolt, milyen ernyedt, puha kézfogása van az orvosnak. Aztán ugyanaz a kézfogás, de ez már az ápolóé.
-Nem akarja magát látni. Jobb lenne, ha nem látogatná...
Edit idegesen vállat vont és kiviharzott az ajtón.

Zsófit egyedül találta az este.
Nem akarta bevenni a gyógyszereket, de lefogták, és addig tartották befogva az orrát, amíg levegő híján végre kinyitotta a száját. Erős férfikéz tartotta addig a száját, amíg le nem nyelte.
Sírt.
Homályos folt volt a világ, mert a szemüvegét elvették. Valaki az ágyra dobta. Felhajtotta a hálóingét.
Sírt, kiabált, kapálózott. Megúszta valahogy. Vagy mégsem?
Kapott egy injekciót, és tovább már semmire sem emlékezett.
Reggel elektrosokkolták.
-Itt írja alá, hogy beleegyezett.-dobta az orvos Edit elé a papírt.
-Utólag? És, ez agykárosodást okozhat...-nyögte az asszony.
-Zsófi súlyos beteg. Értse meg. Skizofrénia. Szuicid epizód. És különben is korszerű gépeink vannak.
Edit egy pillanatra megingott. Végül is ez egy orvos. Letette a hippokratészi esküt. Számít a szava.
Aztán meglátta a lányát.
Az ágyon ült, lassan, érhetetlenül beszélt. Folyt a nyála.Edit átölelte.
-Kiviszlek innen.
Zsófi durván ellökte magától. Gyilkosnak nevezte.
Az esti látogatásnál vitte ki, az ablakon keresztül. Alig tudott járni, az emeletre is úgy cipelte.
Aztán félt a rendőrségtől. De nem történt semmi.

Reggelre Zsófi dührohamot kapott. Minden röpült a szobájában, Edit fejének, aztán a lány nekiugrott az anyjának.
Tépte a haját és püfölte a reggelihez kapott kakaósbögrével.
Hangos reccsenéssel tört el a csont Edit védekező kezében. Valahogy kimenekült.
Ez a pszihózis.
Edit belátta, hogy ez így nem fog menni. Fokozatosan kell csökkenteni a gyógyszert. De hogyan?


Zsófi továbbra sem volt hajlandó semmit bevenni.Edit konzultált a háziorvosával, aki, bár nem helyeselte, felírt egy csepegtetős katyvaszt, ami szintén antidepresszáns, de jól adagolható. A reggeli narancsléba csepegtette.
Hosszú hónapokig nyugalom volt. Bár a mellékhatások, a beszédzavar, a gyengeség, a kóválygás mind jelen voltak, sőt új tünetként egy bőrgyulladás is jelentkezett, Zsófi mit sem sejtett.
Az idő Edit izgalmát is elaltatta, amikor még lopva adta be a szert, gipsszel a kezén, titokban, tartva lánya haragjától.
Aztán egy reggelen, számolva a cseppeket, felnézett.
Zsófi állt a konyhaajtóban.
-Szóval éppen te mérgezel? A saját anyám?-kiabálta és akkor elszabadult a pokol.
-Megmagyarázom...-suttogta Edit.
-Ne magyarázz te semmit! Te gyilkos!

Kábé ekkor kezdődött a vallási téboly. Zsófi elköltözött egy iskolatársához.
A fiú gyülekezetbe járt, és a szeretetreéhes lány szívébe befészkelt a szó. Jézus szeret.
Elajándékozta a ruháit, az óráját, telefonját, mindenét. Böjtölt a megtisztulásért.
Amikor rosszul lett, már 5 napja nem evett, nem ivott.


Ugyanaz a hideg hang a telefon túlsó végén. Belesajdult Edit szíve.
Rohant a pszihiátriára. Döbbenten látta a leszedált Zsófit. Csak nézett a lány maga elé, rég lecsöpögött karjában az infúzió. Két csomag százas papírzsepit használt naponta, úgy folyt a nyála. Nem akart, vagy nem tudott enni.
Kapott rá gyógyszer, amitől másnapra már falt, az antidepresszánsoktól különben is hízott.
Edit hazavitte, de másnapra megint megszökött. Már egyáltalán nem beszéltek.


Aztán Zsófi arra a fiúra nyitott: Egy lánnyal volt, nem félreérthető helyzetben.
Akit szentnek gondolt.
Aznap este hazament. Edit nyitott ajtót.
Sírva a karjaiba borult.
-Anya, anya szeretlek.
Edit sírt. Viszonozta az ölelést.
-Megoldjuk, kislányom.-suttogta.- Most már menni fog. Minden rendben lesz.
Álltak az ajtóban, egymást átölelve, és Edit arra gondolt, most nem számít semmi. Csak ez a perc.
- Hiszen a gyerekem. És örökké az lesz.

 

 


Szertefoszlott álmok

 


Ez a történet az álmokról szól. A meg nem valósult álmokról, mert az nem is volna álom, ami megvalósul. Valóságnak hívnák, ami sokszor nem is annyira szép, és nem festik fénylőre színes fantáziák.
A történet hőse egy fiú, akár a mesebeli legény, szegénységben született, és szegénységben él, ami tudvalevőleg nem szégyen, de számára nagyon is az volt.
Már az iskoláséveiben szembesült ezzel. Anyja zavarával, másoktól a furcsa tapintattal, amely legalább annyira égetett, mint a gúny. De sokszor elmenekült. Az álmai közé. Az álom gyakran megsimogatta kócos üstökét, és a fülébe súgta:-Van még sok idő, és egy napon majd nagy ember leszel fiam. Pénz és vagyon, az emberek megbecsülése fog övezni. Anyád büszke lesz rád. Nem lesz többé gondja sohasem. Dolgoznia sem kell.-ígérte az álom, és az egekbe repítette.
A fiú sosem gondolt arra, hogy az álmok néha hazudhatnak. Olyanok, akár a csalfa hitves, szép szavakkal, öleléssel, de talmi szóval bódítanak. Sosem hitte, hogy az álmok nem jók, sőt, a legrosszabbak, ami emberrel valaha is történhet. Kiemelik az álmodozót a természetes környezetéből, égig emelik, hogy aztán, talajt, gyökeret veszítve, szabaddá és védtelenné váljon a nagy zuhanásra.
De fiatal volt még, telve szép reményekkel, és az égig emelte az álom, szabadon szállt, és volt még sok idő.

Úgy érezte szépen énekel. Mások is mondták már. Minden igazi sikerélménye az énekléshez fűződött. Ha behunyta a szemét, érezte, beleszővi az egész lelkét a dalba, az egész eddigi életét, minden érzését és fájdalmát, mindent, ami valaha fontos volt neki az életben. Ha énekelt, olyan érzése volt, mintha kinyílna a lelke és aranyport szórna szét az emberek között, amit a szárnyára kap a szél, és szerteszét hinti a varázslatot. Adni akart az embereknek az érzéseiből. És kapni akart. Figyelmet, és szeretetet.
Az övé volt ez a ritka adomány, amelyet az anyja sokszor megcsodált, és elgyötört arcára mosolyt lopott az iskolai ünnepségen. Látta megfáradt tekintetében azt a fényt, amelyet mindig is látni akart. Érezte, és mennyire jól, hogy csak ő lehet anyja számára az egyedüli boldogság.
Énekelt. Először csak a tükörnek, egyre jobban mosolygó tükörképének, aki nevetve visszakacsintott rá. Aztán a barátjának. És egy másik barátjának. Vitték az álmok messzire, egyre feljebb és feljebb.


Amikor egy zenei vetélkedőre a jelentkezési lapot kitöltötte, rossz érzése támadt. Megérezte, hogy az álom elvesztésével valami jóvátehetetlenül és végérvényesen megváltozik az életében. Nem ismerte még azt az iszonyatos, fekete űrt, ami majd a helyébe lép, de megkísértette a gondolat, hogy nem való ez neki sehogyansem.
A sikerre, bár a lehetősége már karnyújtásnyira volt tőle, már nem is gondolt. Az álom elvesztésétől félt, amely, mint egy biztonságos kuckó, megvédelmezte az élet viharaiban attól, hogy belegondoljon, mit is tartogat számára a jövő. És ez egyenlő volt a kudarccal.
Vitték magukkal az események. Már benne volt a forgatagban és egyre jobban úgy érezte, hogy nem bírja végigcsinálni. A megfelelni akarás borzolta az idegeit, gyengének érezte magát, kihunyt benne az a különös fény, amelytől izzott a dal, ha énekelt.
A fellépés napjára még a hangja is elment.
Vakították a lámpák, amikor a színpadra lépett. Látta a zsüri arcát, és az arcok mimikáját.
Énekelni kezdett. Legalább két hanggal magasabban kezdte el a dalt, tudta, nem fog sikerülni majd a végét kiénekelni, de fellépését közvetítette a televízió, és nem akart megfutamodni. Nem akart megszégyenülni. Abba kellett volna akkor hagynia már a legelején. Menteni ami még menthető.
A zsüri arcán nem biztatta a megkövültség. A fintorok. Egyikük az arcába nevetett. Ezen felbuzdulva a közönség röhögni kezdett. Ekkor már kínszenvedés volt a produkció, nem mindennapi megaláztatás. A fiúnak egyfolytában az járt a fejében, hogy feszülten figyeli most a tv-t az anyja, bizonyára sír is, és nézi most minden ismerőse, a sarki boltos éppúgy, mint a falu minden lakója, ahol él. Aki meg nem, holnapra az is hallja hírét.
Megváltás volt neki, amikor leintették. Vége volt a nyilvános megszégyenülésnek. A zsüri még mindig, könnyeit törölgetve röhögött. Kendőzetlenül nyilvánította az egyikük borzalmasnak az előadását. És még ez a szó volt a legszebb. Megkérdezték, énekelt-e már a barátainak. Valószínűleg a süket és nagyothallók intézetében lépett fel. Végighallgatott még néhány durva poént, amit a közönség hangos tapssal honorált.


Másnap reggel már az álmai nélkül ébredt. Szürke és komor hétköznapokra. Remények nélkül volt vele a rideg valóság. Tudta jól, nem fogja már vinni semmire az életben. Álmai helyén sötét űr támadt. A tegnapi napra gondolt. Az élő közvetítésre. A színpadra, ahol ott hagyta az álmait.
Hányan láthatták a faluból?
Lassan az űr helyét, ami az álmok nyomán támadt, egy új, eddig ismeretlen érzés töltötte be. A mindent felőrlő, és elviselhetetlen szégyen.

 

CIKKEK

 

 

 

Március 17. Szent Patrik napja

 

 

Tavaszünnep

 

Szent Patrik Írország térítője és nemzeti védőszentje, aki elhozta Írország számára a kereszténységet.
Írország már a középkor óta, mint a "szentek szigete" híresült el, mégis Patrik az egyedüli szent, aki egyházi kalendáriumokban Írországot képviseli, bár ő maga nem Ír föld szülötte. Ünnepe hozzávetőlegesen nagyböjt idejére esik.
Írország határain túl legendája alig ismert. Születése a 4.sz.végére tehető.
Halála ismert napja, március 17. A római egyház halála után 1200 évvel, 1631-ben adott helyt, mint ünnepnek az egyetemes egyházi naptárban. Nevének ünnepén,március 17.-én, Nagypéntek előtt, az ír férfiak, a kalapjukra tűzött rekettyeággal köszöntik egymást.
A rekettye sárga virágú, örökzöld cserje, kopár legelők őshonos növénye. Bontakozó virágai, új hajtásai, a tavaszponton álló Napot, friss tüskéi a tavaszi Nap sugarait jelképezik. Virágai az elsők amelyeket a méhek felkeresnek.(a méh a mindig megújuló tavasz szimbóluma)
Az írek nemzeti jószága, a birka (húsvéti bárány) is szívesen fogyasztja sarjadzó ágait, amit az írek Patrik nap tájékán visszanyesnek, hogy ezzel is siettessék a friss hajtások növekedését, és szimbolikusan a Nap sugarainak erősödését.
Hitviláguk szerint a Nap erejének mágikus fokozódása várható a rőzsékből megrakott, lángoló máglyától. A walesi néphagyomány szerint a boszorkányok távol tartására is alkalmas a rekettyeág, amellyel kezében a térítő, pogányságot ostorozó, Szent Patrikot is gyakran ábrázolták.
Másik ismert Szent-Patrik jelkép a háromlevelű lóhere, amellyel Patrik a Szentháromságot magyarázta az íreknek.


Szent Patrik története


Még kisgyermekkorában, Nagy-Britanniából, a szülői ház jólétéből, sok másik gyermekkel együtt, egy csapat kalóz rabolta el.
Rabszolgának adták el Írországban. A fogolynak birkákat kellett őriznie, a kopár és terméketlen legelőkön.
Volt, hogy téli fagyban őrizte a nyájat, és éjszakára sem akadt a feje felé fedél.
Napkelte előtt kelt és imádkozott. Egy napon álmában meglátta Istent, akinek segítségével megszökött rabtartói elől, és visszatért otthonába.
Később Franciaországban, ahol papi tanulmányait megkezdte, St Germain Auxerre kolostorához csatlakozott, és ott élt közel 12 évig.
Amikor ő lett a püspök, ismét megjelent az álmában az Úr, és amikor felébredt, tudatosult benne a különös elhívás.
A kelta írek, akik akkoriban még többségben pogányok voltak, visszavárják őt, hogy beszéljen nekik Istenről.
A pápa áldásával tért vissza Írországba, kimagaslóan sok írt térített és keresztelt meg. Iskolákat, templomokat,kolostorokat, és egyházmegyéket hozott létre.
Írországi missziója egyedülállóan sikeres volt, a sziget legeldugottabb szegletébe is eljutott prédikálni, és téríteni. 20 évig tartó, Írország-szerte végzett misszionárius munkája eredményeképpen, a megtértek közt is fontos szerepet kap, a királyi család.


A király megtérése


Patrik-nap és Nagypéntek között játszódik az ismert Arany elbeszélés, amely a király legendás megtérését meséli el.
Egykoron Szent Patrik az uralkodói család színe elé járult, és oly' hevesen prédikált Krisztus szenvedéseiről, hogy botja szöges végével véletlenül átütötte a király lábát. A király abban a hiszemben volt, hogy így kerül megpróbálásra hite, így szótlanul tűrte a fájdalmat.
Amikor a Szent észrevette a király sérülését, amelyet akaratlanul okozott, imájával begyógyította a vérző sebet, és tanúbizonyságot tett csodatévő erejéről.


A tisztítótűz


A leghíresebb legenda, amikor Szent Patrik a hitetleneknek és kétkedőknek megmutatja a tisztítótüzet.
Történt egyszer, hogy akadozott a hittérítés. Patrik jelet kért Istentől, amivel az embereket megtérésre tudja indítani.
Isten egy helyet mutatott neki.
A Szent megjelölte az Isten által jelzett helyet, ahol a föld gyomra kettényílt és feltárult egy föld alatti üreg.
Egy Hangot hallott:-Ez a tisztítótűz bejárata, aki leereszkedik oda,megszentelődik, és megszabadul bűneitől. Semmi más vezeklést nem kell elszenvednie.
A „Szent Patrik purgatóriuma" nevű barlang híre a középkor folyamán hazánkba is eljutott.
A szóban forgó szakadék keletkezése a hiedelem alapján, dátum szerint is kapcsolódik a Patrik-naphoz.
Ez a nap, március 17.-e, a böjt, a bűnbánat, és a megtisztulás időszaka, farsang után, böjt idején, a közelgő húsvéti ünnepkör idejére esik.
Krisztus pokolra szállása is nagyjából erre az időszakra tehető, amikor a természetben bontakozik a tavasz, a megújulás.
A barlang, az eltemettetés és az újjászületés Krisztusi szimbóluma.
Jézus földi porhüvelye szintén sziklasírban található, feltámadásának helyszíne is itt van.
Naptári értelemben a föld alatti üreg, "napkapu", fordulópont-jelkép.
Szent Patrik legendája akkor kapott a legerősebb szárnyakra, amikor a tavaszpont március 17.-ére tolódott, és a keresztény kultúrkör a húsvéti feltámadást, az írek a szent napjával együtt ünnepelhette.


A háromlevelű lóhere, és a zöld kalapos manó

 

A hármas szám Írországban mágikus jelentőséggel bír. de fontos szerepet kap a kelta szimbólumokban is.
Jelzi a teljességet, mint a jelen, múlt, és a jövő, vagy az ég és föld, alvilág hármasságát.
Visszatérő motívum az ír népmesékben is.
Hit, remény, és szeretet. Szentháromság, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek.
A hármas a mitikus ír szerencseszám, minden jó, ami a hármas számhoz köthető.
A másik Patrik-napi szimbólum, a zöld sapkás, furcsa kobold. Voltaképpen ő Leprechaun, a fa odvában élő, erdei manó.
Külsejében öreg és kicsi, unalmában cipészkedik.Háromszögletű kalapot és bőrkötényt visel.
Kincsvadászok gyakran hallották már cipészkalapácsának kopácsolását.
Mogorva és barátságtalan. Nagy fazék aranyat rejteget, féltőn a kincsvadászoktól.
Csak azok láthatják meg őt, akik igazán hisznek benne.
Szent Patrik ünnepén tartják a legnagyobb ír fesztiválokat. amelynek egyházi tartalma napjainkban már mindinkább háttérbe szorult.
Zajos mulatságokkal emlékeznek meg védőszentjükről, Szent Patrikról, de ünneplik ezt a napot Kanadában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Új-Zélandon is.
Ilyenkor az ünneplők zöld ruhát, és Leprechaun kalapot viselnek.
Az evésnek-ivásnak, ínycsiklandó finomságoknak hódolnak, és persze a habos, jóféle ír söröknek is helyt ad a Patrik-napi fesztivál, amelyet minden tavasszal megünnepelnek, védőszentjük halálának évfordulóján, március 17.-én.

 

 


Titokzatos sámánvilág

 


A sámánizmus reneszánsza

Semmi kétség ma is köztünk élnek az "elhívottak".
A mai kor utópisztikus és egyre inkább elterjedőben lévő spirituális gondolkodásmódja, a kialakuló mozgalmak (New Age:új kor) egy merőben új, mégis már a bronzkorban jól ismert egyéni "vallást" vetít előre, amely magába foglalja egy régi-új hitvilág jegyeit.
Az érdeklődés egyre jelentősebb napjainkban az ezotéria iránt. Egyfajta visszafordulás észlelhető, az ősi lelkiállapot felé, amelyben szellemek és természetfeletti erők veszik kezükbe a sors feletti gondoskodást, nyilvánvaló hatalmuknál fogva jövendölnek, figyelmeztetnek, vagy akár gyógyítanak.
A technikai forradalom megállíthatatlan folyamatai, a tudományok ésszel fel nem mérhető fejlődése során a háttérbe szorult az emberi létből fakadó elemi igény a csodára, és ennek a mindennapi megtapasztalására. Ezt az örök igényt hivatott szem előtt tartani az ezoterika.
Hirdetői titokzatos gyógyítók, csodadoktorok, mágusok, jósnők,és a szellemi világgal kapcsolatba lépő médiumok.
A New Age spirituális beállítottságú, de folyamatosan fejlődő hitvilág, amely beemeli filozófiájába a keleti világvallásokból merített téziseket úgy, mint a Buddhizmust, az asztrológiát, összefoglalva az ezoterikus tudományokat.
Hitelvei, és konkrétan meghatározott szabályai nincsenek, így szabadon alkalmazza a misztikus hagyományokat, amelyekben szerepet kap a pogányság, az okkultizmus, és a sámánizmus. Mindezekre a mai kor gondolkodásmódja, az alkalmazott tudományok (gyógyszeripar, orvostudomány stb.) iránt kialakult szkepticizmus, empirikus kételkedés kiváló táptalajt teremt. A túlvilági erőkben való hit egész egyszerűen abban a mai napig is elemi erejű tehetetlenségben gyökeredzik, amelyet az ember a természet objektív erőivel szemben érez.
Az ezoterikus beállítottság, a természetfeletti erőkkel való kapcsolatkeresés a borzkori ember hitvilágához hasonlóan a csodavárásban fejti ki erejét, egyben hatásosságát is, hiszen nem megkérdőjelezhető még napjainkban sem, a hit, és a bizakodó lélek gyógyító ereje.


Az elhívás

De maradjunk szűkebb témánknál a sámánizmusnál, amely már bontakozóban volt az emberiség hajnalán, és nyomai számos kultúrában, így hazánkban is fellelhetőek.(táltosok)
A sámánizmus a lélekhitnek egy különleges változata, ahol halandó emberek kapnak a szellemvilágtól "elhívást", hogy ez által emberfeletti képességekre tegyenek szert, amellyel közvetítik a szellemvilág akaratát, jóslatait, és gyógyító erejét. Ők az "elhívottak", a sámánok.
Különleges, már a fogantatásuknál kódolt ismertetőjegyük a szokásosnál eggyel több (felesleges) csont, többnyire a hatodik ujj. Az eljövendő sámánt a szellemek jelölik ki a közvetítői feladatra.
Még abban az esetben is, ha az egyénnek ez határozottan az akarata ellen van. A kiválasztó szellem azonban akár hosszú hónapokon át kínozza, gyötri, a jelöltet, amíg megadást nem tanúsít, és el nem fogadja kényszerű küldetését. Ezt hívják ú.n. sámánbetegségnek, amely az ellenállás megtörését szolgálja és rendszerint a hivatás elfogadásakor hosszú, esetleg hetekig is eltartó mély alvással ér véget.
Ekkor a hiedelem szerint a szellemek átszámolják a jelölt csontjait, rendelkezik-e a sámánsághoz elengedhetetlen "felesleges többlettel, amely az átlag halandó szintje fölé helyezi személyét. Különös lelki alkatú ember. Jellemző rá a hajlam az önkívületre, extázisra,kényszerképzetekre (hisztériára, neuraszténiára) Ideggyenge, antiszociális és hiperérzékeny. Idegrohamok kínozzák. Arcát gyakran elrejti. Zavarja a fény. Ezek a személyiségjegyek különböztetik meg a többiektől a nemzettségben.


Látomáskeresés


A mexicói indiánok a sámánhitet napjainkban is őrző népcsoport.
Mivel ez a természeti környezet szokatlanul gazdag hallucinogén növényekben, a mexicói-fennsík szent földjeire a pszichedelikus sámánizmus elterjedése a jellemző.
Ezen a tájon előszeretettel alkalmazzák a Genista canariensis cytosint tartalmazó élénksárga virágait, amelynek rituális füstje hozzásegíti a gyakorló sámánt a látomáskereséshez.
A pszichedelikus sámánizmus hagyományainak őrzői a mai napig a Chihuahua tarahumara indiánok, akik a mérgező Datura inoxiát (csattanó maszlag) keverik és fogyasztják rituáléik során a kukoricából erjesztett tesguinóval.
(Ismert még a szertartások alkalmával felhasznált erősen hallucinogén növény, a "varázsgomba" és a mérgező álom-növény, a fekete üröm.)


Az első sámán legendája


A néphiedelem úgy tartja, a kezdet-kezdetén csak szellemek népesítették be a földet. Jó nyugati, és rosszat akaró keleti szellemek.
A nyugati szellemek gyermeke az ember, aki az idők kezdetén még nem ismerte a betegségeket, természeti csapásokat.
A nyugati szellemek adományként az emberek védelmezésére, egy sast küldtek a földre, hogy elűzze a gonosz keleti szellemeket.
De tanácsokat a sas nem tudott adni, hiszen nem tudott az emberekkel beszélni.
Ekkor a sas és egy földi nő együttlétéből megszületett az első sámán, egyenes leszármazójaként a hatalmas és félelmetes ragadozómadárnak, aki emberként már rendelkezett a kommunikáció képességével.
Ebben a legendában őselvként fogalmazódik meg, hogy a gonosz szellem kiűzésére szolgáló egyedüli lehetőség a sámánszertartás, kulcsszereplője pedig. a sámán személye.
Fő feladata: a rossz szellemek elűzése, természeti csapások elhárítása (esőcsinálás), és az összes közül a legfontosabb: a gyógyítás.


A beavatás


A sámánná válás "beavatási szertartással" veszi kezdetét. A földi lényeknek a fenti szellemvilággal való kapcsolatát az "égig érő fa", néphagyományokban ismert motívuma szimbolizálja, illetve az ezt jelképező kötélhágcsó, amelyre a sámánjelölt felmászik, így mutatkozván be a természetfeletti világnak. Ekkor sámánná válik, a beavatási szertartás megtörtént.


A szertartás


A sámánszertartás kezdetén (naplemente után) a természetfelettivel való kapcsolatba lépés első fázisa a révülés, amelyet erős dobszó kísér, rituális tánc és éneklés követi, majd extázisba csap át. (Füstölő gyanánt használatos volt a vadrozmaring, délebbre a borókafenyő.) Egyes feljegyzések megemlítik a szertartás kezdetén az áldozati állatok kieresztett vérének elfogyasztását, másutt, a sámán a szertartás kezdetén (hatásvadász elemként) disznóvért iszik.
Kezdetét veszi a szeánsz. A szertartáson megjelentek pszichológia hatások kereszttüzében valószínűleg átélnek valamiféle tömeghipnózist.
A jelenlévők egyre inkább átengedik magukat a szellemek megidézésének. A sámándob lüktetését már-már az ereikben érzik. Lobog a tűz.
A sámán rendkívüli személyisége, neurotikus alkata, kirívó érzékenysége, a hanghatások, a tánc, a különös dallamok, szövegek, a kántáló, ismétlődő felkiáltások és nem utolsósorban a füstök, hallucinogén növényi főzetek, egészen az extázisig sodorják a megjelenteket. Így aktív részeseivé válnak a rítusnak.
A sámán részéről az extázis víziókkal és hallucinációkkal jár. Kapcsolatba lépése a természetfeletti erőkkel kétféle módon történik. Vagy a szellem, belé költözik, vagy ő tesz spirituális utazást a szellemek titokzatos birodalmába.
Egyre erősbödő dobolás közben hívja az ég, a levegő rétegeiből a szellemeket. Órákig is eltarthat megérkezésük.
A sámán a szellem befogadása után, már csak, mint a túlvilági lények szócsöve van jelen, saját személyisége megszűnik, otthont adva a nyilvánvalóan a nála erősebbnek.
Akkor már nem sámán, hanem a szellem maga, aki a testébe költözött.
Most lássunk egy eredeti élménybeszámolót, egy valódi sámán Keonka szertartásáról.
"Néhány ruhadarabját levetette, majd feldíszítette magát és a kezébe fogta a dobot. Ünnepélyesen hívta a szellemeket. Kérését rekedt suttogással kezdte,amely mind hangosabbá vált. Szipogott, és a fogait csikorgatta, néha-néha a dobverővel megérintette a parazsas tálat. Lába egyre erősebben reszketett, keze mind fürgébben futott végig a dobon. A remegés egész testének rángatózásává erősödött, övének fémdíszítései meg-megzörrentek, ez a zörgés egyre hangosabb lett, végül fülsiketítő csörömpöléssé változott. A szellem beköltözésének pillanatában Keonkán nagy izgalom vett erőt. Görcsösen rángatózott, teste meglepően rugalmas lett. Kígyó módjára vonaglott, arcáról patakokban ömlött a verejték, görcsös mozdulatai később vad rángatózásba csaptak át, és végül vad tánccá változtak.Aztán megállt egy helyben, és igen élethűen utánozni kezdte a farkas üvöltését. Úgy tűnt erős láz gyötri. Hánykolódott, és közben ezt kiáltozta:
- A-scs-to-to-to-to!
Keonka megparancsolt valamit a szellemnek, követelt tőle valamit, és semmiféle ellenvetést nem volt hajlandó meghallgatni.Aztán a szellemidézés hirtelen véget ért. Keonka egy pillanat alatt alatt szabadult meg a szellemétől."


Merre vannak?


A 21.századi embere már nem igényli a sámánok jelenlétét. Gondolhatnánk, hogy a felvilágosultság felszámolta ezt a hitvilágot, amelyben a sámánizmus dominál. De ez, ebben a formában nem igaz, hiszen naponta köszönnek ránk mágusok, győzködve minket személyük, varázslatuk sorsfordító jelentőségéről.
Jelenlétük garancia rá, hogy ez a hitvilág igenis jelen van a mindennapjainkban. A csodaváró lelkiállapot a mai napig él.
És a sámánok is élnek. Talán művészek, vagy alkotók. Talán csak furcsa, és különcnek tartott emberek, akik naponta megküzdenek a démonjaikkal. Pszichikai labilitásukból adódóan egy egészen különleges világ veszi őket körül. Az átlagostól eltérőek. Mások. Ők a sas fiai.

 

 

Felhasznált irodalom: A világ legnagyobb sámánjai (2010 Alapítvány)

 


Don Bosco

 

1854. A kolera éve


Két hete tombolt a szörnyű járvány Turinban. Beszivárgott Itália legkisebb közösségeibe, Piemontba is, ahogyan ezt Don Bosco már a tavasz közeledtével megjövendölte.
A betegek lelki gondozására, ápolására nem volt elegendő, önmegtagadással bíró ember, de nem volt annyi kórház sem, amely be tudta volna fogadni azt a naponta jelentkező ötven-hatvan beteget. A hatóság rögtönzött néhány, alkalmilag tákolt járványkórházat, ahol azokat a betegeket helyezték el, akiket magukra hagytak halálos szerencsétlenségükben. Egy ilyen kórházat éppen a Szent Péter-menhely tőszomszédságában építettek, remélve, hogy a haldoklók lelki gondozását felvállalják majd az oratóriumi"" ifjak, Don Bosco tanítványai.
De kellő lepedő, ágynemű, gyógyszer és tiszta víz híján az ápolás nehézkesnek, szinte lehetetlennek bizonyult. Kevés ember bírt annyi irgalommal a szerencsétlen kolerásokkal szemben, hogy felvállalva a fertőzésveszélyt, ápolásukra jelentkezzen.
Isten szolgálói a szent Kamill szerzetesek, a kapucinusok, a domonkosok és Szűz Mária oblátusai, hitükkel felvértezve, legszebb jeléül jámborságuknak, készen álltak a feladat elvégzésére.
Mégsem voltak elegendően. A probléma nőttön-nőtt, újabb és újabb betegek érkeztek.
Ekkor Don Bosco beszédet intézett fiaihoz, a hit megtartó erejéről, és a keresztényi irgalomról.
-Ne féljetek! Isten haragja nem sújt le rátok, ha betartjátok a szavaimat! Ha Istennek a kegyelmében éltek, kerülitek még gondolatban is a bűnt, és mindennap elmondjátok Szent Alajos imáját. Ab omni libera nos, Domine. (Minden gonosztól ments meg Uram, minket!) Meglátjátok, Isten ostora nem sújt le rátok.
Szűz Mária medaliont akasztott a nyakukba, mindet megáldotta, és elrebegett egy halk imát a fiaiért.
-Uram irgalmazz, ha áldozatot kívánsz, vedd el az én életemet, készen állok a halálra, ahogyan Neked tetszik. Uram verd meg a a pásztort, de mentsd meg inkább a zsenge nyájat! Védelmezd fiaimat hőn szeretett Anyánk!
A szíve szánalommal volt tele a magukra hagyott betegek iránt.
Aznap tizennégy ifjú jelentkezett a betegek ápolására. Don Bosco büszkeséget érzett, boldogságot, mert ezek az ifjak az ő szavaiban éppoly vakon hittek, mint Isten parancsolatában. És ő tolmácsolva a Teremtő szavát, megígérte nekik, hogy épen, és egészségben teljesítik a szolgálatot.
Pár nap múltán még harmincan jelentkeztek a szent szolgálatra. Sírt örömében, látva tanítványai hitét és lelki nagyságát.
Éjjel-nappal talpon voltak, olykor csak a kolerás betegek ágya mellett tudtak enni pár falatot. És a Szent Szűz meghallgatta könyörgéseiket. Nem fertőződött meg senki az oratóriumi ifjak közül.
Don Bosco sok-sok árvát is befogadott , akiknek anyját-apját elpusztította a szörnyű járvány.
Édesanyja Margit, aki hitben és erkölcsi nagyságban nevelte fel, a különleges karizmájú embert, Bosco Jánost, akit később az egyház Boldoggá avatott, szintén irgalommal ápolta a megbetegedetteket. Más körülmények között féltette volna fia életét, most mégis szembe ment a veszedelemmel.
De a harc a járvánnyal lassacskán felemésztette mindenüket. Az alamizsnaosztás odáig juttatta őket, hogy már már csak annyi ruhájuk maradt, amennyivel elfedték testüket.
Ekkor Don Bosco engedélyével leszedte az oltárról a terítőt, odaajándékozta a szent miseruhákat, mivel Jézus testét fedték be azok, egy-egy beteg személyében.
Aztán az egyik kísérteties éjjelen belopódzott a kolera Don Bosco puritán hajlékába is.
A gyilkos kór baljós előjeleit észlelte magán. Istenre bízta az életét, és fohászt küldött az égiekhez. Izzadtságban úszva, borzongva sodorta magával a megfáradt álom, amely reggelre elhozta neki a gyógyulást.
Csendesülőben volt a járvány. Ártatlan áldozatokkal járt, de sokkal enyhébb lefolyású volt Turinban, Piemontban, mint Itália más városaiban.
Fiai megtalálták a vész idején, az evangéliumi merészséget, a töretlen hitet, és bizakodást a jó győzelmében, és az ebből fakadó lelki örömet.
Később e fiúkból, a római katolikus egyház keretein belül, Don Bosco megalapította a Szalézi Rendet( Societas Don Bosco, SDB) és létrehozott egy merőben új nevelési módszert, amely a hitből, és a keresztényi értékrendből fakadó szeretetre épít, és a jó melletti elköteleződést tekinti alapelvének.


„Minden fiatalban van egy pont, amelyen keresztül megnyerhető a jó ügy számára; minden nevelőnek elsőrendű kötelessége a szívnek ezt az érzékeny pontját megtalálni és használni." (Don Bosco)


""(oratórium:imaház a protestáns szóhasználatban)

 

 

 

 

 

 



Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?







Szavazás




Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!